Kedves Olvasó, páratoktól azt a visszajelzést kaptam az előző írásra ( Boszorkánykör ) hogy ez valami biofundi sz@rság. Nem hiszem, hogy az íróik rossz indulatúak lettek volna. Azt viszont gondolom, hogy nem sokan filóznak a nem közvetlen, nem kézzelfogható dolgokon.
Ezért aztán most nem a környezet, hanem az ember felől közelítek. És ha ez sem lenne elegendő, a családdal folytatom, hátha az megfelel.
***
Közel évtizede már látok valamit, amit ma is nehezen tudok leírni, de érteni kezdek.
Az emberi kultúra alapvető közvetítője a nyelv… (Az előző bejegyzés arról (is) szólt, hogy miközben pár száz emberi nyelvben gondolkodok, felmérhetetlen a Természet nyelveinek sokasága és az is, milyen ritmusban kommunikálnak egymással, amiből mi egy kukkot sem értünk.(Példa: A brit szigetek védőinek második világháborús rádiófelderítői például azért voltak eleinte sikertelenek, mert a németek által használt 2000 Herz helyett 1500-on keresték a támadók jeleit. A Természet ennél nagyságrendekkel bonyolultabb valami.)
A(z emberi) kommunikációs kultúra egyik ága, a verbális nyelv hangokra, szavakra, mondatokra, gondolatokra, történetekre bontva közvetíti azt, ami éppen akkor vagyok. Ezzel van tele a könyvtár.
Van még azon túl például a mű, a művészet. Ez más érzékszervek támogatásával bontja ki az énemet, a mondanivalót Feléd! Lazább szabályok, számos értelmezés. Ilyenek például a zenei partitúrák. Az is egy nyelv!
De ez is csak a felszín!
Mik az intelligenci(ák), a közlés tarka felhői? A nyelveiket a „todomány” ma így dadogja el: „A legismertebb típusok a nyelvi, logikai-matematikai, térbeli, zenei, testi, interperszonális (társas), intraperszonális (önismereti) és természeti intelligenciák”. Csak azért ennyit, mert a többihez a nyelv még szavakat sem talál!
Kedvesem meséli, a tangótáncos mindenhova viszi a cipőjét, és a világ bármely sarkában jár, a helyi tangóteremben könnyedén szót ért a tánc nyelve révén.
Dadogásomra a Facebook egy bejegyzése adja az elég jó választ:
“Egyszer Miles Davis megkérdezte tőlem: Hogyan játszol a semmiből?
Én pedig azt feleltem: Tudod, egyszerűen csak csinálod. És valójában ez a válasz. Bárcsak létezne mód arra, hogy a “nem tudom” pozitív dolog lehessen — mert a társadalmunkban nem az. Úgy érezzük, bizonyos dolgokat tudnunk kell, és ezt a tudás iránti hajszát gyakran a dolgok valódi, minden összetettségükkel együtt megélt tapasztalata helyett választjuk. Amikor tiszta improvizációt játszom, bármiféle intellektuális kapaszkodó oda nem illő, mert útját állja annak, hogy a folyó arra haladjon, amerre haladnia kell.” – Keith Jarrett
Olvasd el a Boszorkánykört!
A nyelvivel meg a matematikaival nagyjából tudok mit kezdeni. Mégis, ha egy normális élőlénnyel akarnék kapcsolatot, és csak e két nyelven, alig jutok többre annál: „Akarok a dobozodból egy gombóc csokis fagyit”.
Az intelligenciák ennél sokkal szervesebben, természetesebben, hatékonyabban működnek együtt. X-et, a lényt, aki táncosnak készül, máshogy lehet érinteni, mint a hiperaktív, talán csapongó, lassan nyíló, logikus, de szintén tehetséges megint másikat. Hozzájuk, hozzánk, majdnem mindannyiunkhoz tehát nem a kulturális szabályok vezetnek (nem rossz az, csak „kevés”) , hanem a megélés, hogy a Másik megértéséhez, elfogadásához az intelligenciák milyen teljesen egyedi mixe vezet. Vannak őstehetségek. Valamilyen szinten tanulható is.
És még ez is kevés! Őseim állították, volt olyan „csodagulyás”, aki a legvadabb bikát is „megszelidítette”, kötél és erőszak nélkül. (Akkoriban a gulyás ritkán tanult zenét, ritmikát, etológiát…Ha igaz ez, az az ember Őstehetség volt.) De szívesen ismertem volna!
***
És még van itt valami, ami pont egy évtizede viszket bennem. A RITMUS!
Erről most dadogok. Bocsásd meg nekem!
Hiába stimmel a fentiekből minden, de ott az a fránya METRONOM, ami a belső emberi ritmust adja!
Ezt a versmondók és zenészek nagyon jól ismerik! A zeneszerző kottája teljesen azonos. Műveinek előadása hangzásbeli különbözőségében nemcsak a hangszerelés lehet az ok, hanem az előadás finom ritmusa is. Az egyik tetszik, a másik nem. (És ha nem, a karmester bukik!)
***
Gyerekként, horgászként a csali-kukacokat egy dobozban tartottam. Földet, forgácsot is tettem a faládikába, hogy nyugton legyenek. Horgásztam. Ahogy lassan nőtt a meleg, a giliszták ökölnyi csomóban kapcsolódtak össze, valami közös, ájult révületbe. Ha a sok tízből egyet kihúztam, az áldozat és a gombolyag megbolondult. Mintha követelték volna vissza azt az egyet! Úgy éreztem akkor, azzal az eggyel mindegyiktől elvettem valamit. Miért?
***
Két, egyébként rokonszenvező ember közé is odaállhat ugyanez.
A ritmus!
Ha ez a ritmus a két ember gondolkodása, a lépések ritmusa, a szavakhoz adott energiaszint tartósan, de akár csak egytizeddel különbözik, és HA a másiknál a (testi) intelligenciája a domináns, pusztán a közellétemmel is tudom taszítani.
Vagy: éppen pont fordítva. Akkor a szinkron inkább összetart.
A fenti kukacok pusztán a szétválástól tudták ezt.
***
Megesett velem.
„Sok Vagy! Érted?”
Nem értettem. Pontosan ma sem értem, de tudom, a ritmus idővel össze-vissza változik, és az enyém akkor éppen nem volt jó. Vagy: zavaró lettem.
***
Nem reménytelen, hogy a másik lénnyel kapcsolódjak. A lótól az emberig sokan szeretik az enyémet. Nem vallásos botorság a fát ölelni és türelmesen hallgatni. Nem botorság a ló szembogarát nézni. (Kutyáét ne próbáld! 🙂 ) Nem botorság, könnyű, gyors teszt a fáradt A*chan -pénztáros szemébe nézni, (magamban, némán kimondani, hogy barna, zöld, vagy kék az a szem, az a minimum), és hogy a tulajdonos hogy érzi magát, vajon) megszólítani valami aprósággal, mosolyra bírni, ha lehet.
Nemrég írtam a Boszorkánykörről.
Kicsiben így működik az emberi világban.
Vicces lehet elsőre.
Ha van időd, olvasd el másodszor is!
Kapcsolódó bejegyzés:
Kategóriák:Önblog
Velenceblog 
Hozzászólás