Ez a sorozat két félárva testvér egymásba fonódó történetén keresztül mutatja meg a XX. század közepét. A katonai pálya, a háború, a vidéki munka, a családi emlékezet továbbörökítése nem felülről, a történettudomány nézőpontjából, hanem a személyes tapasztalat szintjéről lesz igazi. A közlés elsődleges célja ezért Szilák Antal és Szilák Irén hangjának megőrzése. Az emberi tanulság!

Bevezető

Volt egyszer egy szegény kun legény. Nem volt se harmadik, se királyfi. Viszont: igazi! Ott élt a mesés XX. század kellős közepén. Megjárta Szolnokot, Szegedet, Kolozsvárt, Kunszentmártont, Szentendrét, Pestet és Budát, Kaposvárt, Ercsit, Szentest és Csongrádot – biztosan. Szilák Antal névre keresztelték.

Szegény legényből katona, katonatiszt lett, majd jóval később egy kicsit helytörténész. Rokonlélek.

Mint minden rendes mesehősnek, volt útitársa is: Szilák Irén, a húga. Bár gyakran elszakadtak egymástól, mégis kulcsfigura. Többnyire ő tudta elolvasni bátyja kézzel írt sorait, és a kilencvenes években, a digitális korszak elején nyomtatható szöveggé alakítani őket.

Ez nem mindenütt sikerült tökéletesen. Részben azért, mert „Toncsi bácsi” szépírásból megbukott volna tanító húgánál, részben pedig azért, mert a kiskunfélegyházi gimnáziumban, Irén alma materében szerény figyelmet szántak a katonai szakkifejezéseknek. Ezzel együtt mindenekelőtt Irén alázatos munkája tette lehetővé a kézirat fennmaradását és olvashatóvá tételét.

A digitális szövegbe saját életének részleteit is beleszőtte. Az ő története ugyancsak tanulságos.

A két főszereplő mögött jól láthatóan ott egy fontos, harmadik. Talán a legfontosabb: maga a huszadik század életrajz-darabja, amelyet alulról, nem pedig a történettudomány magasából kicsit könnyebb átélni.

A jelen bejegyzés mellékletként közli Szilák Antal eddig megismert, a rendelkezésre álló kéziratokból összeállított kronologikus (hiányos)  életrajzát.

A következő, várhatóan több részben közölt egység Szilák Antal nyolcvanas években írt, 1939–1948 közötti alföldi, vidéki életmódról készített, helytörténeti célú munkáját tartalmazza. A tanulmányt személyes, kunszentmártoni és vekeri[1] emlékeire támaszkodva írta.

A harmadik és leghosszabb egység maga a napló, amely Antal és Irén életének jelentős szakaszait foglalja magában.

A bejegyzések sorozatát elvétve kísérik majd eredeti, családi felvételek. A XX. század elején ez “úri luxus” volt, majd ott volt a katonai hivatással járó titoktartás, két fotótól eltekintve. Antal nyugállományba vonulása utáni fotókból több van. A hiányt a korszak archiv fotóival igyekszem pótolni, elsősorban a Fortepan, a Hungaricana, és a neten fellelhető egyéb archívumokból.

Ha jól írok, és Te jól értesz, talán megérted, öröm és bánat, élet, elmúlás, nem egyedi emberi élmény, hanem mindannyiunké, kicsit átszínezve. Nincs sajátos, velencei “múlt” csak olyan események, amik pont itt történtek meg, de lehettek volna másutt is. Viszont: vannak egyedi arcok, egyedi események, amik a Nagy Egész képét színezik.

***

Személyes vallomás: nem vagyok vallásos. De ebben a Nagy Egészben mélyen hiszek. Toncsi Bácsival a Kunságban, Tóth Zsuzsa nénivel Tükrösben, kálvinista őseimmel Méhteleken , katolikus, szombatista gyökereimmel Debrecenben, Hajduböszörményben,  azokkal a földiekkel, akár vér szerint, akár lélekben, tőlünk nagyon messze kerestek boldogulást.

Jöjjön a történet!

Tart, ameddig tart! Bízom benne, megéri elolvasni!

Melléklet:  Kronologikus életrajz

1. Családi háttér és szegedi gyermekkor (1931–1940)

Szilák Antal 1931. augusztus 17-én, Szolnokon a napló szerint 17.30 órakor született. Családi háttere anyai ágon a Szolnok–Kecskemét térséghez, apai ágon Kunszentmártonhoz kötődött. Saját meghatározása szerint „jász–kun keverék” volt, és ő lett a Szilák család első fiúunokája. Édesapja, id. Szilák Antal hivatásos katona, édesanyja Nyolcas Irén volt. Húga, Irén (Katalin) 1934. június 4-én született.

Életének legkorábbi éveit alapvetően meghatározta apja 1931-ben bekövetkezett súlyos szolgálati balesete. Egy kézigránát-dobó gyakorlaton id. Szilák Antal egy rosszul eldobott, kibiztosított gránátot próbált eltávolítani a katonák közeléből; a gránát a jobb kezében robbant fel. Kezének nagy részét elveszítette, de két ujját megmentették. A napló szerint helytállásáért 1931 decemberében magas katonai kitüntetésben részesült. A sérülés után nem szerelték le, hanem egészségügyi szolgálatra képezték át, és a család Szegedre költözött.

Szilák Antal Szegeden több lakóhelyen élt; a napló a Czerzy Mihály utcát, a Teréz utcát és a móravárosi Széll utcát nevezi meg. A rókusvárosi óvodába, majd elemi iskolába járt, később a Kálvária utcai iskolában tanult. Korán megtanult olvasni, és különösen a földrajz, a történelem, a természetrajz, a rajz és a kézimunka érdekelte. Gyermekkorából több balesetet is felidéz, közülük a legsúlyosabb egy borbélyos játék során szerzett, élete végéig látható arci vágás volt.

Édesanyja 1935-ben vagy 1936-ban súlyosan megbetegedett; a napló ezt a dátumot maga is bizonytalanul adja meg. Hosszú időt töltött kórházakban, végül a budakeszi tüdőszanatóriumban. A gyermekeket átmenetileg rokonok között osztották el: Irén húgáról az anyai rokonság gondoskodott, Toncsi pedig Szegeden maradt apjával és Mancika unokanővérével. Apja szigorú, katonás napirendet vezetett be, amely a tanulást, az öltözködést, a rendet és a napi jelentést egyaránt szabályozta.

2. Kolozsvári diákévek és édesanyja elvesztése (1940–1944)

Id. Szilák Antalt 1940. szeptember 15-i hatállyal a szegedi katonai kórházból a kolozsvári IX. hadtest 9. számú helyőrségi kórházába helyezték át, számvivői beosztásba. A család ezt követően Kolozsvárra költözött. Szilák Antal 1941 őszétől a Farkas utcai, Zágoni Mikes Kelemenről elnevezett római katolikus gimnáziumban tanult. Visszaemlékezésében nagy megbecsüléssel ír az intézmény fegyelméről, tanárairól, valláserkölcsi és általános nevelési rendszeréről.

Édesanyjának állapota 1942-ben tovább romlott. A kolozsvári katonai kórház fertőzőosztályán helyezték el, a család pedig a kórház közelébe, a Zápolya utcába költözött. Nyolcas Irén 1943-ban meghalt. A napló a halál időpontját „márciusban, a húsvét előtti nagypénteken” jelöli, majd húsvéthétfői temetést ír le a Házsongárdi temetőben. Az anya halála után “Toncsi” és apja ketten maradtak Kolozsváron, miközben Irén húga továbbra is rokonoknál élt.

Az 1943–1944-es tanévben a háború mind közvetlenebbül hatott a diákéletre. A tanítás fokozatosan fellazult, majd 1944 tavaszán lényegében megszűnt. Szilák Antal szemtanúja volt a német megszállás következményeinek, a kolozsvári zsidó családok összegyűjtésének és elhurcolásának. Felidézi, hogy barátjával titokban kenyeret tettek zsidó szomszédaik ajtaja elé.

1944. június 2-án átélte Kolozsvár súlyos bombázását. A légitámadás után apja úgy döntött, hogy fiát Kunszentmártonba menekíti. Június 10–15. között indultak el Kolozsvárról, és a szétbombázott szolnoki vasúti csomóponton keresztül jutottak el Kunszentmártonba. Id. Szilák Antal rövid idő után visszatért szolgálati helyére; apa és fia ezután levélben tartotta a kapcsolatot.

3. Háború, Kunszentmárton és önállósodás (1944–1948)

Kunszentmártonban Szilák Antal Márton nagybátyja és a Sipos család környezetében kapcsolódott be a mezőgazdasági munkába. Tizenhárom évesen már állatokat gondozott, szőlőt és szántóföldet művelt, szerszámokat javított. Ez az időszak a városi, iskolai életből a paraszti munkarendbe való gyors átmenetet jelentette.

1944 októberében közvetlenül megtapasztalta a front átvonulását és Kunszentmárton harcait. A napló részletesen felidézi a híd felrobbantását, a tüzérségi tüzet, a bujkáló katonákat, az élelmiszer- és állatmentést, valamint a szovjet csapatok bevonulását.

A háború után tovább dolgozott a családi gazdaságban. Részt vett szántásban, vetésben, aratásban, cséplésben, szőlőművelésben és állattartásban. Az 1989-ben lezárt tanyasi tanulmány megerősíti, hogy ifjúkori emlékei személyes tapasztalatokon alapultak Kunszentmártonban és a vekeri határban. Részletesen ismerte a tanyai munkaszervezetet, az állatgondozást, a harmados kukoricaföld művelését, a kézi aratást, a cséplést, a részesmunkát, valamint a paraszti nevelés és közösségi élet szokásait. A tanulmány azonban nem minden munkafolyamatnál jelzi, hogy azt ő maga végezte-e, ezért az egyes feladatok személyes teljesítése külön nem állítható. Közben részben magánúton, részben korengedéllyel befejezte a polgári iskolát, jeles eredménnyel. Aktív volt a helyi kulturális és sportéletben: néptáncolt, színjátszócsoportban szerepelt, kézilabdázott, labdarúgott, futó-, súlylökő- és távolugróversenyeken indult, és több megyei eredményt ért el.

Apja hadifogságból való hazatérését a napló kétféleképpen datálja: egy helyen 1947-et említ, másutt azt írja, hogy 1948 nyaráig került haza. Biztosan csak az állítható, hogy id. Szilák Antal a nyugati, angol hadifogságból a katonai pályaválasztást megelőző időszakban visszatért családjához.

4. Sorkatonai szolgálat és tisztképzés (1948–1950)

Az iskola befejezése után Szilák Antal a katonai hivatást választotta. Jelentkezését apja, nagybátyja és a család többi tagja is támogatta. Eredetileg a Kossuth Akadémiára és harckocsizó fegyvernemre jelentkezett, a felvétel feltétele azonban egyéves sorhonvédszolgálat volt.

A behívóparancs 1948. október 24-ét jelölte meg a szentendrei bevonulás időpontjaként. Szentendrén, a Görgey Artúr laktanyában műszaki alakulatnál teljesített alapkiképzést. A lövészetben kiváló eredményt ért el, és műszaki, vízi átkelési feladatokban is részt vett.

1949 nyarán a Kossuth Akadémia tábori gyakorlatainak előkészítéséhez vezényelték. A Bükkaranyos és a Tisza térségében végzett gyakorlatok során mentő- és átkelési feladatokat látott el; egy vízbe süllyedt löveg felkutatásában és kiemelésében is közreműködött. Az egyéves szolgálat végén a műszaki fegyvernem mellett döntött.

1949. október 11-én a Táncsics Mihály Műszaki Tiszti Iskola pontonos osztályának növendéke lett. A napló szerint 46 tantárgyat tanult, és az iskola lövészcsapatába is bekerült. 1950. szeptember 24-én alhadnaggyá avatták. A tisztavatás után, szabadság helyett, azonnal Kaposvárra vezényelték.

5. Pályakezdés: Kaposvár és Ercsi (1950–1953)

Kaposváron a 12. lövészezred ezred-műszaki parancsnoki feladatait vette át. Fiatal tisztként közvetlenül az ezredparancsnokság mellett dolgozott, jelentéseket gyűjtött, intézkedéseket továbbított, és műszaki gyakorlatokat szervezett. Első szolgálati helyén rövid időt töltött.

1950 novemberének végén új szolgálati helyre, Ercsibe vezényelték, ahol egy új pontonos-hídépítő magasabbegység szervezése folyt. Kezdetben egyszerű albérleti körülmények között élt a Szabadság tér 5. szám alatt. Az ercsi szolgálat lett katonai életének meghatározó, tizenhárom éven át tartó csapatszolgálati szakasza.

1951-ben a kiképzés jelentős része a Duna menti táborokban, vízi átkelési és hídépítési feladatokkal telt. A napló az első Néphadsereg Napjához kapcsolódóan tiszti előléptetését is megemlíti, de a pontos dátum és rendfokozat leírása nem teljesen egyértelmű. 1952 őszén már összetettebb törzsfeladatokat végzett, az őszi átszervezés után pedig a 130. pontonoszászlóalj törzsfőnökévé nevezték ki.

6. Árvízvédelem, előmenetel és családalapítás (1954–1956)

1954 nyarán Szilák Antal tízfős részlegével részt vett a szigetközi dunai árvíz elleni védekezésben. A napló szerint a gátszakadás elzárásán, valamint a vízlevezetést segítő robbantási feladatoknál dolgoztak. Visszatérésükkor eredetileg kimaradtak a kitüntetésből; egy idősebb bajtársa nyilvánosan a saját kitüntetését adta át neki, kijelentve, hogy az Szilákot illeti. Az esemény a napló egyik hangsúlyos erkölcsi epizódja.

1954. szeptember 29-én főhadnaggyá léptették elő, 1955. április 4-én pedig szolgálati érdeméremben részesült. 1954. december 29-én a budapesti Nemzeti Színházban ismerkedett meg Pintér György őrnagy lányával. A napló a későbbi feleség keresztnevét nem közli. Házasságukat 1955. június 4-én kötötték meg a budapesti XII. Kerületi Tanácsnál. Hat éven át a feleség szüleivel éltek a Krisztina körút 27. szám alatt, Szilák Antal pedig Budapestről ingázott Ercsibe.

1955. szeptember 1-jétől egyéves műszaki továbbképző tanfolyamon vett részt a Táncsics Műszaki Tiszti Iskolában. A tanfolyam 1956 szeptemberének végén fejeződött be. Magánéletét súlyos veszteség érte: felesége 1956 nyarán halva született leánygyermeket hozott világra. A napló a családi gyász és a feleség elhúzódó lelki válságának időszakaként írja le ezt az évet.

7. Az 1956-os forradalom és a hadsereg újjászervezése (1956–1962)

1956. október 23-án Szilák Antal feleségével Kunszentmártonból Budapestre utazott, anélkül, hogy az aznapi eseményekről előzetesen tudott volna. Másnap szolgálatra jelentkezett. Alakulata a Petőfi laktanyában, majd Budafok-Hároson tartózkodott; világos felsőbb parancsok nélkül, készültségben várta a fejleményeket. Október 30-án tértek vissza Ercsibe.

November elején az alakulat létszáma és szervezete jelentősen átalakult. Szilák Antal a szolgálatban maradt, és november 11-én aláírta a tiszti nyilatkozatot(2). Az eseményekről a napló erősen személyes, utólagos politikai értékelést is ad; jelen bejegyzés ezekből csak a szerző saját mozgására, szolgálati helyére és döntéseire vonatkozó adatokat veszi át.

Az 1957. évi hadsereg-átszervezés után az új szervezetben hadműveleti beosztást látott el. 1957 decemberében századossá léptették elő. Az ercsi hidászok kiképzése a Duna-parti gyakorlótérre összpontosult. Az 1962-es „Duna” gyakorlaton alakulatuk a napló szerint 526 méter hosszú hidat épített a solti rakodónál, és teljesítményük jelentős szakmai elismerést kapott.

1962 folyamán sikeres felvételi vizsgát tett a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia műszaki tagozatára. Az elöljárók egyéves halasztást rendeltek el, hogy szolgálati helyettesítéséről gondoskodhassanak.

8. Akadémiai tanulmányok és szentesi áthelyezés (1963–1967)

Tizenhárom év ercsi csapatszolgálat után Szilák Antal 1963-ban megkezdte négyéves, nappali tanulmányait a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia műszaki tagozatán. Harcászati, műszaki biztosítási, tervezési és törzsvezetési ismereteket tanult. A tizenöt fős osztályból tizenhárman fejezték be a képzést.

Az Akadémián 4,45-ös tanulmányi átlaggal végzett, és az állami vizsgabizottság „magasabb képesítésű műszaki tisztté” nyilvánította. Az intézmény csapatzászlótartója volt. A napló az 1965. április 4-i díszszemle kapcsán már „Szilák őrnagy”-ként nevezi meg, az őrnagyi előléptetés pontos időpontját azonban nem közli.

Az Akadémia befejezése után több budapesti beosztást ajánlottak számára, ő azonban Szenteshez ragaszkodott, hogy közelebb kerüljön kunszentmártoni apai rokonságához. 1967. november 1-jén vonult be a szentesi Damjanich laktanyába, a 37. műszaki dandár állományába. A beosztás pontos megnevezése a kéziratban hiányosan olvasható.

Szilák Antal saját naplószövege ennél a pontnál megszakad.

9. A későbbi pálya, nyugdíjas évek és halála (1967–2003)

Az 1967 utáni katonai pályáról nincs összefüggő forrás. Nem állapítható meg, meddig szolgált Szentesen, milyen további beosztásokat töltött be, mikor és milyen rendfokozatban vonult nyugállományba, illetve hogyan alakult későbbi családi élete. A tanyasi tanulmány ugyanakkor bizonyítja, hogy 1988–1989-ben már nyugdíjasként Csongrádon élt.

1988. november 28-án Erdélyi Péter meghívására részt vett Csongrádon, a Hazafias Népfront klubhelyiségében Dr. Szűcs Judit múzeumigazgató TIT-előadásán, amely Csongrád és vidéke régi paraszti életmódjáról és szokásairól szólt. Az előadás és az azt követő vita ösztönözte arra, hogy írásban rögzítse saját, Kunszentmártonhoz és a vekeri határhoz kapcsolódó ifjúkori emlékeit. Tanulmányát 1989. október 15-én Csongrádon zárta le. Célját kettősen határozta meg: saját életszakaszának felidézését és a fiatal néprajzkutatók munkájának támogatását. Ez a forrás a katonai pálya mellett Szilák Antal helytörténeti, néprajzi és emlékezetmegőrző érdeklődését is dokumentálja.

Húga, Irén kiegészítése szerint Szilák Antal 2003-ban halt meg, és hamvait a csongrádi temetőben helyezték el. Temetésén katonai tiszteletadás, dobpergés, a „takarodó” dallama és díszlövések kísérték utolsó útjára.

Rövid kronológiai áttekintés

Összegzés

A rendelkezésre álló források Szilák Antal életútjának 1931 és 1967 közötti szakaszát részletesen, az ezt megelőző és követő évtizedeket azonban csak töredékesen világítják meg.

A sorozat következő részei az itt felvázolt életutat a tanyasi életmódról készített tanulmánnyal, majd a hosszabb naplószöveggel egészítik ki. A cél nem csupán egy katonatiszt pályájának bemutatása, hanem annak megmutatása is, miként őrződött meg egy család XX. századi élettapasztalata a kézirat, a testvéri átírás és a későbbi helytörténeti feldolgozás egymásra épülő rétegeiben.

Források és irodalom

• Szilák Antal kéziratos naplója és visszaemlékezései – családi forrás; a jelen munkaváltozat elsődleges forrása.
• Szilák Irén digitális átírása és önéletrajzi kiegészítései – az 1990-es években készült családi munkaforrás.
• Szilák Antal: Tanyasi életmód – A vekeri határban. Csongrádon, 1989. október 15-én lezárt kézirat.

English abstract

This introductory post presents the memoir project of Antal Szilák (1931–2003), a soldier, military officer and later local historian, and the essential role of his sister, Irén Szilák, who deciphered and digitised his manuscripts. Their intertwined accounts provide a personal view of twentieth-century Hungarian history, from childhood in Szeged and Kolozsvár through wartime displacement and rural life in Kunszentmárton to military service and local historical research. The series will publish a chronological biography, Antal’s study of rural life between 1939 and 1948, and the longer diary. The editorial method preserves the authors’ voices while clearly marking contradictions, missing evidence and the boundary between personal recollection and externally verifiable fact.

Lábjegyzet:

1] Ez a Veker nem azonos a Debrecen-környéki, népszerű Vekeri-tó környezetével. A terület Kunszentmárton külterületén, az alábbiakkal azonosítható: Kunszentmárton délkeleti–keleti határa, a Szentes és Nagytőke felé eső Veker-ér menti külterület, benne a Vekeri-dűlővel és a Vekeri-halastavakkal.

(2) Az 1956. novemberi „Tiszti Nyilatkozat” jelentése

Az 1956. novemberi Tiszti Nyilatkozat a forradalom szovjet leverése után újjászervezett Magyar Néphadsereg tisztjeitől megkövetelt politikai hűségnyilatkozat volt. Nem egyszerű szolgálati adminisztrációt és nem pusztán a katonai eskü megismétlését jelentette, hanem annak írásos elfogadását, hogy az aláíró:

1. törvényesnek és támogatandónak tekinti a Kádár János vezette Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormányt;
2. elfogadja az 1956. októberi–novemberi események új hatalom által meghatározott, „ellenforradalmi” értelmezését;
3. helyesli a szovjet katonai beavatkozás igénybevételét;
4. vállalja, hogy a hadsereg tisztjeként az új kormány feltétlen engedelmességen alapuló fegyveres támasza lesz;
5. kijelenti, hogy nem vett részt az új kormány által törvénysértőnek minősített forradalmi cselekményekben.

Kategóriák:1920-1939, 1939-1945, 1945-1989, 1989-től napjainkig, Emberek, II. Világháború, XX. század

Címkék:1956-os forradalom, „Toncsi bácsi”, Budapest, családtörténet, Csongrád, Ercsi, helytörténet, Kolozsvár, Kolozsvár bombázása, Kunszentmárton, magyar katonatörténet, második világháború, műszaki csapatok, napló, Szeged, Szentendre, Szentes, Szilák Antal, Szilák Irén, tanyasi életmód, Vekeri-határ, visszaemlékezés, XX. század