Velencén a Margit Állás építésének földmunkáit nem a kivezényelt lakossággal végeztették, hanem munkaszolgálatosokkal (a későbbiekben MUSZ-osok). A környező települések (pl. Székesfehérvár, Martonvásár, Érd esetében) a polgári lakosságot és (ritkábban) a sorkatonákat kötelezték a földmunka elvégzésére. Kápolnásnyék és Velence talán azért jelenthetett kivételt, mert az erődítési munkák egy katonai szempontból kiemelt fontosságú pontjáról volt szó. Sajnos, ezt a későbbi tapasztalat igazolta.
A munkaszolgálatról történelmi távolságban:
Az intézményt 1939-ben hozták létre, az 1939. évi II. törvénycikkel, majd az 5070/1939-es számú ME-rendelettel. Első megközelítésben nem volt se emberpusztító szándékú, se olyan gyakorlatú. A törvény mindenfajta vallású és etnikumú magyar közérdekű munkaszolgálatának kereteit határozta meg. A kormány már számos baljóslatú ponton túlterjeszkedett a törvényen (pl. a katonai formát öltő munkatáborok tekintetében), de ekkor még nem volt gyilkos a szándék.
Az idő előrehaladtával fokozatosan módosult ocsmánnyá a gyakorlat. Az első időben (kb. 1941-1942-ig) katonai egyenruhában, szakmailag igényesebb feladatokat végeztettek civil vagy katonai szolgálatra fogható zsidókkal.
1.kép: Tankcsapdát ásó osztrákok a nyugati határ mentén. Ugyanilyen, német erődítési szabvány szerinti árkot ástak a Velencén (Kápolnásnyéken) dolgoztatott MUSZ-osok is. A kép érdekessége a nagyra nőtt sablon, amivel az árok megfelelő méretét vizsgálták (forrás: Halálerőd)
A háború szovjet fronthoz kötődő következő lépéseként munkaszolgálatosokkal végeztettek mindenféle élőmunkaigényes vagy veszedelmes munkát. Előbbire a sáncásás, utóbbira a primitív eszközökkel való aknamentesítés a példa. Ekkor már jelentősen nőtt a haláluk esélye. A MUSZ-osokkal való kegyetlenkedés, a tömeggyilkosságok már ekkor is bőven előfordult őrzőik körében.
A következő ennél szelídebb forma a háború által keltett – elsősorban mezőgazdasági- munkaerőhiányhoz kötődött. A munkaerőhiányban szenvedő nagybirtokok idény-munkaerejét pótolták a frontra ki nem hajtott zsidók munkaerejével. Tóth Lászlóné Zsuzsa néni visszaemlékezéseiben megemlékezik a Sigray István agárdi birtokán betakarítómunkát végző MUSZ-osokról.
2.kép: Fischer Lajos kápolnásnyéki munkaszolgálatos fotója, a kevesek egyike, aki megélte a háború végét
A harmadik szakasz már a vesztésre álló tengelyhatalmak időszaka. Ahogy a front egyre közelebb jött Magyarország területéhez, annál inkább a hazai védvonalak építésére használták fel a zsidók munkaerejét. A frontról hazahajtott, egyre gyengébb, elgyötörtebb emberek 1944-re mind nagyobb hányada pusztult el és a kegyetlenkedés is fokozódott.
Mire a szovjet hadsereg a Dunántúlt ostromolta, mindennapos volt a zsidó kényszermunkás-rabszolgák halálba hajszolása, éheztetése, kínzása, a gyengéken végrehajtott tömeggyilkosság. Óriási volt az egészségügyi kockázatuk is a minősíthetetlen ellátásuk miatt. Zsidó nőket hajtottak ki a gettókból sáncmunkára-vagy pedig gyalogmenetben németországi munkatáborok felé rabszolgáknak.
1945-ig a munkaszolgálatosok embervesztesége legalább 40-50 ezer fő-1944. októberéig a behívott 100-120 ezer munkaszolgálatosból. Mai kutatások szerint ez a borzasztóan magas halálozási arány mégis, kedvezőbb volt a gettókba zártak, deportáltak halálozási arányánál. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a deportálás döntően iparszerű keretek között végzett népirtás volt, melynek eszköze vagy a közvetlen tömeggyilkosság, vagy a tartósan kibírhatatlan munka. Ehhez képest a munkaszolgálat elsődlegesen kényszermunka volt-szégyenletes barbársággal, amit “csak” az 1944. márciustól tartó náci-nyilas végjáték változtatott át egyértelműen gyilkos őrületté.
Munkaszolgálatosok Velencén (Kápolnásnyéken)
Az itt folyó munkaszolgálatról az itt szenvedő MUSZ-osok és szemtanúk visszaemlékezéseiből lehet tudni valamennyit. Hat munkaszolgálatos DEGOB által a háború után készített interjúja révén valamelyest követni lehet ezeknek az embereknek a sorsát. Bejegyzésem végén interjúik szövege olvasható.
E történetek szerint a frontról Magyarországra, majd a Duna védelmi vonalára hajtott századtöredékeket összevonták, és a Margit Állás vonalában, a front előrehaladása logikájával a Duna vonalától Kápolnásnyék (Velence) felé dolgozatták őket, majd, tovább, Nyugat felé.
A környéken folyó földmunka időtartama kb. 3 hét lehetett, 1944. november közepétől december első napjaiig. Terjedelmileg Kápolnásnyék-Pettend-Velence vonalánál zárt a vonal. Az erődítés körülményeiről ITT olvashatsz alaposabban.
3.kép: A Margit Állás környezetünkre vonatkozó vonalai
A munka felemásra sikerült. A gyorsan közeledő front miatt félkészre sikerült a „tábori” (elsősorban a helyszínen található anyagokra építő, rögtönzött technikák) erődítés. A taktikai terv az volt, hogy a félkész állásba visszavonuló katonák fejezik majd be a munkákat. Erre azonban a szovjetek nem hagytak időt.
Meszleny Ignác kérésemre felidézte gyermekkori emlékeit. E szerint a MUSZ-osok szállása a deportált Fürediek kastélytól pár méterre lévő boltja, kocsmája, otthona épületében volt. Innen vitték őket az aktuális napi munkára. (Feltehető, hogy a két községben még legalább 1-2 másik szállás és MUSZ-század volt megtalálható akkoriban. Legalább három század kellett ennyi földmunkához, de inkább még több.)
Itteni életkörülményeikről a DEGOB által meginterjúvoltak ellentmondásosan nyilatkoztak. Volt, aki megfelelő élelmezésről, volt, aki kegyetlenkedésekről számolt be.
4.kép: Lusztig Mór vöröskeresztes keresőlapja 1945-ből
Velence polgári anyakönyvében nincs említés az itt dolgoztatott és elpusztult MUSZ-osokról. Kápolnásnyéken két haláleset bejegyzése szerepelt. Az egyik Lusztig Móré (1944. november 21., a haláleset oka állítólag szívszélhűdés), a másik Ernyei Sándoré, (1944. november 23.). Egészen biztosan többen pusztultak el itt. Viszont-miképpen másutt is, a pribékek igyekeztek kikerülni a halálok dokumentálását, különösen annak pontos körülményei ismertetését.
***
Akik ástak-DEGOB-interjúk a Kápolnásnyék-Velence területén dolgoztatott munkaszolgálatosoktól
Az alábbiakban hat túlélő munkaszolgálatos történetét olvashatod, akik hosszabb-rövidebb ideig környékünkön végeztek kényszerű földmunkákat.
„Jegyzőkönyv: 43
Név: K. T.
Neme: férfi
Születési hely: Felsőveresmarton
Születési idő: 1925
Utolsó lakóhely: Budapest
Foglalkozás: pék
Fent nevezett előadja a következőket:
1944. szeptember 25-én Kecskeméten voltam munkatáborban. Az oroszok előnyomulása következtében a század szétszéledt. Én Pestre jöttem. Október 16-án a főnököm, Faragó Vilmos segítségével saját pékségében rejtett el. Sajnos a házmesterné erről tudomást szerzett és mikor 18-án a házakban összeszedték a zsidó férfiakat, elárult engem, így nekem is mennem kellett. A neve Kurtács Jánosné. Ferry-hegyen, Pécelen futóárkokat ástunk. Később Budafokra, majd Kápolnásnyékre hajszoltak a nyilasok, verések és ütlegelések közepette. Pestre hoztak a Tettersalba november végén bevagoníroztak, még pedig francia kocsikba. Tábori csendőrök kísértek, de SS százados volt a parancsnok. A vagon oldalán rést törtünk, mert vak sötétség honolt benn. 75-80 nő és férfi vegyesen, étlen-szomjan sínylődött 11 napig. Amikor Felső-Gallához közeledtünk, belül megfordítottam egy kereket, kinyílt az ajtó, 4 társammal a sötétségbe kiugrottunk, lehasalva vártuk, amíg a vonat elment. Az állomásról kiosonva, ottani munkatáborosokkal találkoztunk, akik elláttak ennivalóval, és azt tanácsolták, hogy menjünk Tatára, jelentkezzünk az ottani húsüzem őrmesterénél, az majd alkalmaz bennünket. Ez így is történt. Egy ideig jó dolgunk volt, később parancsra újra összeszedtek bennünket, bevagoníroztak, Sopronba indítottak. Az út 8 napig tartott. Rövid ideig repülőtéren dolgoztam, majd átadtak az SS.-eknek és Szentmartinba vittek bennünket. Egy néhány éjszaka után Linzig meneteltünk, hidegben, esőben, éhezve. Innen pár órai pihenés után Mauthausenba értünk. Az élelmezés végig az úton iszonyú volt. Csak másnaponként minimális kenyér, elvétve margarin, esetleg langyos kávé, répaleves. Földön aludtam, hullákat raktunk kocsira, ebből bőségesen akadt. A láger 75000 emberből állott, akinek arcáról óriási szenvedés tükröződött. Hatheti ottlét után Wels melletti erődbe vittek bennünket. 12000 emberből állott itt a tábor, sárban, a szabad ég alatt aludtunk, a barakkok túlzsúfoltsága miatt. Rengetegen haltak meg. Itt szabadítottak fel az amerikaiak.
Név: K. Z.
Neme: férfi
Születési hely: Miskolc
Születési idő: 1898
Utolsó lakóhely: Budapest
Foglalkozás: utazó
Koncentració: Munkaszolgálatos 101/357.
Táborok: Buchenwald, Dachau
Fentnevezett előadja a következőket:
Én a Zwack likőrgyárnak voltam az utazója, és a zsidótörvény folytán elvesztettem az állásomat 1940-ben. Sokat kínlódtam, mert nem tudtam elhelyezkedni, és megspórolt pénzemből éltem.1940-ben voltan munkatáboros, akkor még aránylag jól bántak velünk.1944. 06. hóban vonultam be Gödöllőre, onnan felhoztak Budapestre, majd Nyergesujfalura vittek, ahol a nyilasok kifosztottak mindenünkből. Elvettek gyűrűt, órát, pénzt, mindent és töltött revolverrel fenyegettek lelövéssel. Itt Nyergesujfalun éheztünk, nem adtak enni. Dolgoztunk éjjel-nappal egy bányába.Később elvittek Magyaróvárig, hogy a németeknek átadjanak, de mivel svájci sutzpasszom volt Budapestre kerültem az Aréna útra.
5.kép: Aggszentpéter, a Margit Állás egyik kiindulási pontja a térképen
Itt alakítottak egy munkásszázadot, amellyel Aggszentpéterre vittek Kápolnásnyék mellé, ahol a fronton, mint munkások dolgoztunk. Itt is sokat éheztünk. A todtszervezet mellett voltunk beosztva. 12. hó 7-én a csendőrség behozott Budapestre, itt a Tattersallba átadtak a rendőrségnek és másnap, 12. hó 8-án, a Józsefvárosi pályaudvaron bevagoníroztak. Kb. 75-en voltunk egy kocsiba nők férfiak vegyesen. Az út 18 napig tartott. Minden 5 napban 5 deka kenyeret kaptunk. A vagonból csak 5 naponként lehetett kimenni a szükségleteket elintézni. Vizet sem kaptunk. Útközben sokat lelőttek, akik meg akartak szökni. A kísérő csendőrök, akinek volt még egy kis pénze, annak adtak valami ennivalót. 12. hó 24-én megérkeztünk Buchenwaldba. Itt mindenünket elvették és betettek egy vászonsátorba bennünket. Télen a nagy hidegben a lábujjaim lefagytak, sokat szenvedtem, különösen azért is, mert ütöttek, vertek az SS-ek. Buchenwaldba voltunk kb. 1 hétig és 1945. 01. 02-án csináltak egy tízes SS Eisenbahn-brigádot lengyel és magyar emberekből és elvittek bennünket zárt vagonokban az akkori frontra a Rajnával szemben Offenburgba. Ott dolgoztunk és javítottuk a síneket. Állandóan bombáztak, gépfegyvereztek minket. Voltak SS őrök, akik nem engedtek ki bombázáskor a pályaudvarról, ott kellett maradni. Egy esetben például a bombázásnál 25 halálos áldozatunk volt. Élelmezésünk nagyon gyatra volt. Onnan mentünk a front egyik részéről a másikra. Végül 04. hó elején egy híd felrobbant úgyhogy, a vonat nem tudott továbbmenni, akkor kiadták a parancsot, hogy mindenkit ki kell végezni. Akkor már sokat éheztünk, árpát és zabot ettünk, amit láttunk, ennivaló nem volt, kenyeret hetekig nem láttunk. Kiadta az SS a parancsot, hogy mindannyiunkat ki kell végezni, de őrök nem akarták a parancsot végrehajtani és így megmenekültünk. Ezután 150 km-t gyalogoltunk, de mindig csak éjszaka. Undorf-Regensburg irányába mentünk és megérkeztünk Dachauba. Útközben csak árpát és zabot ettünk.Dachauba megérkeztünk egy reggelen és úgy volt, hogy este tovább visznek bennünket, állítólag kivégzésre, miután Dachauban zsidót nem tűrtek meg. Az előző nap érkezett emberek szintén kivégezték, ezeknek holttestét az amerikaiak meg is találták. Este nagy vihar volt, nem tudtak tovább vinni, így másnap reggelig Dachauban maradtunk. Ekkor, pedig az amerikaiak elzárták az utakat, és így nem tudtak elszállítani.1945. 04. 29-én bejöttek az amerikaiak és felszabadítottak. Így menekültünk meg. Ezután még nagyon sokan meghaltak tífuszban és hasmenéstől. Az amerikaiak jók voltak, de enni nem nagyon adtak.Fentieket saját tapasztalatomból tudom.
Jegyzőkönyv: 788
Név: S. T.
Neme: férfi
Születési hely: Budapest
Születési idő: 1921
Utolsó lakóhely: Budapest
Foglalkozás: szabósegéd
Koncentració: musz 9#2
Táborok: Siegendorf
Fent nevezett előadja a következőket:
Engem a zsidótörvény nem érintett, mint szabósegéd dolgoztam. 1942-ben bevonultam Galántára. Itt nem kellett dolgozni, kiképzés volt. Elég rendesen bántak. November 29-éig voltunk Galántán, elvittek Kápolnásnyékre, ahol 3 héten keresztül répát szedtünk. Visszamentünk Galántára, majd elmentünk Mosonmagyaróvárra, ahol 1945. január 11-éig voltunk. Ezen idő alatt tűrhető dolgunk volt. Január 11-én elvittek bennünket katona kerettel Sopronba. Itt 2 hétig havat lapátoltunk. Február 1-én lefertőtlenítettek és február 2-án a todt-szervezetnek átadtak. Azok átkísértek gyalog Ausztriába. Megérkeztünk Siegendorfba. Elhelyeztek bennünket egy magtárba, 1100-an voltunk összezsúfolva. Másnap kaptunk szalmát és így elég rendes fekhelyet csináltunk. A koszt rendkívül rossz volt. Napi 25 deka kenyér, délben és este krumplihéj leves. Másnap kivonultunk munkára, sáncot ástunk. 12 órát dolgoztunk naponta. Egyébként a bánásmód tűrhető volt csak állandóan hajszoltak, hogy amíg a munkát el nem végeztük, addig nem mehetünk vissza. A munkánál nagyon sokat szenvedtünk a hidegtől, soknak lába vagy keze megfagyott. Esőben, hóban állandóan dolgoztunk. Halálozás kb. 150 volt az 1100 ember közül. Ezek legtöbbje flekktifuszban és végelgyengülésben valamint bélhurut következtében haltak meg. 3 hétig tudtam csak dolgozni, akkor beteg lettem, állandó hasmenésem és flekktifuszom volt. 18 napig 40-41 fokos lázzal feküdtem. Benn maradtam a magtárhelyiségben és ott ápoltak a bajtársaim. Gyógyszert nem kaptam. Tisztálkodásra lehetőség nem volt, főleg időnk nem volt rá. Ez az élet tartott egészen március 26-áig. Akkor mielőtt az oroszok bejöttek volna a németek elmenekültek. Az egészségeseket, ha bírtak menni vitték tovább őket Németország belsejébe, a betegeket ott hagyták. Én is ott maradtam. A betegeket ki akarták végezni, de nem volt rá idejük, menekülniük kellett. Az oroszok április 1-én bejöttek és felszabadultunk és szabadon mehettünk egészen Kapuvárig, 60-70 km-nyire. Ott ismét táborban voltunk, majd ezután kerültem fel Pestre. Fentieket saját tapasztalatomból adtam elő.
Jegyzőkönyv: 1528
Név: G. B.
Neme: férfi
Születési hely: Dombó
Születési idő: 1911
Utolsó lakóhely: Beregszász
Foglalkozás: kereskedő
Fentnevezett a következőket adja elő:
1942.06.10-én vonultam be munkatáborba Munkácsra a 72 kiegészítőhöz, 108/53 századhoz. Három hét után elvittek Kerepecsre és újabb három hét után bevagoníroztak minket és kivittek Gomelbe.
10 napig tartott az út zárt vagonokban, víz, élelem nélkül. Gomelnél 3 napig egy redőben voltunk, azután útnak indítottak minket és gyalogoltunk az első napon 60, később naponta 40-50 km-t. 7 héten keresztül gyalogoltunk. Aki nem bírt tovább, azt addig ütötték míg újból fel nem kelt, vagy amíg meghalt. Egy Stanovoj nevű faluban álltunk meg először 10 napra. Utat építettünk. Reggel 3-kor volt ébresztő. Ekkor elmentünk munkahelyünkre, mely 10 km-nyire volt tőlünk és holtfáradtan elkezdtünk dolgozni. Az élelmünk silány volt és kevés, mert századparancsnokunk nagyrészt ellopta és jó pénzért eladta.
Útnak indultunk újból. Egy nap alatt megtettünk 60 km-t Csernohovoig. A keret szekéren ment mellettünk és mivel nem bírtunk menni ostorral ütöttek. Csernohovoban 4 szakasz találkozott, ebből hármat kivittek a frontra. A mi szakaszunk maradt. Útkarbantartásnál dolgoztunk 6 hétig. A munka nagyon nehéz volt.
Következő állomás Jezdecsnoja volt. 50 km-nyire volt tőlünk és ezt is egy nap alatt kellett megtennünk. Újra találkoztunk a 3 szakasszal, amely előzőleg kiment a frontra. Rengeteg ember halt meg fagyási sebekbe, sárgaságba, végelgyengülésbe. Kb. 11.15-ig voltam itt, ekkor elmentünk Bolderevkába. Bunkereket építettünk, fát termeltünk. A fiúk itt annyira legyengültek, hogy már alig tudtak a lábunkon megállni. Rémesen el voltunk tetvesedve. A szabadban dolgoztunk, kezünk lábunk lefagyott. Enni alig kaptunk. Napról napra kevesebbet maradtunk.
01.13-án megkezdődött a visszavonulás. Éhen, szomjan, lerongyolódva, mezítláb mentünk kb. 6 hétig. Így érkeztünk meg Dávidkába. Az én századomnál 216 ember indult el 1942-ben, most már csak 39-en éltünk. Tífuszjárvány ütött ki, és én egy másik századhoz kerültem. Egy Patay nevű főhadnagy volt velünk, ki ütött, vert kínzott minket. Nem hatotta meg az, hogy alig állunk a lábunkon, annyira legyengültünk a tífusztól. Az első 10 napon egy falat kenyeret sem kaptunk. 6 hétig voltam itt. A korházba kb. 3000 munkaszolgálatos került, akinek 70%-a elpusztult. Nem volt szabad parasztházakban laknunk, csak istállókban, az állatok között.
Kievbe kerültünk, ahol sorsunk kissé megjavult. Kaptunk elég ennivalót és néha dohányt is. /3 hónapot töltöttünk itt, én lófertőtlenítőben dolgoztam. Újból útnak indultunk és gyalog Lengyelországba mentünk, Skirnovicébe, majd Brodnicába. Itt olyan nehéz munkát végeztünk, amelyet ember, akármilyen erős is legyen, hosszabb ideig nem bír el. 2-3 méteres fatönköket kellett a vállunkon hordani 2 km-es ###. ### a síkos földön el-elcsúszva. Egy Szalay nevű főhadnagy volt a parancsnokunk, akinek a csúfneve Szakállas volt. Ez az ember gyilkosnak nevezhető. A legválogatottabb kínzásokat találta kiállandóan bukfenceket hányattatott velünk, a hegyre fel és le futólépésben küldött minket, amikor este elkínzottan hazaértünk.
Újból útnak indultunk 4 hét múlva. Előbb Riala Fodlaszkán, majd Breszk Litovszkban voltunk. Nekünk itt elég jó dolgunk volt, de látnunk kellett, amint a németek pisztollyal 70-80-as csoportokban kivégezték a lengyel zsidó nőket és gyermekeket, és az áriákat, akik csak egy kicsit is partizángyanúsak voltak.
Rikibe mentünk, ahol élelmezési raktárban dolgoztam 2 hónapig. Ekkor bevagoníroztak és visszakerültem Magyarországra. 1944. októberében volt ez. Kecskemétre vittek minket, itt 3 hétig voltunk. Láttuk, hogy Magyarország kisebb városaiban és falvaiban már sehol nincsen egy zsidó sem, mind elvitték őket Németországba. Tovább vittek minket Kápolnásnyékig, és állandóan visszavonulóban voltunk. A század szétszóródott, mindenki másfelé ment. Én Alcsútig mentem, ahol megszöktem és egy parasztcsaládnál bújtam el.
10 napig voltam itt, akkor bejöttek az oroszok. Elvittek a bajai fogolytáborba. Nagyon jó dolgom volt ott. Most kiengedtek szív és májbetegség miatt, amelyeket mint munkaszolgálatos szereztem.
Haza akarok menni és újból dolgozni. És reménykedni abban, hogy talán még egyszer viszontláthatom feleségemet és 3 kisgyermekemet, akiket Auschwitzba hurcoltak azalatt, mialatt én Oroszországban, Lengyelországban állati módon dolgoztam és abban reménykedtem, hogy ezzel a munkámmal meg tudom őket menteni.
Jegyzőkönyv: 3128
Név: L. S.
Neme: férfi
Születési hely: Szentendre
Születési idő: 1900
Utolsó lakóhely: Budapest
Foglalkozás: kereskedő
Táborok: Buchenwald, Dachau
Fent nevezett előadja a következőket:
Alulírott Lichtenstein Simon Szentendréről vonultam be Vácra 1944 május 23-án. Ott voltam június 10-ig, majd onnan elkerültem Mosonmagyaróvárra elosztás végett, ahol kb. 10 napot töltöttem. Onnan visszajöttem Budapestre a Fővárosi Sörgyárba dolgozni, mint munkaszolgálatos, kb. október 25-ig, amikor egy alkalommal orvosi vizitre menet közben a villamosmegállónál katonai kíséret nélkül voltam és egy tizedes elfogott és miután nem volt katonai kísérő mellettem, elvitt a Váci úti Elő fogdába, ahol elvették tőlem összes értéktárgyaimat. Itt a fogdában 2 hétig voltam, kb. november 10-ig. Kikísértettek egy katonával a volt századomhoz a Maglódi útra, amelyet azonban már egy héttel előbb Németországba vittek ki. Itt kerestem összes szerelvényeimet, amelyet valószínűleg magukkal vittek. Így azután az Aréna úti zsidó templomba adott át a katona. Onnan összeállítottak századokat és kijárunk dolgozni a Kővágóhídra, Albertfalvára és kb. november 20-án elvittek Kápolnásnyékre sáncot ásni, ahol összetalálkoztam Csuvilina Viktorral, akivel végig azután együtt voltunk és akinek adatai a következők:Bevonultam 1944 április 11-én Püspökladányba. Ott voltam május 12-ig. Ezután elkerültem Jászberénybe, ott kiválogatták a szakmunkásokat és innen elkerültem Kerekudvarpusztára, onnan elvittek bennünket Sárszegre és itt összeállítottak egy szakmunkás századot, majd innen Pest mellé kerültünk Dorogra. Itt voltunk 3 hónapig és egy kőbányában dolgoztunk. Onnan az egész századot felvitték a Weisz Manfréd gyárba Csepelre, ott voltunk kb. 1 1/2 hónapot, utána megint Pestre kerültünk, ahol összeállítottak egy századot és innen a fenti Lichenstein Simonnal voltam együtt.November 20-án közösen gyalog elindultunk a századdal Pesre Kápolnásnyék mellett lévő Aggszentpéterpusztára a német Todt szervezet felügyelete alatt sáncot ásni. Innen kb. december 1-én az oroszok előnyomulása után futva menekülni kellett be Kápolnásnyékre és onnan 7 napi gyaloglás után megérkeztünk Pestre az Aréna úti zsidó templomba, ahonnan másnap 8-án délelőtt átkísértek az Albrecht laktanyába, ahol egyéb századokkal együtt elindítottak a Józsefvárosi pályaudvarra és bevagoníroztak bennünket azzal a tudattal, hogy Dunántúlra visznek bennünket dolgozni, csak a waggonírozás alatt, amikor már 2 napig álltunk, tudtuk meg, hogy nem munkára visznek Dunántúlra, hanem Németországba deportálnak.December 10-től egészen december 26-ig utaztunk Buchenwaldig. A waggonban 82-en voltunk férfiak és nők vegyesen, tetvesen, mosakodás, víz és élelem nélkül. Útközben az élelmezés egyenlő volt a semmivel, sokat éheztünk, a vonatot kísérő német tiszt waggononként pénut szedett össze azzal, hogy útközben élelmiszert fog részünkre vásárolni. Véleményünk szerint kb. 20.000 pengőt szedhetett össze a vasúti szerelvény utasaitól, de ezzel Bécsben ellépett. Útközben a csendőrök és a vasutasok egy kulacs vízért 100 pengőt, egy falat kenyérért 200 pengőt kértek. Értékes karórámat egy kis kenyér és kb. 10 dkg szalonnáért cseréltük el és egyéb ruhaneműinket is kénytelenek voltunk egy csekély ennivalóért az ablakon keresztül kicserélni, miután a waggonokat az egész útvonalon csak kevés alkalommal egész rövid időre nyitották ki. Szükségletünket sajnos a waggonban voltunk kénytelenek elvégezni, WC vödröt nem adtak. Teljesen összetörve érkeztünk meg Buchenwaldba. Tudomásom van arról, hogy útközben a szökni próbáló egyéneket lelövöldözték, egyébként is igen sok halott volt a tömött waggonokban éhezés folytán, különösen idősebbek és betegek pusztultak el. Wwimarban és előzőleg – ennek állomásnevére nem emlékszem- a nőket kiszedték, és a szerelvénytől lekapcsolták. A Weimar mellett lévő Buchenwaldba csak férfiak érkeztek meg december 26-án.Buchenwaldban a waggonból való kiszálláskor az SS-ek sorakozóba állítottak és bekísértek bennünket a fertőtlenítőbe durva bánásmód mellett. Közben a meglevő szerelvényeinket elvették, ruháinkat, mindent. Itt a szokásos szőrtelenítés és fertőtlenítés után gyenge ruházatot kaptunk és bekísértek egy fabarakkba, ahol kb. 1500 ember volt. Fapriccseken, teljesen összeszorulva feküdtünk, fűtetlen helyiségben. Naponta több órás sorakozók voltak, amikor is kezeink, lábaink teljesen lefagytak. A lagerben igen gyenge volt az élelmezés, a mosakodás és tisztálkodás szintén nagyon hiányos volt.Január 1-én orvosi vizit után összeállítottak egy u.n. 10. sz. vasúti brigádot, 2-án sorakozó után bewaggoníroztak bennünket egy vasúti szerelvénybe, waggononként 25 embert, az egész szerelvény 500 emberből állt. Ezek a waggonok voltak azután a tulajdonképpeni szállásaink. Ezen vasúti brigádnak a rendeltetése az volt, hogy a front mögött lévő vasúti vonalakat használható állapotba hozzuk.Így azután elindultunk ismeretlen hely felé, pár napi utazás után megérkeztünk Offenburgba a francia határ mellé, ahol 2 hónapot töltöttünk nehéz munkával, állandó bombázás közepette, egészen április 18-ig. Azután különböző németországi helységekben javítottuk a vasútvonalakat. A bánásmód igen rossz volt, élelmezésünk borzasztó gyenge, naponta 3 deci feketekávé és este a munka bevonulása után 6-7 óra között kaptunk egy levest, egy kis szelet kenyeret, kb. 1 1/2 dkg margarint, ez volt egész napi élelmezésünk. Igen sok alkalommal előfordult, hogy kenyeret nem tudták feletteseink beszerezni, illetőleg részünkre kiadni. A munka közben én Lichtenstein Simon igen súlyos beteg voltam, úgy hogy sok szenvedéssel kellett folytatni tovább a munkát. Németországban minden helyen, ahol dolgoztunk, miután állandóan a front mögött voltunk, alkalmunk volt hallani a frontról a bombázásokat.Április 18-án gyalog elindultunk a Regensburg mellett lévő Undorf nevű faluból Dachauba, ahova április 27-én reggel érkeztünk meg. Egy beteg blokkba szállásoltak el és 2 napi ott tartózkodás után az amerikaiak felszabadítottak.Helyzetünk természetesen élelmezési szempontból javult. Barátommal mindketten a járvány folytán flekktífuszba estünk és 7 hetet töltöttünk kórházban, míg onnan gyógyultan kikerültünk. Dachauban voltunk egészen szeptember 2-ig, ahonnan azután a hivatalos transzporttal megérkeztünk Budapestre.Jövő terveink sajnos nincsenek, mert minden itthon hagyott holmink odavesztek és itt állunk vagyontalanul.
Jegyzőkönyv: 3553
Név: S. M.
Neme: férfi
Születési hely: Nemesmilitics
Születési idő: 1905
Utolsó lakóhely: Vác
Foglalkozás: szövőmester
Táborok: Buchenwald, Berga am Elster, Dachau, Seefeld
Fent nevezett előadja a következőket:
1944. április 17-én vonultam be munkaszolgálatra Sződre, innen jártunk be munkára Vácra. A keretre itt még nem lehetett panaszunk. Nemsokára elkerültünk Jászberénybe, majd Mizsepusztára, Komáromba gyári munkára. Itt meg kell említenem a komáromi gyár gazdasági főnökét, Máriássy Józsefet, aki egészen kiválóan viselkedett velünk szemben, bújtatott bennünket, segített rajtunk, ahol csak tudott. Elvonulásunk napján tejjel töltette meg kulacsainkat. Ezzel szemben a komáromi helyőrség ott tett rosszat velünk, ahol ért, szállásunk azonban elég tűrhető volt, az erődben és a Fiedler gyárban voltunk elszállásolva. November 17-ig voltunk itt, azután mint védett századrészleg elkerültünk a budapesti Aréna úti templomba, onnan az Albrecht laktanyába, majd a Hollán utcai védett házba. Innen gyalog indítottak el a Dunántúlra. Aggszentpusztán sáncot ástunk és tankcsapdát építettünk. Századparancsnokunk: Romváry hadnagy a lehető legkomiszabbbul bánt velünk. December 5-én hirtelen riadót fúvattak, akkor éjjel az oroszok átkeltek a Dunán, visszajöttünk Kápolnásnyékre éppen az utolsó pillanatban, onnan gyalog ismét Budapest felé. Ercsiben átvettek bennünket a csendőrök. Útközben a legkomiszabbul bántak velünk a csendőr brigantik, biztattak, hogy aki nem bírja az utat, az csak menjen velük hátra, ott majd elintéznek, miközben golyószóróikat ránkfogták. December 7-én érkeztünk vissza Budapestre, 8-án már vagoníroztak is a Józsefvárosi pályaudvaron. 95-en kerültünk egy-egy kocsiba, élelmezésünk majdnem semmi, volt olyan nap, amikor 2-3 dkg kenyeret kaptunk csak, az utolsó 4-5 napban azonban már egyáltalában nem élelmeztek. A csendőrök alaposan kihasználták a helyzetet, 100 pengőért adtak egy ital vizet, így mosakodásról szó sem lehetett. Általában azon igyekeztek, hogy minél jobban megzsarolhassanak: a szemünk láttára a földből kirángatott répáért órát kértek, de ha dolgunkat el akartuk végezni, még azt is megfizettették velünk. Komáromban már kezdtük sejteni, hogy utunk célja mi lehet, igyekeztek is sokan megszökni, sajnos, a szökési kísérletek általában nem sikerültek, a szerencsétleneket közvetlen közelről lőtték agyon. Többen még attól sem riadtak vissza, hogy a jeges Dunát átússzák, ezeknek a vakmerő bajtársainknak sem sikerült a szökés, a csendőrök golyója őket is utolérte.18 napos út után, december 25-én érkeztünk meg Buchenwaldba. A szerelvényen nők is voltak. Megérkezésünkkor a szokásos fertőtlenítésen és szőrtelenítésen átesve csaknem minden felszerelésünktől megfosztottak, fehérneműnk sem volt, így helyeztek el bennünket az egyik blokkba. A végnélküli appelleket pokrócokba csavarva álltuk végig.December 29-én szortíroztak és egész meglepetésszerűen még aznap éjszaka kivittek a blokkból, összezsúfoltak egy másik helyiségben, ahol másnap reggelig voltunk. Az útközben elhaltak hulláit megérkezésünk után rögtön a krematóriumba vitték.December 30-án indultunk el, természetesen előttünk ismeretlen cél felé. Transzportunk 1500 főből állott, egy vagonban 60-an utaztunk.Néhány órán belül megérkeztünk Berga am Elsterbe, amely kimondottan Vernichtungslager volt. Maga a tábor bent a városban egy volt szövőgyári helyiség, ahol mind az 1500-an egy helyiségben voltunk összezsúfolva, később azután különböző barakkokba osztották el a häftlingeket. Amíg a tábor építkezése tartott, télvíz idején sem ablakok, sem ajtók nem voltak. Általában itt a legkomiszabb állapotok uralkodtak: mosakodási lehetőség a legminimálisabb volt, így azután tetűk millió hemzsegtek nemsokára.Minden nap 1/2 5 órakor ébresztő volt, de az alvásra szánt rövid idő is kárbaveszett, mert kizárólag ekkor lehetett csak a häftlingeknek a kápók részére bent a barakkban a tüzifát összevágni. Munkábaindulás előtt kaptunk meg a reggelit, mely az első időkben 50 dkg kenyérből állott, hetenként egyszer 75 dkg, egyszer pedig 67 dkg, de később általánosságban már csak 40 dkg; 2 dkg margarin, egy szelet wurst vagy ehhez hasonló semmiség, délben 3 dl üres feketekávé, este pedig 3/4 liter leves, amely majdnem kizárólag állandóan répaleves volt. Az ételelosztás is a legbitangabbul történt, a stubendienst urak az étellel nagyszerű üzleteket kötöttek. Kivonulás előtt már egy órával az udvaron kellett tartózkodni. Ha a kivonulás nem történt elég gyors tempóban, a lágerpoliceiok sűrűn használták a gumibotokat. Majd minden reggel megismétlődött a ruhavizit. A kemény hideg ellen igen hiányos ruházatunkban úgy próbáltunk magunkon segíteni, hogy pokrócot csavartunk magunkra a ruha alatt. Jaj volt annak, akin ilyen pokrócdarabot találtak, a szó szoros értelmében félholtra verték.Reggeli után elindult a csapat munkára. Az első időben a munkák abból állott, hogy a hegyoldalba kellett utat vájnunk. Később sikerült jobb beosztást kapnom, bekerültem az ún. transzport kolonnebe, melynek feladata volt a gépeket és gépalkatrészeket a munkahelyre szállítani. A munkánál a Todt-szervezet tagjai és zsidó vorarbeiterek voltak a felügyelők. A munka elég nehéz volt, különösen az éjszakai szakmányok voltak szörnyűek, sokat szenvedtünk a hidegtől. Úgy igyekeztünk magunkon segíteni, hogy melegedő tüzeket raktunk, azonban a gyakori éjszakai légiriadók alatt a tüzet el kellett oltani. Később bányában is dolgoztunk, föld alatti gyárhelyiségek építkezésénél. Fehérneműnk nem volt, a legtöbb embernek nem volt télikabátja, esetleg csak egy ballonkabátja. Az emberek hullottak, mint a legyek. Az esti munka után újból órákig tartó appell következett, majd mindennap hiány volt, különösen a revieren lévő adatszolgáltatás miatt. Előfordult, hogy ilyen hiány miatt egész éjszaka kint kellett állni. Az alvásra – mint már fentebb említettem – alig maradt néhány órácska idő.Fertőtlenítés csak egyszer volt, utána még több tetűt találtunk. Törülköző, zsebkendő ismeretlen fogalom volt, kétszer kaptunk szappant, de ezt is meg kellett fizetni. Organizálási lehetőség nem igen akadt. A súlyos betegeket visszaküldték innen Buchenwaldba, mely körzetbe lágerünk tartozott.A revierben szörnyű állapotok voltak. Láttam, amikor a de. 11 órakor behozott félig halott emberekhez hozzá sem nyúltak, így azután délutánra már meg is haltak. Volt a revieren egy dr. Philip nevű orosz orvos, akiről csak legjobbakat mondhatok; sajnos, a magyar zsidó orvos komiszul bánt a häftlingekkel. A revierbeli halálozási szám naponta 15-20 volt. Magyar zsidó stubendienstünk volt. Betegen feküdtem, amikor véletlenül a takaró alól kilátszott a lábam, a stubendienst egy vödör hideg vizet öntött rám.Már februárban elvették tőlünk a kabátokat és ha a kabát nélkül nem voltunk hajlandók dolgozni, akkor szörnyű ütéseket kaptunk. Volt egy oberscharführerünk, aki munka közben idomított kutyáját uszította ránk, ha pl. a csille nem működött elég gyorsan. Természetesen néhányan próbálkoztak szökéssel, sajnos itt is ereménytelenül, a szökni próbálók hulláját appellnél kitették elénk. De maga a vállalat is, amelynél dolgoztunk, a legrosszabb volt. Alig tudtam már menni március végén, munkára azonban mégis ki kellett vonulnom. Ekkor már 35 kg-ra fogytam le. Iszonyú nehéz terheket kellett cipelnünk, olyan súlyokat, mely nyolc embernek is elég volt, ha azonban az SS-ek észrevették, hogy nyolcan vagyunk, négy embert valósággal kirugdostak, úgyhogy a megmaradók majd megszakadtak alatta.Április 6-án betegtranszporttal Dachauba mentem. Az utat négy nap alatt tettük meg, az úton sok helyen hosszú órákig vesztegeltünk. Dachauba megérkezve, jóformán minden holminkat elszedték, betettek a 30-as karanténblokk 3-as szobájába, amit kimondottan “Todenbarakk”-nak hívtak. Embermagasságnyira voltak a hullák itt felhalmozva. Egy hét alatt 1800-ból csak 800-an maradtunk.Április 28-án kivagoníroztak bennünket Seefeldben. Elindultunk be a hegyek közé. Végigszaladt sorainkon a hír, hogy vége a háborúnak. Estig nem is vittek bennünket tovább, négy napra kiadták a kenyeret, sajtot, este azután elindítottak egy hegyi faluba, hogy ott éjszakára elhelyezzenek. Az úton rengeteg ember halt meg, valósággal legyek módjára hullottak. Kitűnt, hogy a faluban nem tudnak mindannyiunkat elhelyezni, erre továbbvittek. Végül elhelyeztek bennünket szénapajtákban; hiányos deszkabódékban töltöttük az éjszakát és átázva, átfázva visszavittek másnap Seefeldbe. Csak akkor láttuk, hogy mennyien pusztultak el közülünk, az úton mindenfelé hullák hevertek. Seefeldből nyitottt vagonokban újból visszaindítottak Németországba. Szerelvényünk az osztrák-német határon leállott, mint később hallottuk, nem akarták megengedni, hogy Ausztriában végezzenek ki bennünket. A határon ki kellett szállnunk a vonatból, illetve kidobáltak bennünket, a magas töltésről dobálták le a betegeket vagy aki menni nem tudott, így csoportunk nagy része az úton pusztult el. Elindítottak azután Garmisch-Partenkirchen felé, útközben nekihajtottak bennünket egy falunak, egyik oldalról sem tudtunk már megmozdulni. Itt felállítottak két géppisztolyt, kivégzésünkre azonban már nem került sor, mert az SS-ek még azon éjszaka megszöktek. Éjjel 3 órakor két osztrák katona visszavitt újra bennünket Ausztriába; Scharnitzban a lakosság már egészen más hangulatban fogadott bennünket, ellátott élelemmel és az ott dolgozó jugoszláv, ún. “Freiarbeiter”-ektől ruhát is kaptunk, hogy ezzel häftlingruháinkat eltakarhassuk. Mondották, hogy délután 3 órára már itt lesznek az amerikai csapatok, ne is menjünk tovább. Öten azután megszöktünk a transzporttól, melynek nagy részét még elvitték tovább, mint később hallottuk, Insbruck felé.Az ottlakó németektől azt a tanácsot kaptuk, hogy menjünk Mittenwaldba, azt nem védik a németek, ott nyugodtan elbújhatunk. El is indultunk, a falu határában négy kis osztrák katonagyerek, 18 éves fiúk, nem engedtek tovább, figyelmeztettek arra, hogy a felrobbantás előtt álló hidakon ne menjünk át, várjuk meg a robbantást. Nekünk az volt a célunk, hogyha egy mód van rá, Scharnitzban várjuk be az amerikaiakat. Elhatároztuk, hogy valamelyik házban megbújunk, a fentemlített négy fiú azonban ismét utunkba került és figyelmeztetett, hogyha ottmaradunk, a háziakkal együtt mi is a levegőbe repülünk. Visszaindultunk tehát be a faluba. Akkor már olyan rossz állapotban voltam, hogy alig bírtam vonszolni magamat, bementem egy kocsmába, hogy egy kis vizet kérjek, pechemre egy SS-sel találkoztam, aki arra kényszerített bennünket, hogy induljunk Mittenwald felé. Közben észrevettem, hogy hátranéz és rákacsint egy magasabb rangú tisztre. Feltűnt a dolog, később kiszámítottuk az időből, hogyha szótfogadunk neki, a híddal együtt mi is a levegőbe repülünk. Ugyancsak ez a négy jóindulatú osztrák fiú nem engedett bennünket Mittenwald felé és így nekik köszönhetjük hogy megmenekültünk. Most végre nekivághattunk az utolsó 7 kilométeres útnak Mittenwald felé. Amit az úton láttunk, szinte elképzelhetetlen volt, hulla, hulla mellett, segítségkérés, talán azt lehetne mondani, a világ minden nyelvén. Mi sajnos, nem tudtunk segíteni, mert ha lehajoltunk, hogy segítsünk valakin, felemelkedni már nem volt erőnk. Közben az amerikaiak teljes erővel nyomultak előre az országúton. Mi, mintha mi sem történne, megyünk előre, nem is gondolván arra, hogy talán meg is lehetne itt halni. Szörnyű hóviharba kerültünk, egy lépést sem lehetett előre látni. Végre megérkeztünk Mittenwaldba, ahol megtudtuk, hogy a reggeli nagy transzportot továbbirányították Insbruck felé. Bennünket a Turnhallebe irányítottak, ott azonban nem akartak befogadni. Elvánszorogtam nagynehezen a rendőrségre, hogy ott megkérdezzem, hová mehetnénk. A Jäger-kaszárnyába utasítottak. Közben egy német pártfogásába vett, elbújtatott a Turnhalle szénapadlásán és amikor meghallotta, hogy nagyon éhesek vagyunk, percek múlva szerzett ennivalót. Amikor meglátta, hogy milyen rosszul vagyok, lázam van, újból eltűnt és kinint hozott.Másnap reggel, május 1-jén megérkeztek az amerikai csapatok. 4-én nagynehezen kórházba kerültem és egészen augusztus 28-ig súlyos tüdőgyulladással itt feküdtem. A kórházban kifogástalanul bántak velem, amit emberileg el lehet követni, azt öt orvos elkövette, róluk csak a legnagyobb elismerés hangján emlékezhetem meg. Innen egy másik kórházba kerültem, ahol szerzetes nővérek ápoltak, akikről ugyancsak a legnagyobb szeretettel tudok csak beszélni. Úgy az ellátás, mint az ápolás a lehető legkitűnőbb volt.Mittenwaldból Landsbergbe mentünk, innen vegyes transzporttal Münchenbe (Funk kaszárnya), majd Pilsenbe. A cseh lakosság a leggyönyörűbben viselkedett velünk szemben, megebédeltettek, pénzt adtak, általában mindenféleképpen kimutatták őszinte szimpátiájukat. Prágán, Pozsonyon át érkeztünk meg Budapestre.
Jegyzőkönyv: 3614
Név: L. L.
Neme: férfi
Születési hely: Kovácsrét
Születési idő: 1902
Utolsó lakóhely: Szolyva
Foglalkozás: kereskedő
Gettó: Munkács
Fent nevezett előadja a következőket:
1942. október 25-én vonultam be behívóra Sárospatakra. Patay főhadnagy sátoraljaújhelyi ecetgyári igazgató volt a századparancsnokunk, aki enni nem adott, de ő maga állandóan ütött-vert minket bottal, csupán azért, mert zsidók voltunk. Később kivittek Gomelbe, ott kiwaggoníroztunk, majd gyalog mentünk Starioskolba. Január 14-én 1943-ban az oroszok előretörtek és ekkor kezdődött meg a visszavonulásunk. Patay ekkor több ízben kijelentette: “Még nagyon sokan vagytok, azt reméltem, hogy többtől fogok megszabadulni”. Éjjel-nappal meneteltünk és bár élelmünk nem volt, nehezen kellett dolgoznunk. Utakat építettünk, hóból készítettünk védőfalakat a támadások ellen.Dávidkára (Kiew mellett) 1943. márciusában kerültünk. Itt útkarbantartásból állt a munkánk. Aknákat és lőszereket szedtünk fel és köveket hordtunk az útra. Itt mindannyian flekktifuszt kaptunk és 40 fokos lázzal is kivonultattak bennünket. Sándor László és Halász nevezetű szakaszvezető így betegen is állandóan bántalmaztak és ütlegeltek minket. Sándor lázasan a befagyott patakba zavart fürödni. Mindenkinek be kellett menni a jégdarabok közé. Persze a legtöbben megbetegedtek és sokan közülünk a dorosicsi kórházba kerültek és amikor ezt felgyújtották, elpusztultak. Fagyás következtében is sokan meghaltak. A 218 létszámú századból itt Davidkén már csak 43-an voltunk életben.1943. nyarán kerültünk Korosztyonba. Itt a németeknél dolgoztunk. Terményeket hordtunk, 120 kg-os zsákokat cipeltünk az emeletekre. Az ellátásunk reggel keserű tea, délben daraleves, este pedig keserű feketéből állt. Napi kenyéradagunk 25 dkg.Betegen is kellett dolgozni. A nyár vége felé vittek Kiewbe. Itt új századparancsnokot kaptunk, aki emberségesebben bánt velünk. Egy pár hétig dolgoztunk itt a főhadiszállás hivatalban.A következő állomás Brodnyica volt. Ősszel értünk ide és fatermeléssel foglalkoztunk. Havas eső esett. Rengeteget fagyoskodtunk, mert nekünk kellett kivágni a fát és a vállunkon hordtuk a 3 km-nyire fekvő állomásra. A bánásmód nagyon rossz volt itt, mert egy főhadnagy ellenőrizte a munkát, aki kínzott bennünket és állandóan ütött-vert. Sajnos a nevére nem emlékszem, barna hajú, hosszú arcú, szakállas ember volt. Nem engedte meg, hogy egy könnyebb darab fával menjünk az állomásra, csak akkora darabbal, hogy az ember nyögött alatta. Aki kisebb darab fával ment, azt ételelvonással, vagy fogdával büntette. A fogdának nem volt teteje, beesett az eső és a hó, itt kellett fagyoskodnunk pokróc és élelem nélkül. Engem egyszer 5 napra csuktak le, mert munka közben letettem a darab fát és pihentem. Amikor a főhadnagy ezt észrevette 5 napra bezárt a fogdába. 2 naponként egyszer hoztak be 3 deci levest és egy pohár vizet.Itt töltöttük a telet és 1944. telén Kievbe vittek. Innen vonultunk vissza fokozatosan. Közben a 113. Elo-nál dolgoztunk. 160-an voltunk itt, több század maradványa. Az én eredeti századomból itt már csak 18-an voltunk. A többiek mind megfagtak, elpusztultak tifuszban, vagy légitámadás áldozatai lettek. Heller Tibor, a Szerencsi Csokoládégyár igazgatója, aki barátom volt, éhenhalt. Kievből Lengyelországon és Galicián keresztül vonultunk vissza és ősszel Magyarországra kerültünk. Kápolnásnyéken dolgoztunk a németeknek, tankcsapdákat ástunk. Az ellátás tűrhető volt. Itt 14-en lemaradtunk a századból, a többieket Németországba vitték. 14 napig bujkáltunk egy ház alatt lévő bunkerban és december 20-án végre felszabadítottak az oroszok.”
Kapcsolódó bejegyzések:
Velence, mint II. világháborús hadszíntér- 1. rész
Velence, a II. világháborús hadszíntér- 2. rész: Amit eddig összeszedtem
Velence, a II. világháborús hadszíntér 3. rész: A Margit Állás építésének eddig megismert körülményei
Velence, a II. világháborús hadszíntér 4. rész: Amikor a légifotó idejében előkerül…
Velence, a II. világháborús hadszíntér 5.rész: Ütegállás a Bence hegyen
Velence a II. világháborúban 6. rész: A harcok első szakasza (1944- december 5 és 24 között)
Velence a II. világháborúban 7.rész: A harcok 1944. december 23-1945. február 2. közötti szakasza
Velence a II. világháborúban 8. rész: Tisztogatás
Velence a II. világháborúban 9. rész: Katonabögre
Velence a II. világháborúban 10. rész: Balassa Katalin naplója (1944. december 4-1946. szeptember 15.)
Velence a II. világháborúban-11. rész: A harcok utolsó szakasza (1945. február 3-március 22)
Velence a II. világháborúban 12. rész: Kárjelentés, az újjáépítés első pillanatai (1945. április-augusztus)
Velence a II. világháborúban 13. rész: Polgári áldozatok a tó környezetében -adatközlés
Velence a II. világháborúban 14. rész: Katonai áldozatok
Velence a II. világháborúban 15. rész: Amit az orvosok írtak
Dr Lenci Rezső orvos velencei feltűnése és titokzatos eltűnése (1944-46.)
Velence, a II. világháborús hadszíntér -16.rész rész: Ahogy az egyházak emlékeznek
Források:
- Iratok a kisegítő munkaszolgálat, a zsidóüldözések történetéhez – Holocaust Dokumentációs Központ, 2002.
- Szita Szabolcs: Halálerőd –Kossuth, 1989.
- Fehér József: A munkaszolgálat jogi története (Holocaust Füzetek 2.)
- Holocaust Füzetek 5. Holocaust Dokumentációs Központ, 1996.
- DEGOB WEB-site
- Interjú Meszleny Ignáccal
Kategóriák:1939-1945, Emberek, Fotók, II. Világháború, Kápolnásnyék, képek, Margit állás, történetek, Településszociológia, Velence, Velence a II. Világháború csatatere, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?