(Az életút vonala)
Bevezetés
Ezelőtt 78 évvel Velencén magyar, szovjet, német katonák gyilkolták egymást. Velük pusztult a lakosság.
Az első hónapban a szovjetek a tó déli részéről, a magyar tüzérség az északi oldalról lőtte, bombázta a másikat. Aztán karácsonytól minden még rosszabb lett-egészen 1945. márciusig.
A harcok kezdetén a védők ezen a szakaszon elsősorban még magyarok voltak. A valamikori hadsereg visszavonult, összevont töredékei. Aztán eltűntek, felmorzsolódtak.
Woynarovich Elek (1915-2011), a biológus, hidrobiológus, limnológus neve ismerős lehet a tóval foglalkozók körében. Különösen mostanában, amikor szomorú állapotának megoldásáról esik szó. Viszont a ” két másik” Woynarovich Elek, a világháborús katona, a fotós, jobbára ismeretlen volt számunkra a közelebbi múltig.
Woynarovicz Elek 1944.decemberében, Sukorón (foto: W.E., forrás: Hadtörténeti Fototár)
Ezen változtatott Illésfalvi Péter kötete, ami Woynarovich háborús fotóinak válogatását mutatta be.
Halála után háborús hagyatéka a Hadtörténeti Intézet Fotoarchivumába került. Előtte, 2007-ben, Illésfalvi úr a tizennyolc, biztosan a tavat érintő fotóból kettőt közölt, ez keltette fel Kárpáti Miklós barátom figyelmét idén. A Hadtörténeti Intézet szálát valójában Ő kezdte felgombolyítani, de aztán a figyelme másfelé fordult, nekem adta át a stafétát.
Miért különösen értékesek az ilyen emlékek?
Miért fontos a Margit vonalat védő Tomka Emil naplója, amire a blogban számos helyen hivatkozok? Miért fontos Tóth Lászlóné Zsuzsa néni önéletírása ugyanebben a témában? Miért fontosak Woynarovich Elek sukorói fotói? Polcz Alaine kíméletlenül őszinte naplója?
A számomra döntően azért, mert személyesek!
A tudományos-ismeretterjesztő média leginkább leegyszerűsítve, dramaturgizálva mutatja a háborút. Az egyik véglet inkább technikai versenynek, bonyolult stratégiai játéknak láttatja. A másik szenvedéstörténetnek. Mindkettőben van igazság! A bökkenő ott van, hogy az adott korban élő hétköznapi ember mindennapi, háború alatti életére, túlélési képességére, módszereire nem marad elegendő figyelem. Szerencsére, a helyzet lassan, de változik.
1944. szeptemberéig, kora októberéig még üdülni vágyók jöttek a tóhoz. Miközben Tiszaugon izzott már a front, az itteni parasztok elvetették a jövő évi búzát (ami aztán jórészt hernyótaplak alatt pusztult el.) Zsuzsa néni édesapja krumplit vermelt Agárdon, Polcz Alaine az Esterházyaknál vendégeskedett Majkon. Mint látható lesz, pár nappal a Margit vonal frontja összeomlása előtt a Gyapjaszsáknál még honvédek pózoltak; folyt a vér, de közben katonák és polgárok disznót öltek Sukorón és mosolyogni tudtak!
Éltek! Amit tudtak, megtettek azért, hogy örömük teljen a létezésben!
Ez, a konkrét, hús-vér emberi világ az, ami érdekel. Jelenleg történetesen Woynarovicz Elek!
A jelen bejegyzésben röviden bemutatom életútját.
A másodikban Kárpáti Miklós cikkét másodközlöm a tóval, Tóth Kálmán tóbérlővel és a főszereplővel kapcsolatban.
A harmadik bejegyzés a 18 fotót mutatja be, mely a Sukoró-környéki, tüzértevékenysége kapcsán keletkeztek Pusztaszabolcs és Vértesacsa között, pár hét alatt, 1944. decemberében.
***
Woynarovicz, a tudós
Woynarovicz (időnként Woynárovicznak is írják) Elek 1915-ben született Tiszakóródon. Családtörténetéről keveset lehet tudni. Édesapja uradalmi intéző, majd birtokos volt.[1]
Gyerekkorát Mezőcsáton töltötte, innen járt be Miskolcra, a Királyi Katolikus Fráter György Gimnáziumba.[2]
1932-ben kitüntetéssel érettségizett.
1933-ban már a Pázmány Péter Egyetem bölcsész hallgatója.
1936-ban tűnt fel először neve tudományos hivatkozásként. Az ekkor (ifj.) Entz Géza által vezetett, és akkori nevén Magyar Biológiai Kutatóintézet szerzői közt tűnt fel a neve mikrobiológiai témában. Ugyanebben az évben másutt doktoranduszként ismertetik a Budapesti Állattani Intézetnél[3].
1937. Első előadása a Királyi Természettudományos Társaságban.
1938. A Magyar Királyi Halélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Állomás (Bp) veszi alkalmazásba. Innentől datálható haláláig tartó hivatalos kapcsolata a halászattal, haltenyésztéssel és a hozzá kapcsolható biológiai összefüggéseket vizsgáló tudományterülettel, a limnológiával.
Ugyanezen évtől kezdődött szoros kapcsolata a Halászat-szakfolyóirattal, melynek aztán hol szerkesztője, hol szakértője volt, akárcsak később a Magyar Horgásznak, mind szerzőként, mind horgászként.
Rendkívül termékeny kutató és publikáló volt. Bár hivatalos és teljes publikációs listájával nem találkoztam, az Arcanum Digitális Tudománytár Tőle és Róla szóló cikkeinek száma meghaladja az ezret.
Aktív korszaka egybeesik a halászat mellett megjelenő nagyüzemi haltenyésztés, “halhúsipar” felépülésével. A korszak egyik sajátja a drágán elérhető állati fehérje volt a népesség többsége számára. Az állat (ezen belül a hal) tenyésztése, a mennyiségi termelés kiépítése volt annak az időnek a kihívása. Kezdetben az ivadéknevelés (pl. a süllőé), valamint a plantonikus élet foglalkoztatta a vizes ökoszisztéma részeként. Végülis, ha röviden kell termékeny életútját összefoglalni, a haltenyésztés egyik nemzetközi úttörője volt Woynarovicz úr.
(Eddig tartott Woynarovicz Elek tudóspalánta életének első szakasza.)
***
Biológus a háborúban, Leicával
(1939. február) Aztán jött a következő szakasz az életében. Bevonult, és a 2. „lovasdandár” légvédelmi gépágyúsa lett. Tüzértiszti kiképzést kapott. (1939. szeptemberig, Esterházán) és tartalékos tisztként, szakaszokban vett részt Magyarország háborúiban először Erdély visszafoglalásakor (1940. szept.5-nov 26.), majd a Délvidéken (1941. ápr 3-május 1.)
A visszafoglalt Garbolcon (ez az őseim szatmári otthonával tőszomszédos település) ünnepli a lakosság a bevonuló magyar katonákat (1940. fotó: W.E, forrás: Illésfalvi, 2007.)
1941. júniusa és decembere között galiciai-ukrán bevetésen vett részt, ahol a közelharcban tanúsított magatartásáért[4] jelentős (a továbbiakban még legalább kétszer megismételt) katonai elismerést kapott. A biológusokhoz a köznapi gondolkodásban nemigen kapcsolódnak vérszomjas képzetek. Talán hősünk sem volt az. Mindenesetre katonaként kemény fickónak bizonyult.
A Kamenyec-podolszki[5] vár látképe (1941. fotó: W.E, forrás: Illésfalvi, 2007.)
1942 szeptembere és 1943 novembere között az algyői Tisza – hidat őrizte a légvédelmi ütege.
Ezalatt időről időre cikkei jelentek meg szaklapokban.1942-ben belépett az Országos Halászati Egyesületbe, lassan a kutatói ranglétrán is előrelépett.
…és: fotózott. Erdélyt, Délvidéket, Ukrajnát, a Tiszát és mindenekelőtt katonatársait, ahogyan akkor ők éltek.
Ez ritkaság! A fotózás, mint hobbi, sokkal kevésbé volt elterjedt, mint ma. Nyilván, a fotózást és mikroszkópiát munkája révén (egyébként akkoriban még újítóként) használó Woynarovich használta ezt magánemberként is, és élve a tiszt felé megnyilvánuló bizalommal, ott fotózott, ahol csak mert!
A hadsereg biztonsági okokból ma is korlátozza a kép és adatrögzítést, akkoriban ez méginkább így volt. És ott van a másik körülmény. A fotózáshoz nyersanyag is kellett, amit a háború alatt igen nehéz feladat volt megszerezni. A készített negatívok jelentős része ráadásul jó állapotban maradt meg, pedig az épen tartásuk sem volt egyszerű háborús körülmények között.
1943. ősze és 1944. szeptembere között Humboldt ösztöndíjjal Berlinben majd Königsbergben tanult. Témaválasztása részben gyakorlatias (a halászhálók impregnálása- ennek is lesz velencei vonatkozása, mint az Kárpáti Miklós barátom következő bejegyzéséből kiderül) másrészt a természetes állóvizek halasításával, intenzív halászatával foglalkozott. Mindkét témával megjelent nálunk akkoriban, és később is.
Vissza az ágyúcsőhöz
1944. szeptemberében ösztöndíja befejeződött. ismét bevonult az alakulatához. A tiszaugi hidat védték, aztán Kecskemét, Jakabszállás, Bugyi, Szigetcsép, Szigetújfalu, Ercsi érintésével vonultak egyre visszább, hogy 1944.december elejére eljussanak Sukoróra, a „Margit védvonal” második vonalára. (az első nagyjából a mai vasútvonal mentén húzódott.)
Pihenő bajtárs Szigetcsép közelében (1944. fotó: W.E, forrás: Illésfalvi, 2007.)
A sukorói elhelyezés logikája az volt, hogy a tábori ágyúkat, mint kényes harceszközt megvédjék a közvetlen rohamtól. Azok lőtávola viszont alkalmas volt arra, hogy a tó túloldalán védelmet nyújtsanak az első vonal védekező magyar katonáinak és közvetett célzással támadják a közelítő szovjet csapatokat.
Ilyen volt a sukorói alakulat egyik feladata. A tó északi részén számos ponton maradtak fenn ilyen állások, így a Sukoró feletti dombokon, a Mészeg-hegyen, a pákozdi Bella-tó feletti dombokon, vagy Velencén, a Bence-hegyen a GSM árbocnál.
Lehetőleg mögéjük, föléjük, valamilyen magaslati pontra kerültek a légvédelmi fegyverek, hogy egyrészt védjék a tábori tüzérséget a repülős támadástól, és hogy valamelyest kompenzálják a magyar hadseregben rendszeresített légvédelmi ágyú viszonylag kis hatótávolságát. Hogy ezt hogy kell elképzelni Sukorón, azt a III. részben mutatom be. Ezeket a fegyvereket kezelték Woynaroviczék.
Az üteg nem maradt itt sokáig. Először Vértesacsa, majd Zsámbék volt a következő úticél. Zsámbékon érte őket a karácsony. Hogy mi volt a sietős távozás oka, arról csak találgathatok.
Woynaroviczék visszavonulásának állomásai 1944. szeptember-1945. január
A Konrad hadműveletről, amely támogatásában aztán résztvett Woynarovicz alakulata, csak napokkal később, január első napjaiban döntött a német vezérkar.
Illésfalvi úr könyve szerint december végén súlyos elhárítóharcokban vettek részt tőlünk északra, amit a Woynarovicz -fotó bizonyít egy lelőtt IL-2 csatarepülőről (Tóth Ferenc úr, a roncskutatás egyik hazai úttörője a gépet A-20 “Boston” típusként azonosította.) (1944. december,foto: W.E., forrás: Hadtörténeti Fototár)
Tény, hogy a Margit Vonalra és Velencére karácsonykor mért szovjet csapás idején azok a katonák és azok a fegyverek már nem voltak itt, és a Margit Vonal harmadik védelmi vonalától (Lovasberény-Csákvár) is messze már. Egy ideig Kocs-Majkpuszta területén állomásoztak, majd Woynaroviczot légvédelmi képzésre Németországba vezényelték.
1945. januárjától tehát német tüzér-kiképzésen vett részt, majd odavezényelt, ágyútöltelék-jelölt komáromi és zalai leventéket kapott a szárnyai alá, akiket sikerült segítőtársával életben tartani és hazahozni aztán.
Herczeg Ferenc 14 éves „levente” SS egyenruhában, a Keleti-tenger partján, Woynarovicz gondjaiban -egy a gyerekek közül- (1945. foto: W.E., forrás: Illésfalvi 2007.)
1946. Egy év hadifogság után hazaért és tartalékos hadnagyként szerelt le.
1946-ban visszatért korábbi munkahelyére, a Halélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Kutatóállomásra.
1947. Hidrobiológiát tanított a mai Szent István Egyetemen (GATE).
1952. Az MTA a Tudományok Doktorává fogadta.
1956. Az MTA tihanyi Biológiai Kutatóintézetének igazgatója. (Talán emlékszel, Kedves Olvasó, 1936-ban, Entz Géza igazgatósága alatt, itt kezdte meg szakmai pályafutását).
1962-66. A debreceni KLTE Állattani Tanszékét vezette. Ez volt az első célzottan hidrobiológiai képzés itthon.
1968-tól FAO (Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet) szakértője. Nepál, Madagaszkár, Venezuela, Irán, Malajzia, Thaiföld, Fülöp-szigetek, Tanzánia, Zambia, Görögország, Irak, Egyiptom, Nigéria haltenyésztési programjaihoz adott szakmai segítséget.
Woynarovicz Elek FAO karrierjének állomásai (forrás: Hidrológiai Tájékoztató, 2016.)
Nemzetközi szakmai elismeréseinek felsorolása meghaladja a blogbejegyzés terjedelmét.
***
Woynarovicz Elek és a Velencei-tó
A professzor úr ifjú éveiben szoros kapcsolatban volt Tóth Kálmán tóbérlővel. Erről egy szép epizódot idéz fel majd Kárpáti Miklós bejegyzése a sorozatban.
A sukorói, katonaként itt töltött hetek emlékéről a harmadik bejegyzés szól majd.
1946. A professzor úrnak tehát kiterjedt kapcsolatai és kutatásai voltak a hazai élővizekkel kapcsolatban. Ennek mentén alapos ismeretei voltak a velencei (süllőivadék-kihelyezési) eredményekről.
1949. Interjúban számolt be az itteni csukaszaporítási kísérletükről.
(Az ivadéknevelő régen a vasútállomástól kissé nyugat-északnyugatra, az akkori tóparton volt, mint az Oláh Géza bácsi emlékei kapcsán olvasható. WE 1946-os cikke cikke arról tájékoztat, a virgonc, itt szabadon engedett kis ivadékok napok alatt elérték a tó túloldalát, Dinnyést.)
Élete utolsó szakaszában, a ’80-as évektől, tavaink illetve a Duna öntisztuló képessége felől vitatta a korszak vízügyi és környezetpolitikai felfogását, így például az algásodás kapcsán, ami a tóra is jellemző volt a 80-as évek második felétől. Bár nem a tóról szólt egyik utolsó nagy megjelenése, de 1998-ban a Dunai Vízlépcső építése után mondott komor jóslatot, miszerint a duzzasztás középtávon a parti természetes vízszűrőrendszer tönkremenetelével fog járni a felsőbb szakasz milliós embertömege által termelt nehézfémek, szennyezőanyaga leülepedése miatt, amihez nem volt (úgy tudom, ma sincs) hatékony, gazdaságos szűrőrendszer.
Lassan kiderül, igaza volt-e a professzor úrnak.
***
A tanár úr kamerái
Az Illésfalvi-könyv olvasása óta izgatott, milyen kamerával készítette a mostoha körülmények között fotóit Woynarovicz Elek. Természetesen jó lett volna háborús fotón látni a majdani professzort a kamerájával, de azokban az időkben a kamera ritkaság volt, és azzal az eggyel pedig vagy Ő fotózott, vagy Őt fotózták éppen.
A könyv szerint Leica gép volt az Övé. A készített képek tanulsága szerint 35 mm körül volt az objektív fókusza, ami akkoriban amúgy talán a legelterjedtebb kisfilmes megoldás volt.
Ha abban a korszakban nekem kellett volna vándorolnom, és szándékom szerint minél kisebb súlyt cipelnem, árkon-bokron át, és híre sem volt még a zoom objektívnek, se a kompakt kamerának, és ha pénzem is lett volna rá, jó eséllyel a korszak egyik legjobb gépét, a LEICA II-t vagy III-at választottam volna[6].
A Leica III (forrás:leica-camera.com)
Ennek a formátumnak a könnyedsége, az előhívott kép könnyű érthetősége, részletgazdagsága, a kép viszonylag nagy mélységélessége az előnye. Ma is gyakran használják.
Woynarovicz Elek másik kamerája egy Kine Exacta lehetett. A kép, ami a professzort teleobjektívet használva ábrázolja, a maga korában csúcsminőséget képviselő kamerát mutatja. 1936 és 1948 között gyártották. A kép érdekessége a teleobjektív, amilyet a gyár más, nagynevű gyártóktól rendelt termékeihez. Talán egy Telemegor (Görlitz) 5.5. 180 mm-es objektív, amit a hosszabb expozíciós idő miatt célszerű volt állványról használni, ahogy a képen is látható.
A professzor az Exacta-val. A kép keletkezését az ötvenes évekre teszem, 1952 utánra (forrás: honvédelem.hu)
Kapcsolódó bejegyzések:
Irodalom:
- Illésfalvi Péter: Egy tartalékos honvédtiszt háborúja (Timp 2007.)
- honvédelem.hu
- adt.arcanum.hu
- Veress D Csaba: Magyarország hadikrónikája 1944-45 (Militaria 2003.)
- Veress D Csaba: A Dunántúl Hadikrónikája 1944-45 (Zrinyi, 1984.)
- Tomka Emil: Harctéri napló 1944-1945 (Magyar Elektronikus Könyvtár)
- Frönlich Dávid: Huszárok előre! (Puedlo Kiadó-dátum nem szerepel)
Jegyzetek:
[1] Érdekes, hasonló, kortárs életút volt Tükröspusztán Jancsó Mózesé. Az felkapaszkodás első lépése a tanulás valamelyik szakmai intézményben, az intézői munka, majd a leválás a munkaadóról, az önállósodás, több-kevesebb szerencsével.
[2] Miskolc Mezőcsátról akkoriban vasúton is elérhető volt. Vélhetően így értendő hősünk Miskolcra való napi bejárása. A táv 20,7 km volt, ez az engedélyezett sebesség mellett, figyelembevéve az egyetlen fellelt (Nemesbikk) megállót, 40-45 percig tarthatott. Ma sem sokkal kevesebb, busszal.
[3] Erről az intézményről egyelőre nincs egyértelmű információm.
[4] Kézitusában védte meg az üteget bajtársaival.
[5] A fotó szép! A település azonban a magyar történelem egyik szégyenfoltja. Az 1939 márciusában visszafoglalt Kárpátalján, Észak-Erdélyben, de más magyar területeken, köztük Pest megyében és Budapesten is magyar kormányzati intézkedésként 1940-41-ben zsidókat próbáltak először kitelepíteni, majd 1941 nyarán Galiciába, Kamenyec-Podolszkba deportálták, utóbb pedig hajszoltak további másokat a Dnyeszteren át a városba- végül már a német halálosztagok szándéka ellenére. Az ott tömegesen szenvedő, éhező zsidók sorsát végül az őket fogvatartó német alakulatok tömegmészárlással „oldották meg”. Ez a magyar – német „munkamegosztás” részben visszaköszönt még nagyobb tömegekkel 1944-ben.
[6] Robert Capa (Friedmann Endre) pl a ’30-as évektől használt Leicákat. A spanyol polgárháborúban például tudomásom szerint a Leica II-t is.
Kategóriák:1900-1919, 1920-1939, 1939-1945, 1945-1989, 1989-től napjainkig, Adatok, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, II. Világháború, képek, Környezet, Margit állás, Pákozd, Pusztaszabolcs, Sukoró, történetek, Velence, Velence a II. Világháború csatatere, Velencei tó, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?