Ritka lehetőség, amikor egy gyerek emlékeivel sikerül a „háborúsdi” történeteit kiegészíteni. Ezúttal így van. Ahogy azt Kárpáti Miklós a sorozat második bejegyzésében írta, Woynárovicz Eleket, a fotós-kutató -katona főszereplőt évtizedes barátság kötötte össze Tóth Kálmán velencei tóbérlővel.

Mire Woynárovicz légvédelmi ütegével Sukoróra ért, barátja már Pápa felé tartott egy teherautón a családjával. Erről nem Tóth Kálmán, hanem fia adott számot egy felnőttkori feljegyzésében, amit most közreadok.

Tóth Kálmán tóbérlő portréja (forrás: Kárpáti Miklós gyűjteménye)

A bejegyzés forrásközlés és nem kritikai kiadás. Egyáltalán nem lenne meglepő, ha az emlékek csalókán maradtak volna meg az ifjabb Tóth Kálmán fejében. A nyilvánvaló hibákat javítottam. A többit meghagyom a nálam figyelmesebb utókornak.

Érdekes a feljegyzés útja hozzám. Fülöp László földim távoli rokona Tóthéknak. Ő juttatta el Galambos Mihályné Zsuzsának feldolgozás céljából. Zsuzsa a kutatási témám ismeretében nekem, én Somhegyi Bélánénak a szöveghű digitalizálásra. Így lett a valaha gépelt anyagból bejegyzés Neked, Kedves Olvasó!

***

Tehát: a szöveg:

„ Tóth Kálmán: Megélt történelem – részletek egy 13 éves gyermek háborús emlékeiből

I. A háború kitörésétől 1944 végéig  

1939. szeptember 1. Jól emlékszem erre a napra. Alig múltam 8 éves. A rádió bemondta: „Hajnalban a német csapatok átlépték a lengyel-német határt.” A hír hallatán lélekszakadva rohantam édesapámhoz a tíz percnyire lévő irodájába. Laci öcsém ekkor még csak két éves lehetett. Akkor még nem tudtam, hogy ez a nap történelmi dátum lesz, azt még kevésbé, hogy mik lesznek e nap következményei.

Az 1940-es év családunk életében döntő fordulatot nem hozott. Ezidőtájt kezdte meghozni gyümölcsét szüleink 1935 eleje óta végzett szorgalmas, sok esetben áldozatos munkája. 1941-ben szélesedett ki a háború, amikor a német csapatok – Lengyelország lerohanása után – átlépték a lengyel-szovjetorosz határt. A szaporodó háborús hírek okozta félelmen és szorongáson kívül az egyre növekvő számú katonai behívások okoztak még növekvő aggodalmat. Családunkban, főleg a gyerekeknél, ezek romboló hatása nem érződött. Ebben az évben még élveztem a családi otthon melegét, illetve az osztatlan elemi iskola közösségének szeretetét.

1942-ben szüleim – hallgatva keresztapámra – beirattak a rákospalotai Wágner Manó Gimnáziumba[1], hogy továbbtanuljak. Egyidejűleg az iskolához tartozó kollégiumban kellett laknom. Az ott töltött idő – enyhén szólva – nem tartozik legkedvesebb emlékeim közé. Az országra nehezedő háborús terhek az iskolában és a kollégiumban is egyre jobban éreztették hatásukat. A kollégiumi díjon kívül le kellett adni az egy főre szóló élelmiszerjegyeket is. Az egyre bonyolultabb és súlyosabb háborús helyzet miatt az első gimnáziumi év a tervezettnél rövidebb ideig tartott, az 1943–1944-es tanév pedig mindössze két hónapig. Az egyre gyakoribb, többnyire éjszakai légiriadók miatt a diákságot két hónap múlva szélnek eresztették. E rövid iskolába járásnak a későbbiekben sokszor láttam kárát.

A Wagner Manó gimnázium úgy, ahogy a történet mesélője láthatta:

(forrás: Rákospalota anno)

Az 1944-es év egyik családunkat sújtó intézkedése volt, hogy az édesapánk munkaeszközéül szolgáló, féltonnás kis teherautóját (a Framót[2]) „behívták” katonának. Aztán soha többet nem láttuk.

A Framo egy (IFA) változata (forrás: régiautók.hu)

Az 1944-es esztendő Magyarországnak nagyon sok szenvedést hozott. Végleg elveszítettük maradék „függetlenségünket” március 19-én, amikor a német csapatok puccsszerűen megszállták az országot. A német csapatok jelenléte az országra húzta azokat az ellenségeinket is, akik eddig nem támadtak minket.Az egyik legsúlyosabb következmény az volt, hogy az angol-amerikai csapatok partraszálltak Olaszországban. Így lehetővé vált számukra, hogy olasz támaszpontokról magyar katonai és polgári célpontok ellen támadásokat intézzenek. Nem sokkal a német parancsnokság Székesfehérvárra költözését követően óriási „sztalingyertyás[3]” bombázás szemtanúi lehettünk, melyet a saját magunk építette – mindenkinek kötelező volt földbevájt és földdel betakart „óvóhelyet” építeni – bunker mellől néztünk végig. A látvány szörnyűségét fokozta, hogy a bombamorajláson kívül a közeli tó vize visszaverte a bombák felvillanó képét.

Sztálin-gyertyák Budapest fölött (forrás: Hungaricana)

A rádióadásokat a berepülések alatt szüneteltették, csak a riasztások miatt kapcsoltak be rövid időre az adók. Az ország több légvédelmi körzetre volt osztva. A légoltalmi riasztás az észlelt repülőgépek számától, típusától függően a következő fokozatokat különböztette meg:

– légiveszély (a térképen zöld színnel volt jelölhető)

– zavaró repülés (sárga szín tartozott hozzá)

– légiriadó (piros színű volt)

Magyarország légoltalmi térképe 1943-44 körül

(forrás: Kárpáti Miklós gyűjteménye)

Temészetesen ehhez tartozott egy térkép, ilyen térképem nekem is volt, melyen a különböző körzetek fel voltak tüntetve, és minden körzethez „beforgathatóan” jelezni lehetett, hogy melyik körzethez éppen melyik riasztási fokozat volt érvényben.

A Liberator (forrás: Wikipédia)

A bombázások rendszeressé váltak a katonai célpontok ellen, de nem kímélték a polgári célpontokat sem. Jól emlékszem egy napra, 1944. július 14-ére, vasárnapra. Ragyogó, felhőmentes, napsütéses idő volt. Egy amerikai – több Liberátorból álló – kötelék Budapest ellen végrehajtott légitámadása során a Tökölön lévő légvédelem (Bofors[4]-ok), valamint a német és magyar vadászgépek a szemünk láttára tizennégy négymotoros bombázót lőttek le. Vasárnap délutáni „kalandnak” minősíthető (szórakozásnak nem) volt az, amikor biciklire pattantunk, hogy megnézzük a közelben lelőtt gépek roncsait. Egy ilyen alkalommal láttunk egy, a községházára bevitt, halott néger katonát, lábán könnyű nemezpapuccsal, zsebei csokoládéval voltak kitömve. Szörnyű élmény volt.

Magyar katonák által kezelt “Bofors” (forrás: HIM)

1944. október 15-én csendes, napfényes, őszi idő volt. Szüleink a vasárnapi ebéd után halk beszélgetéssel töltötték az idejüket, mi, gyerekek, (Laci öcsém ekkor már 7 éves volt) játékkal töltöttük az időt. A rádió be volt kapcsolva, halkan szólt. Családi jó barátaink, Szíjj Feri bácsiék is ott voltak. Egyszer csak hirtelen megszakadt az eddigi műsor, és bemondták: „Most pedig felolvassuk Horthy Miklós kormányzó úr proklamációját”. A bejelentést követően az asztal körül ülők – csendben végighallgatva a proklamációt – szótlanul meredtek maguk elé. Mi, gyerekek, természetesen még nem tudtuk felfogni a bejelentés súlyát és jelentőségét, azt azonban sejtettük, hogy most valami szörnyűség következik.

Ekkor már a mi kertünkben és a szomszédos ingatlanok kertjeiben is hosszú lövészárkokat ástak ki. A front közeledésekor magyar katonatiszteket szállásoltak be egyik különbejáratú szobánkba. Édesapánk beszédbe elegyedett velük. Ők azt tanácsolták, hogy ne várjuk be, míg a frontvonal ideér, menjünk el valahová nyugalmasabb helyre, mert ezt a frontvonalat[5] (Budapest – Velencei-tó – Balaton), mivel földrajzilag természetes védvonal, keményen védeni fogják az előre nyomuló szovjet csapatokkal szemben. Házunk utcára néző ablakaiból jó kilátás nyílt a Velencei-tóra. Édesapánk sokat olvasott Oroszországot bemutató útleírásokat az ott járt újságíróktól. Az ezekből szerzett információkhoz hozzáadta a frontviszonyokról kapott értesüléseit, így nem volt nehéz belátnia, hogy otthonunkat el kell hagynunk. Pápán élt édesapám unokatesvére családjával, akik készek voltak minket befogadni. Ezért édesapám bérelt egy 3,5 tonnás teherautót, telerakta ingóságainkkal, és mindent elvitt Bodolayékhoz Pápára.

II.                 Menekülés

1944. december  5-én – ismét egy 3,5 tonnás teherautóra pakolva – az egész család útrakelt Pápára, a még magunkkal vihető ingóságokkal együtt. Magára hagytuk házunkat a maradék bútorokkal. Így Pápán „jött meg” a Mikulás. Nagyon szomorú Mikulás-estünk volt. Később tudtuk meg, hogy a december 5-re virradó éjjel az orosz csapatok Adonynál átkeltek a Dunán. Tehát az utolsó pillanatban mentünk el. Ugyancsak később értesültünk arról, hogy december 6-án kapta a házunk az első aknatalálatot, amikor egy magyar zászlós édesapám irodájának tóra néző ablakából távcsövön figyelte a kisvelencei (ma: Velencefürdő) vasútállomásnál lévő orosz csapatmozgásokat. Az oroszok bemérték a távcsövező magyar katonatisztet, és egyetlen lövéssel eltalálták.

A család vándorútjának állomásai 1944. december 5 és 1945. nyara között

Pápán a szívélyes fogadtatás és kedves rokoni befogadás ellenére sem érezhettük magunkat biztonságban, főleg édesapánk nem, az egyre sűrűsödő nyilas járőrözés miatt. Neki ugyanis be kellett volna vonulnia munkaszolgálatosként, mivel korábbi csonthártya műtétje miatt katonai szolgálatra nem volt alkalmas. Mint később – a menekülés után – elmondta, nem volt kedve családját sorsára hagyva munkaszolgálatosként bevonulni, még kevésbé volt ínyére valamelyik árokparton elpusztulni. Ezért igyekezett kitérni (szökni) a bevonulás elől, és bujdosni saját hazájában.

Rokoni és baráti segítség révén – miután a szaporodó nyilas razziák és a közeledő front miatt nem volt célszerű tovább Pápán maradni – Győrben sikerült egy nyugatra menekült család üresen maradt lakásába beköltözni, így 1945. január 1-én elhagytuk Pápát, és az üresen hagyott lakásba költöztünk. A korábban odaszállított bútorainkat és a nem feltétlenül szükséges holminkat otthagytuk, ezekért édesapánk jóval hazatérésünk után ment el. Győrben odaköltözésünkkor már olyan állapotok uralkodtak, hogy razziák nem voltak, senki senkitől nem kérdezett semmit. Így nyugodtan meghúzhattuk magunkat, míg a front nem közeledett. A viszonylagos nyugalom közepette lestük, vártuk az „otthonról” különféle csatornákon keresztül érkező híreket. Így szereztünk tudomást arról, is, hogy Velence és környéke a hullámzó frontvonalak miatt többször „gazdát cserélt”.

Eljutott hozzánk a Budapest körülzárásának felszabadítására indított német-magyar ellentámadás kudarcának híre is. Tulajdonképpen két és fél hónap telt el viszonylagos nyugalomban, csak a légiriadók meg az „otthonról” érkezett hírek, no meg a közeledő front idegesítette szüleinket. Mivel édesapánknak nem volt ínyére az orosz csapatokkal frontvonali körülmények között találkozni, (hadd ne részletezzem, hogy miért: például nem kívánt volna Apor Vilmos sorsában osztozni), ezért 1945. március 16-án megvárva az aznapi légiriadó végét, 11 óra tájban egy gumikerekű lovaskocsira holmijainkat felpakolva, Csornán keresztül elindultunk Szanyba, ahol egy család „első szobájában” húztuk meg magunkat (Ha jól emlékszem, Magyaréknak hívták őket).

Néhány nap elteltével nyugalmunkat és a csendet egyre sűrűbben – még éjszaka is – zavarta meg a mind erősebb ágyúdörgés. Így alig több, mint egy heti ott tartózkodás után egy német páncélos utánpótlást szállító alakulathoz felkéredzkedve (gondolom édesapám jól megfizette őket) elhagytuk Szanyt. Már indulásra készen álltunk, mindenünk az egyik autóra volt felpakolva, a katonák kisebb javítást végeztek az alakulathoz tartozó egyetlen tankon, amikor egy repülőgép jelent meg felettünk, és bombákat szórt le. Kiderült, hogy a már az oroszok által elfoglalt pápai repülőtérről szállt fel, magyar felségjelzéssel – így láttuk – a nyilván oroszok vezette repülőgép. A gép bizonyára a német menetoszlop többi járművét célozta meg. Öcsém egy kis barátjával a páncélos lőszerrel megrakott – elől gumis, hátul hernyótalpas – teherautó alatt keresett menedéket. Mi, többiek, a szüleimmel együtt a vasbetonvázas istállóban kerestünk menedéket. A hatalmas detonációt követően a nagy csendben lassan előmerészkedtünk, és megdöbbenve láttuk, hogy a tőlünk harmadik házat telibe találta a bombasorozat. Ha a bombák száz méterrel közelebb esnek hozzánk, ezeket a sorokat most nem vetném papírra.

A nem várt támadást követően gyorsan útrakeltünk – bár már késő délutánra járt az idő – de még világosban, állandóan kémlelve az eget. Félve egy újabb légitámadástól érkeztünk meg Sopronnémetibe. Itt éjszakáztunk. Erre az éjszakára nem emlékszem, de arra igen, hogy másnap kora délelőtt – készülve a továbbindulásra – egy, a vasútállomás felől jövő robbanás hallatszott. Kiderült, hogy egy orosz páncélos ék tört előre, és leadott egy lövést. A németek gyors továbbvonulásra adtak parancsot. Igenám, de Laci öcsém nem volt sehol. Édesapám már kezdte lehúzkodni a csomagjainkat az autóról, hogy öcsém nélkül nem megyünk tovább, amikor Laci az utolsó pillanatban előkerült. Szidásra, vagy egyéb büntetésre sem idő, sem mód nem volt, de Laci útközben elmondta: megtudta, hogy ingyen cukorkát osztanak valahol, hát nekiindult ő is, hogy édességet szerezzen, ingyen. További utunk sem volt zökkenőmentes.

Kapuváron keresztülhaladva német páncélosokból álló (emlékezetem szerint Tigrisek voltak) oszlop jött velünk szemben, leszorítva és leállásra kényszerítve a szembejövő forgalmat. Késő délutánra járt az idő, amikor átléptük – a már csak formailag létező – magyar-osztrák határt Pamhagennél. (Pomogynál) .Édesanyánk a határ átlépésekor vigasztalhatatlan zokogásba tört ki. Csak később tudtam meg ennek az okát: már negyedik hónapja hordta a szíve alatt Éva hugomat.

Ez a nap Wallern (Valla) községben ért véget. Itt már olyan nyugalom uralkodott, mintha nem is lett volna háború. Nem emlékszem arra, hogy hol, kinél kaptunk szállást, csak azt tudom, hogy a zaklatott napi út után némileg kipihentük magunkat. Még Valla előtt a parancsnok megállította a menetoszlopot. Odament az út szélén álló két vadászpuskás emberhez, akikről kiderült, hogy volksbundisták. Az őrnagy jól leteremtette a két embert, és megparancsolta, hogy puskájukat dobják el, vagy rejtsék el, és menjenek haza a családjukhoz, eszükbe ne jusson vadászpuskás őrtállással bajt hozni magukra, a családjukra és a falura. Másnap reggel tovább folytattuk utunkat, majd nemsokára megérkeztünk a következő falu, Sankt Andrä am Zicksee (régen Mosonszentandrás) főterére. Itt a menetoszlop parancsnoka megállította a konvojt, édesapámmal közölte, hogy nekik vissza kell menniük a frontra, de mi itt nyugodtan maradhatunk, mert ezen a vidéken (a Fertő tó karéján belül) sem fegyveres harc, sem háborús állapotok nem lesznek. Édesapám megkereste a falu polgármesterét, aki a községből elmenekült orvos lakásában helyezett el bennünket. Gyorsan összebarátkoztunk a helybéliekkel, elsősorban a Ringbauer családdal, akiknek közel azonos korú gyemekeikkel sokat játszottunk ottlétünk alatt. Néhány igazán csendes nap után, mikor semmilyen katonát sem láttunk, egyszercsak géppisztolyukat vállra akasztva, a hosszú gyalogmeneteléstől porosan és elcsigázva, megjelentek az orosz katonák. Ezt megelőzően minden házra fehér zászlót (lepedőt, csipketerítőt) kellett kitűzni, így mi is kitűztünk valamilyen fehér holmit. Édesapámmal a kapuban állva néztük az orosz katonák átvonulását a falun. Ahol nem volt kitűzve a fehér zászló, oda bementek a katonák, és kérdőre vonták a háziakat. Incidensről nem jött hír. Így éltük át békésen – hála a német őrnagynak, és hála a segítőkész, bennünket befogadó szentandrásiaknak – a hazánkban és a világban oly sok tragédiát, kárt és szenvedést okozó második világháborút.

Mosonszentandrás egy 1911-es képeslapon (forrás: Darabanth)

Igaz, hogy megmenekültünk a háború borzalmaitól, de nem értek véget a menekülés megpróbáltatásai. Szüleink ugyanis néhány heti szentandrási tartózkodás után – amikor a fehér zászló után a vöröset, majd a piros–fehér–pirosat kellett kitűzni – úgy döntöttek, hogy „hazajövünk”.

A szentandrásiak nagyon segítőkészek voltak minden hétköznapi problémánk megoldásában. Nem csak a szomszédokkal tartottunk fenn jó viszonyt, de szüleink beszélgetésre, tanácsadást kérve többször felkeresték Hanefli (Hanifl?-FÁ) plébános urat is, akiről – mint 1989-ben, ottjártunkkor meggyőződhettünk – utcát neveztek el. A község elöljárói, valamint vezető testülete többször foglalkozott az „egyetlen menekült magyar család” problémáival. Miután szüleink a hazatérés mellett döntöttek, a község elöljárói a testületi ülésen úgy határoztak, hogy két lovaskocsival elvisznek minket Mosonmagyaróvárra. Szentandrást elhagyva, Ringbauer bácsi (azóta meghalt – nyugodjék békében) odafordult hozzám, és ezt mondta: „Nézz hátra, és jól vésd emlékezetedbe ezt a falut, amelyik megmentette az életedet!”

III. Hazatérés

A visszaút nem volt veszélytelen. Osztrák oldalról átlépve a határt, magyar oldalon szétlőtt házak és lángszórótól kormos házfalak látványa fogadott, mutatva a nemrég lezajlott háború nyomait. Érdekes, hogy osztrák oldalon ilyen háborús nyomokat nem lehetett látni. Mosonmagyaróvárra érve találkoztunk a hazatérés első kellemetlenségével. Egy bepólyált fejű orosz katona megállította kocsinkat, erőszakos kiabálást és géppisztollyal való fenyegetőzést követően egyik csomagunkra szemet vetett, azt lerángatta a kocsiról, majd utunkra engedett bennünket. Mosonmagyaróváron egy régi ismerős családnál, Schwanneréknél kaptunk szállást. Közben édesapám az orosz parancsnokságon bejelentette a bekötött fejű katona erőszakoskodását (hiszen már nem volt életben a „szabad rablás”). Másnap értesítést kapott édesapánk, hogy menjen el megnézni az erőszakoskodó katona holttestét, akit egy másik incidens során az orosz katonai járőr lőtt agyon.

Egy-két napi mosonmagyaróvári tartózkodás után édesapánknak sikerült egy Budapestre induló vonat marhavagonjában helyet szereznie. Így jutottunk el Kelenföldig. A Bartók Béla úton akkor még semmilyen közlekedés nem volt, így az állomásról holmijainkat ismét kiskocsira rakva, gyalog tettük meg az utat a Lenke térig (ma: Kosztolányi Dezső tér), ahol családunk régi barátja, Szatmári Feri bácsi és családja fogadott be minket átmenetileg. Édesapánk az akkori FM-től egy igazolást kért és kapott, amivel óvatosan és körültekintően bár, de utazni lehetett. Az igazoltatások ugyanis úton-útfélen egymást érték. Édesapánk szándéka az volt, hogy Velencén felmérje a helyzetet, megállapítsa a visszatérés lehetőségeit és esélyeit.

Budapest 1945-ben (forrás: Fortepan)

1945. május 8-át, az európai háború végét még Budapesten értük meg, óriási lövöldözést csaptak a szovjet-orosz katonák örömükben. Velencére végül is június folyamán tértünk vissza. A Keleti Pályaudvaron szálltunk vonatra, és még világosban megérkeztünk Kápolnásnyékre. Velencén akkor a szétlőtt állomás vonatokat nem fogadott, illetve ott vonat nem állt meg.

Ezzel a vonatutazással véget is ért viszontagságos, de mégis az életben maradást és a sértetlenséget eredményező kanosszajárásunk. A visszatérés alkalmával a beilleszkedés és az újrakezdés áthidalásához itt kell köszönetet mondanom Szőke Júliannának, aki nevelőnőként, de inkább jó testvérként ügyelt ránk a Lenke téri tartózkodás során (Édesapa felkísérte Velencéről), de köszönet illeti a Szőke családot a rövid, néhány napos szállásért, Varga nénit, aki több hétig adott szállást családunknak, míg a kisebbik házunkat sikerült lakhatóvá tenni. Az 1944. december 5-én elhagyott házunk olyannyira károsodott a háború során, hogy azt csak hosszú hónapok munkájával (valamikor 1946-ban) sikerült helyreállítani. Az újjáépítés, az új körülményekhez való alkalmazkodás jegyében, valamint Éva kishugom várása jegyében telt el a nyár, melyet részben keresztapáméknál, Sumonyban töltöttem.

1945. szeptember 22-én mindannyiunk örömére megszületett Évike kishúgunk. Ekkor azonban családunk történetének új szakasza kezdődött.

Ezek az oldalak sok-sok, szinte hihetetlen epizódot, történést írnak le. Szándékom ezen „élmények” papírra vetésével az volt, hogy ezek az emlékek, szüleink féltő-óvó szeretete, és az emberi, baráti segítőkészség sok-sok megnyilvánulása – zömében a legnehezebb hat hónap eseményei – ne merüljenek a feledés homályába.

Szeretettel ajánlom e néhány oldalt azoknak, akik ismerték és szerették jó szüleinket, valamint hálával azoknak,akik a nehéz időkben segítségünkre voltak a nehézségek leküzdésében!

Budapest, 2000. január 17.”

Kapcsolódó bejegyzések:

• Biológus ágyúval I. rész– Woynarovicz Elek fotói
• Biológus ágyúval II.rész –  Hal, halászat, háború… Egy 1944-es levél és ami mögötte van -másodközlés
• Biológus Ágyúval III.-Woynárovicz Elek fotói: Sukoró képek -löveg a dombokon
• Biológus Ágyuval IV-Woynarovicz Elek fotói: A „hasraesett” Messerschmidt esete

• Biológus Ágyúval V- Woynarovicz Elek fotói: békés órák
• Biológus Ágyuval VI-Woynarovicz Elek fotói:  Boston Velencén (?)

• Biológus Ágyúval VII: Woynárovicz Elek fotói -képek tarackkal, Nadap

• Velence, a II. világháborús hadszíntér- 2. rész: Amit eddig összeszedtem
• Velence a II. világháborúban 6. rész: A harcok első szakasza (1944- december 5 és 24 között)
• Velence a II. világháborúban 6. rész: A harcok első szakasza (1944- december 5 és 24 között)

Források:

-Darabanth.com

-Hungaricana.hu

-Kárpáti Miklós gyűjteménye

-Galambos Mihályné gyűjtése

Kategóriák:1939-1945, 1945-1989, Budapest, Emberek, II. Világháború, Kápolnásnyék, történetek, Velence, Velence a II. Világháború csatatere, Velencei tó, XX. század

Címkék:Bodolay, Bofors, Dózsa györgy Gimnázium, Fülöp László, Framo, Győr, Hanifl, Horthy, Kapuvár, Liberator, Margit-vonal, Mosonszentandrás, Pamhagen Pomogy, Pápa, Rigbauer, Sankt Andrä am Zicksee, Sumony, Szatmári Ferenc, Szijj Ferenc, sztálingyertya, Szőke Julianna, Tóth Kálmán, Velence, Velencei-tó, volksbund, Wallern Valla, Wágner Manó Gimnázium, Woynárovicz Elek