Olvasóim körében újra és újra felvetődnek legendák. (Ez is jó!) Van még szájhagyomány!
Az egyiket Meszleny Ignác mesélte el pár éve. E szerint a velencei régi katolikus temetőben kincset ásatott volna el az egykor itt élő, török származású Mollah Szadik.(Ezek a törökök!!! Nahát!) A Nagyon Nehéz Ötvenes Években a Nagyon Szegény Meszleny Ignác, az egykori velencei hűbérurak utója, nagyszerű kertész, úgy kapott a kincséhes falusiaktól némi fizikai segítséget az akkor már családi temető rendbentartásához, hogy rájuk hagyta ezt a szóbeszédet, hadd ássanak a kincs után; feltéve, ha rendre kigazolják felette a temetőt, elegyengetik a földet. (Üzlet!)
A másikat a minap hallottam. E szerint a hegyről a Főszegig török időkben épült alagútrendszer vezetett volna le, amiben a baljós időkben elbújhatott a nép, talán oda rejtettek kincseket.
Van értéke ezeknek a mondáknak! Mindenek előtt a helyi folklórt gazdagítják. Ebben azonban elemző elmének kevés keresnivalója van.
Miközben legutóbbi, idős keresgélőmet hallgattam családja szóbeli hagyatékáról, megjelent bennem valami fontos, csodaszép, igaz!
A vízen tükröződő Naplemente! Amit a fiaimmal csodálok, ámulok rajta mindig, egyre-egyre, évtizedek óta, ami nem bújik mindenféle sötét üregbe, arany mégis, és csodás, és egyelőre még kevesek próbálják sikerrel aprópénzre váltani.
A Velencei-tó igazi kincse: ez! A napfény és a béke. Közkincs! Különösen addig, amíg teszünk érte, hogy mindannyiunké legyen.
Kategóriák:Önblog, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, Környezet, történetek, Velence, Velencei tó
Velenceblog 
Hozzászólás