Szerző: Szilák Antal

Szerkesztői bevezető

Szilák Antal visszaemlékezéseinek második részével most belépünk abba a világba, amelyet nem történészi összefoglalóként, hanem saját emlékezetén keresztül rögzített: Kunszentmárton és a vekeri határ paraszti, tanyasi életébe. Az előző részben a körülményeket és a kronologikus életrajzot mutattam be; itt kezdődnek a visszaemlékezés érdemi fejezetei.

Antal nyugdíjba vonulása után nehezen találta a helyét. Bekapcsolódott csongrádi otthona közösségi életébe, és egyebek mellett helytörténetet írt. Ezzel a helytörténeti anyaggal folytatjuk a sorozatot; a kronologikus életrajzot az első bejegyzésben mutattam be. Az első rész itt olvasható.

Visszaemlékezéseinek ezt a részét háromfelé bontom. Az első rész a kunok és Kiskunfélegyháza szubjektív, de alapos feldolgozása. A második rész a XX. századi kunsági életmód mozaikjait rajzolja majd meg. A harmadik rész a kunsági aratóbanda mindennapjaiba avat be.

(Magyarázat: Szilák Antal kun származású katona édesapja a frontra ment. Rokonokra kellett hagynia a két félárva gyerekét. Így lett Antal hirtelen kiskunfélegyházi.)

Csapjunk bele!

Az alábbiakban Szilák Antal kéziratának szövege következik. A közlés során a mondanivaló sorrendjét és a szerző hangját megőriztem; a tagolás és néhány nyilvánvaló leirati hiba javítása szerkesztői beavatkozás.

***

„Bevezető

Erdélyi Péter barátom meghívására, 1988. november 28-án a Csongrád város Hazafias Népfront klubhelyiségében részt vettem, Dr. Szűcs Judit múzeumigazgató által tartott TIT-előadáson.

Az előadás témája Csongrád és vidékének régi paraszti életmódja és szokásai voltak. Mint néprajzszakos – több kollégájával – jelenleg „gyűjtő” tevékenységet folytatnak, egy monográfia elkészítéséhez a fenti témakörben, de mint kijelentette, jelenleg még a munka kezdeténél tartanak, és közel sincsenek a végén.

A szépszámú hallgatóság között jószerivel voltak adatközlők – a készülő munkához – akik az előadás után hozzászólásaikkal még bővítették a múzeum igazgatónőjének tényadatraktárát.

Az előadást és az azt követő vitát hallgatva, a régi paraszti életről, tanyai világról, a paraszti munkáról, szokásokról – bennem is filmszerűen peregni kezdtek azok az ifjúkori emlékeim – amelyeket a fenti témakörben megéltem, személyesen megtapasztaltam, igaz, nem Csongrádon és térségében, de közel határos területen – Kunszentmárton nagyközségben/ma már város/ és ahhoz tartozó vekeri határban.

Írásom célja kettős. Az egyik, hogy életem egy szakaszát felelevenítsem, a másik, a döntőbb, hogy e szerény írásommal is segítsem a néprajzkutató fiatal szakembereket munkájukban, a téma megörökítésében az utókor számára.

Rövid történelmi visszapillantás a Kunságra

A régi okmányok, leírások, lexikonok és személyes elbeszélések alapján Kunszentmárton nagyközség, a maga 10 400 fő lakosságával, már a régi vázlatokon, térképeken is „jelzett” település keletkezése visszanyúlik a XII–XIII. századig.

Ismeretes, hogy a kunok – török nyelvű nomád nép – nemzetségi szervezetben élnek a Kárpátokon túli területeken. A vándorlások és állandó harcok közepette, folyamatosan húzódnak nyugati irányba, mígnem a Kárpátokon keresztül magyar területre érnek. 1239-ben a kun nép nyugati törzsei csatlakoznak a Magyar Királysághoz, megkeresztelkednek, de letelepítésükkel egyidejűleg királyukat Köttönyt árulás folytán megölik, mire a kun törzsek fellázadnak és kivonulnak az ország területéről.

A tatárjárás után IV. Béla magyar király, az ország elnéptelenedett területeinek benépesítése céljából ismételten visszahívja őket, és letelepíti a kun törzseket a Duna–Tisza közé, a Körös és Maros folyók mentére.

E második letelepítési kísérlet eredményesnek bizonyul. A magyarok közé való fokozatos beolvadásuk a jászokkal párhuzamosan a XIV–XV. században folyamatosan zajlik. Egyidejűleg náluk is végbemegy a feudális osztálytagozódás.

A kunok hét nemzetsége – hét székké – kerületté – alakul át, élükön a kapitányukkal, melyek nemesi rendbe emelkednek, a köznép – letelepülve a fenti országrészekbe – áttér a földművelésre és állattenyésztésre és adófizetővé vált.

A 150 évig tartó török hódoltság alatt a kialakult jászkun kerületek igen elnéptelenedtek.

A korabeli krónika feljegyzései alapján 1699-ben, az egykori 93 jászkun helységből csupán 2 város: Jászberény és Halas, és 14 falu maradt meg, közöttük a „török időket átvészelt régi település” Kunszentmárton is.

1702-ben I. Lipót császár (1640–1705) az elnéptelenedett jászkun kerületeket 500 ezer forint összegért elzálogosította a Német Lovagrendnek, ami azt jelentette a gyakorlatban, hogy a megmaradt jászkunok elvesztették az előző évszázadok során megszerzett és kivívott önállóságukat, jogaikat, kiváltságaikat.

A mai nyelvezettel élve – ,,ezt a békát” – a jászkunok nem nyelték le. Mindkét népcsoport, a jászok és kunok is a maguk területén nem engedtek. Ehhez hozzájárultak azok az emberi jellemzők, amelyek igen élesen jelentkeznek e népcsoportban. A jász, de még inkább a kun – önérzetes, dacos, akaratos, nyers, szókimondó, törvénytisztelő, büszke, harcban bátor, földművelő és állattenyésztő – embertípus.

Hosszú idő és harc után a jászkunok kísérletei eredménnyel zárultak, 1745-ben Mária Terézia királynő megengedte, illetve hozzájárult, hogy egyszeri megváltás lefizetésével megválthassák magukat, visszakapják, visszavehetik elvett kiváltságaikat.

E korabeli királyi engedélyt, törvényt a történelem „jászkun redemptió”-nak említi.

Az 500 ezer forintot kitevő váltságösszeget a módosabb jászkunok tudták összeadni, akik az eredeti tulajdonuk mellett a gazdátlanul maradt hatalmas területű pusztákat is birtokba vették. A „redemptió” eredményeként a jászkun területek lakosságának mintegy 75–80%-a jutott saját, az országos átlaghoz képest nagy földtulajdonhoz.

A jászkun kerületek az 1876-os években szűntek meg, a korabeli rendelkezések alapján – amikor is országos szinten áttértek az új közigazgatási „vármegyerendszer” kialakítására. A három nagy tájjelleg, amely jelzi a jászok, de főleg a kunok jelenét, még napjainkban is él: a Kiskunság, Jászság, Nagykunság. A régi vármegyék elnevezésében is találhatók utalások, ilyenek: a Pest Pilis Solt Kiskun vm., Jász Nagykun Szolnok vármegye. Napjainkban csupán Bács-Kiskun megye.

A települések vonatkozásában azonban a máig élő kiskun, kun előjelzők is bizonyítékai az ősök és leszármazottaik jelenlétének.

Így van ez Kunszentmárton esetében is.

Az átvészelt régi település

A kun származást, eredetet a község, illetve nagyközség történetének régi írásmódja is kiemeli, amelyben az alábbiak szerint jelenik meg: Kun-Szent-Márton.

A község védőszentje Szent Márton püspök. Tiszteletére építették a XVIII. században a mai napig is működő római katolikus templomot, mely a község /régi/ központjában helyezkedik el, alig pár méterre a község északi, északnyugati szegélyét alkotó /Hármas-/Körös folyó gátjától.[1]

A községbe északnyugati irányból a „túlátról” bevezető régi makadámútról érkező ,,szentmártoni”, de idegen látogató, utas előtt is „lelket, szemet gyönyörködtető panoráma” nyílik a községre. A Holt-Körös-ág, az élő Körös folyón átívelő 12 tonnás közúti vashídon átvezető jegenyefás szegélyű út, a gátkorona mögött húzódó fehérfalú házak és házsorok mögül kiemelkedő 40 méter magas, sárgára festett templomtornya és annak fekete toronycsúcsa, rajta a napfényben messzire csillogó kereszt.

A postai üdvözlő lap is a fenti panorámaképet adta hírül országnak-világnak Kunszentmártonról, igaz jó 40–50 évvel ezelőtt. A toronyban elhelyezett öreg harang ,,Márton” hangja, mely minden délben megszólal/ti és más alkalommal is /haláleset, temetés, mise, stb./ “beterítette” és ma is beteríti a „kunszenti” határt.

A toronyból a négy égtáj felé tekintve belátni a község határának minden területét, és át lehet látni a szomszéd határrészekre.

Kelet felé jól látni a Körös folyó kanyargós vonulatát, Öcsöd község templomtornyát.

Déli irányban a bábockai és vekeri határt, és azzal szomszédos Békés megye határát.

Nyugati irányban a Szentest Kunszentmártonnal összekötő makadámút eperfákkal szegélyezett nyomvonalát, úgyszintén a Tisza felé ömlő Körös folyó kanyargós vonulatát.

Északnyugati irányban belátni Szelevény és Csépa községeket és igen tiszta időben a Tisza vonalát jelző nyárfaerdősávot.

Északi irányban látni a községhez tartozó szőlős területet, Tiszakürt, Tiszaug községek körvonalait. Fönséges panoráma.

Közigazgatásilag a régi időben Kunszentmárton nagyközség, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye, tiszai alsó járás /Tiszazug/ székhelye.

A vármegye legdélibb csücskében helyezkedik el; nyugati, délnyugati irányból Csongrád vármegyével, déli, délkeleti irányból Békés vármegyével határos.

A jelen század első felének évtizedeiben állandó harcot vívott Tiszaföldvár községgel a járási székhelyet viselő /bíró/ címért, ugyanis felváltva, hol Kunszentmárton, hol Tiszaföldvár birtokolta e kiemelt címet. Valószínűleg e harc a korabeli vezetés presztiséből adódott, a község, nagyközség fejlesztése érdekében, melyről később kívánok szólni.

A korabeli nagyközség határát /1945-ig/ a nagyközség központjából mintegy 7–8 km-es sugárral húzott körrel lehet jellemezni.

Határrészek és birtokviszonyok

A korabeli határrészek megnevezése:

• Északi irányban: Gyalu puszta

• Északnyugati irányban – szőlők: Kisasszony szőlő, Aranyos, Halesz, Kurázs, Nyomás

• Nyugati irányban: Jaksor, Ugar

• Keleti irányban: Köttön, Bábocka

• Déli irányban: Érpart, Telekpart, Veker

A nagyközség északi, észak-nyugati határkörzetében kettő, a keleti határkörzetében egy, tehát összesen három hitbizományi birtok helyezkedett el, major központokkal. Köznapi nyelven a gróf Papszász, gróf Borza és a gróf Léderer uradalmak.

A többi határrészekben zömmel kis, közép parasztbirtokok voltak.

A földbirtok központját a tanyák, a tanyaépületek képezték, természetesen ezek állagjellege, felszereltsége, állatállománya, nem utolsó sorban a birtok, földterület nagysága mindenkor tükrözte a birtokos a gazda anyagi hátterét, anyagi körülményeit.

A tulajdoni viszonyok, életformák megosztották a nagyközség lakosságát, de érzésem és tapasztalatom szerint a föld művelésének, állatnevelésének, tartásának szeretete – összetartásra, egyetértésre sarkalta a nagyközség lakosságát; gazdagot, szegényt egyaránt.

Természetesen Kunszentmárton sem lógott ki a sorból a tekintetben, hogy mindenki iparkodott a már meglévő kevés vagy több föld, telek tulajdonának gyarapítására, vagy első földterülethez, vagy bérelt földterület megszerzésére.

Ki merem jelenteni, hogy a nagyközség, mely megnevezésében is jelzi, hogy nem volt szegény, sem dúsgazdag – élte a társadalom mindenkori színvonalának megfelelő – földművelő, állattartó, gazdálkodói – életét.

A település rendje és a porták tisztasága

A község kialakítása fejlődése, növekedése, – tervezett és szervezett korabeli jó munkára vall, – az egyenes és merőleges utcákkal, házsorokkal, telkek kitűzésével. A széles utcák, vízelvezető árkok, járdák gyümölcs és akácfákkal szegélyezve, artézi kutak fúrásával és működésével az utcák képét emelték.

A lakóházak és a portához tartozó egyéb épületek, a kornak megfelelően épültek, bővültek, szépültek. A házak fehérre meszelve, alul feketével elhúzva rendet, tisztaságot tükröztek, még a legszegényebb helyeken, a községszéleken, alvégben, felvégben egyaránt, mert minimum évente két alkalommal – húsvétra, és Szent István napjára, az asszonyok kívül, belül, ház mögött – tisztára takarították a házakat.

A padló nélküli házakban hetente kettő alkalommal, de minimum egy alkalommal – ez szombati napokon volt – ,,felmázolták” a szobát, konyhát és a gádort.

Az utcai front járda takarítását naponta végezték seprés formájában, de ez nemcsak a járdára, hanem az utca tengelyéig kiterjedt.

Ez magába foglalta a füves árokrész kaszálását, az állattrágya összegyűjtését, az állatok, lovas és ökrösszekér vágta keréknyomok, kátyúk vízlevezetését, betemetését, elgereblyézését, nyáron a járda és úttest locsolását, portalanítását, az elhullajtott széna, szalma hulladék összegyűjtését, télen a járdák és kocsibejárók hótalanítását, söprését és szórását.

A házak belső portájának takarítása nappal többszöri, de az esti takarítás az szentírás volt. A házaknál a legszegényebb helyeken is iparkodtak lehetőleg 1 tehén, 1 ló tartására és 1-2 disznót hizlaltak. Aprójószág mindenütt volt.

Állattartás és a munkahét ritmusa

Csak a község szarvasmarha állományát példázza, hogy naponta kettő csordahajtásban, hajtásonként 150 – 200 db. Tehenet, üszőt hajtottak a csordások a hídon keresztül a „túlátra” a Körös jobb partján elterülő 2-3 km szélességben Szelevényig elhúzódó rétre. A legeltetésért a gazdák és állattulajdonosok legeltetési díjat fizettek a községnek. /A legelőt a II. világháború során 1944. október 10-től, 1945 márciusáig a szovjet hadsereg tábori repülőtérnek használta./

A község határrészeinek nagysága megosztotta az emberi munkaerőt, nagyobb részét a szántóföldi, kisebb részét a szőlős terület, de leginkább az ősi íratlan szabály szerinti munkavégzés, melyet a váltakozó évszakok egymást követően határoztak meg.

A korabeli munkavégzésre az volt a jellemző, hogy az ifjúkori és felnőtt munkaerő /férfi – nő/ már vasárnap délután, de legkésőbb hétfő hajnalban elindultak a tanyákra, szőlőkbe és csak a hétvégére jártak haza. A heti munkavégzést esetenként szakította meg a szerdai félnapi piaci elfoglaltság /árusítás-vásárlás/.

Így adódott, hogy a községben leginkább a gyerekek és öregek, betegek és azon kevés iparos és mesterember, szatócsok maradtak, akik a létszámot növelték.

Mesterségek és szolgáltatások

A község paraszti földművelési, állattartási jellege jó szintű megélhetést biztosított a községben megtelepedett a mezőgazdasághoz igen közelálló iparágak képviselőinek. Ezek a kovácsok, bognárok, kádárok, szűcsök, cipészek, csizmadiák voltak.

A nagyközség jellegét emelte a századforduló első évtizedében megjelenő fényképész, köznyelven a „Johan foto”, a Talmácsi, Vigh, Hegedűs cukrászok, egy pár zsidó család, kiemelten a Klein testvérek – Ferenc, aki fűszer és csemege üzletet, László pedig rövidáru textil üzletet nyitott, a Róth család pedig bőr és toll felvásárló üzletekkel bővítették a lehetőségeket.

Az is igaz, hogy a községbe települt 2-3 borbélyüzletben napszámra unatkoztak a mesterek, csupán szerdán, szombaton és vasárnap volt jelentős forgalmuk, amikor a férfiak az egész heti munkából, szerdai napokon pedig azért, mert a piacra érkező nagy létszámú tanyai lakosok is alkalmat és módot kerestek a hajvágásra a hajművészet mestereinél.

Csak hajvágásra!? – igen, mert a régi időben mindenki maga beretválkozott. A legénykék, amikor elkezd pelyhezni „legénytolluk” vagy a pénzt, vagy a kész „beretvát” kapták ajándékba apjuktól, de leginkább keresztapjuktól, mely aztán elkísérte őket egész életük során. Vigyáztak is rá, mint a szemük fényére. A két legismertebb borbély mester – Szakáll Ferenc és Diera Antal volt.

A szatócsboltok világa

A lakosság és a tanyasiak közszükségleti ellátását -alapvetően- a község területén arányosan elhelyezkedő „szatócs” boltok biztosították. Ezek általában 4 x 4 méteres, 4 x 5 méteres alapterületű helyiségek voltak, melyek kettő nagy fa szárnyú ajtóval az utcára nyíltak.

Rendszerint ablakok nem voltak, és világosság csak annyi volt, amennyit az ajtón keresztül kapott a helyiség, ezért is voltak ezek „homályos” helyiségek.

Berendezésük egy pult és mögötte a falra szerelt polcrendszer volt.

Áruválasztékuk feltöltése a korabeli falusi, vidéki, tanyasi élethez nélkülözhetetlen, szükséges tartozékokat – ilyen értelemben bőnek mondható, szűknek, hiányosnak mondható oly értelemben, hogy ami a családi portán előteremtődött az nem volt kapható, vagy egyszerűen a szatócs nem tartott az üzletben, mert nem is keresték.

Egy szatócs üzletben megtalálható volt: füszerféleségek, só, Franck kávé, cikória, köles, burizs, rizskása, süvegcukor, kockacukor, élesztő, petrólámpa, lámpaüveg, ostornyél, ostorszíj, raffia, bakancs szíj, cipőfűzők, gatyapertli, gumik, gombok, tű, cérna, zsinegek, kötőfék borjúnak, tehénnek, bikának.

Petróleum hordószám, kocsikenőcs, ,,Ferkó olaj” a hámhoz, bakancs, csizma zsírok, olajok, ló és tehén vakarók, kefék, kékkő /rézgálic/, disznókarika, masina /gyufa/, légypapír, pipák /leginkább cserép és kupakos/ meggyfából készült pipaszárak, csutorák, kapadohánytól kezdve az albán dohányig, dóznik, ,,diadal” cigaretta papír, paklis cigaretta dohány.

A gyerekek örömére – spárgacukor, medvecukor, bocskorszíj, selyemcukor választék.

Gyümölcs, felvágott, zsír, liszt – ezek nem igen voltak, mert ezek otthon a családnál voltak. Ilyeneket nemigen vásároltak.

E sokféle fajta áruféleség illata – keveredett- a helyiség padlójának olajjal átitatott szagával – adta a „szatócs illatot”, mely semmiféle szaggal vagy illattal sem volt összehasonlítható.

Általában reggel 7 órától déli szünetet tartva este hétig voltak nyitva, de a vásárlások leginkább a délutáni és esti órákban zajlottak le, amikor az emberek a napi munkát befejezték.

Nem is tartózkodtak a boltban a tulajdonosok, csak akkor, amikor az ajtó fölött elhelyezett harangcsengőt a kinyitott ajtószárny megszólította, jelezve vásárló érkezését.

A vásárlások nagy többsége „hitelkeretre” történt, amit a szatócs a vásárló hitelkönyvébe jegyzett, és fizetéskor, hó elején, közepén, hó végeken egyenlítettek a vásárlók.

A vásárlók zöme az asszonyok voltak, vagy a gyerekek, akiket elküldtek vásárolni. Gyerekek önállóan akkor jártak a boltba, ha nagyritkán találtak az utcán elejtett, félig megrozsdásodott egy vagy két fillérest. Azt aztán addig csiszolták, amíg a „fej” és „írás” elő nem tűnt, felismerhetővé nem vált a fillér értéke.

Két fillérért már elegendő medvecukrot, két pár bocskorszíjat lehetett kapni, amit vízben feloldottak, rázogatva erős habot képzett és ezt nyalogatták. Íze édes kámforos volt.

Férfiak leginkább dohányért, szíjakért, kocsikenőcsért jártak a szatócs boltba.

Ipar és vasút

A község lakosságát tovább osztotta a fejlődés azon szakasza, amikor a 10-es évek táján a Mátray család létrehozta, kialakította a község DNY-i szélén téglagyárát, munkalehetőséget biztosítva.

Majd a 20-as években Szolnok – Szentes között kiépített vasútvonal következtében  új vasúti híd épült a Körösön, a K-i oldalon épült „nagyállomás” és az Érben a D-i oldalon létesített „érparti” vasúti megálló biztosította a vasúti utazást Szolnok, illetve Szentes irányába. A vasút újabb munkalehetőséget biztosított a férfi munkaerőnek, és a tizenéves süvölvényeknek a “partiba járás” lehetőségével.

A 30-as években csábítónak hatott a Martfű községben megépített és üzembe állított csehszlovák Baťa cipőgyár magyarországi leányvállalata, népszerű nevén a „CIKTA” főleg fiatal lányok, asszonyok részére, akik éltek is az újabb munkalehetőséggel.

Piacok, vásárok és búcsú

A község életében jelentős események voltak a heti piacok. Mint már előzőekben említettem a piaci napok szerdán és vasárnap voltak. Általában korán zajlottak le, és reggel kilenc óráig véget értek.

A piacokra a környező szőlőkből, Szelevényről, Csépáról, a majorokból és tanyákról nagy létszámban jártak eladók és vásárlók. A lovas kocsik hosszú sora töltötte be a piacteret környező utcákat, volt dolguk szatócsoknak, kovácsoknak, borbélyoknak.

A vásárok évente két alkalommal zajlottak le, tavasszal és ősszel, a község K-i szegélye és a vasútvonal által bezárt területen kialakított vásártéren az öcsödi út mentén. A kor szokásainak megfelelően a közeli megyékből, a környező határrészekből özönlöttek az eladók, vásárlók.

Jellemző, hogy a régi emberek – a faluk, községek, a tanyák népe – szinte egész évre szükséges – családi közhasználatú cikkeit, öltözetük kiegészítését célzó vásárlásokat itt szereztek be. Az eladott állatok, portékák befolyt ára „gazdát cserélt”, új árukat, szükségletet termett.

Kiemelkedett esemény volt a „Márton napi búcsú”. A nagymise, majd azt követő templom körüli körmenet, folytatódott a főtéren elhelyezett sátrak látogatásával.

Csárdák és malmok

Kunszentmárton nagyközségnek két nevezetes csárdája volt, melyek ha jól emlékszem 1948-ig üzemeltek.

Az egyik a „túláton” a csordalegelő mellett húzódó régi országút mentén a „BETEKINCS” ez volt a forgalmasabb.

A másik az öcsödi országút mentén félúton, Öcsöd – Kunszentmárton között az „útkaparó házzal” szemben Öcsöd irányában jobb oldalt. Neve a „Hé megállj!” volt. Cégérének feliratára jól emlékszem, így hangzott:

Hé megállj!
Itt a világ közepe!
Ha nem hiszed, gyere be! Kapsz itt bort, sört, pálinkát,
Mindent, amit szád kíván!

A csárdásné özvegy Zubor Dénesné volt. Érdekessége volt a csárdának, hogy a csárdában használt meszelyes, pintes poharakba, üvegekbe, pontozott eljárással volt beverve a betű, az alábbi szöveggel: ,,özvegy Zubor Dénesnétől loptam”.

(Sajnos, egyik nevezetességről sem talált a szerkesztő képet.)

Üres állapotában nehezen lehetett észre venni, csupán akkor vált láthatóvá a fenti szöveg, amikor jó fajta vörösborral, vagy szép olajsárga rizlinggel töltötték meg. Így árulkodott a pohár, üveg ha netán a kapatos vendég véletlenül a szűr vagy suba alatt haza találta vinni.

A község lakóinak, tanyasi népek életének könnyítését szolgálta 3 malmos család, 3 szélmalmával, őrölve a szükséges liszt, korpa, árpadara, kukoricadara szükségletét.

Kettő szélmalom a község DNY-i kijáratánál a szentesi út mellett, egyik az alsótemető tőszomszédságában jobboldalt, a másik srégan szembe az út baloldalán.

Úgy tudom, hogy az előző kettő – közelségük – miatt nem voltak haragban, mert mindkettőjüknek állandó folyamatos munkájuk volt, 1948-ig üzemeltek. A harmadik a község K-i oldalán a „felsőtemető” mellett volt.

Később a 30-as évek második felében munkába besegítettek, – korszerűbb technikájukkal – a ,,Horváth” és „Cseuz[2]” nevű gőzmalmok. A fenti malmokban készült őrlemények – rövidebb, hosszabb ideig a családi hagyományok, fogyasztási tapasztalatok alapján biztosították a községi és tanyasi lakosság életszükségletéhez a lisztet, az állatok etetéséhez a különböző darákat.”

 Következik: Élet a tanyán

***

Szerkesztői zárszó

Szilák Antal leírásában Kunszentmárton nem egyszerű háttér, hanem működő gazdasági és társadalmi rendszer. A földművelés, az állattartás, a heti munkaritmus, a piac, a szatócsbolt, a mesterségek, a csárdák és a malmok ugyanannak a mindennapi világnak a részei. A visszaemlékezés értékét éppen az adja, hogy a nagy történeti fordulatok mellé odahelyezi azokat a részleteket is, amelyek a hivatalos forrásokból gyakran hiányoznak.

A következő részben innen lépünk tovább a vekeri határba: abból a települési és gazdasági környezetből, amelyet ez a fejezet felrajzolt, a tanyai mindennapok közvetlen világába.

Kapcsolódó bejegyzések

Toncsi bácsi és a XX. század I: Bevezető és kronologikus életrajz

Hajdu-tanya, Pilitz-tanya, Driquet-tanya

Igali Mészáros József: A Velencei-tavon (1938.)

Külső források

• Magyar Nemzeti Levéltár – Jászok és kunok a Rubiconban (redemptio, 1745, 1876)

• Magyar Nemzeti Levéltár – A Jászkun Kerület archontológiája

• Kunszentmárton Város Önkormányzata – országos védelemben lévő építészeti értékek

• Szentes város – 125 éves a Kunszentmárton–Szentes közti vasúti közlekedés

• Martfű Cipőmúzeum – a CIKTA történeti tablói

Magyar kivonat

Szilák Antal visszaemlékezésének második része Kunszentmárton és a hozzá tartozó határrészek világát idézi fel, mintegy előkészítve a vekeri tanyasi élet bemutatását. A személyes emlékezetből építkező, helytörténeti és néprajzi jellegű szöveg röviden áttekinti a kunok és a Jászkunság történeti hátterét, majd részletes képet ad a két világháború közötti nagyközség településszerkezetéről, gazdálkodásáról, tisztasági szokásairól, állattartásáról, mesterségeiről, szatócsboltjairól, piacairól, vásárairól, csárdáiról és malmairól. Külön értéke az apró mindennapi részletek megőrzése: a heti munkaritmus, a hitelkönyves vásárlás, a borbélyszokások vagy a szatócsboltok jellegzetes illata. A kézirat azt is megmutatja, hogyan kapcsolódott össze a föld, a munka, a helyi kereskedelem és a közösségi rend. A forrás egyszerre személyes visszaemlékezés és a 20. századi alföldi paraszti életmód adatgazdag leírása.

English extract

The second instalment of Antal Szilák’s memoirs evokes Kunszentmárton and its surrounding rural districts, preparing the ground for his account of life on the farms of the Veker area. Written from personal memory, the text combines local history and ethnographic observation. It briefly outlines the historical background of the Cumans and the Jászkun districts, then describes the interwar settlement, farming practices, household cleanliness, livestock keeping, crafts, small shops, markets, fairs, inns and mills of Kunszentmárton. Its particular value lies in the preservation of everyday detail: weekly work routines, purchases recorded in shop credit books, shaving customs, children’s sweets, and even the distinctive smell of the village general store. The memoir is both a personal testimony and a richly detailed source on twentieth-century rural life in the Hungarian Great Plain.

Lábjegyzetek:

1 (1781–84)

2 Az alapító Cseuz Kálmán után kapta ezt a kissé szokatlan nevet.

Kategóriák:1900-1919, 1920-1939, 1939-1945, Emberek, Fotók, képek, történetek, Habsburg Birodalom, képek, Török hódoltság, történelmi térkép, történetek, Településszociológia, Uncategorized, XIX. század, XVI. század, XVII. század, XVIII. század, XX. század

Címkék:1239, 1702, 1745, 1876, 1939–1948, Öcsöd, állattartás, Baťa, Betekincs csárda, CIKTA, családi emlékezet, Csépa, Cseuz Kálmán, Csongrád, Diera Antal, Erdélyi Péter, földművelés, gőzmalom, Hazafias Népfront, Hármas-Körös, Hé megállj! csárda, helytörténet, hitelkönyv, I. Lipót, IV. Béla, Jászkun Kerület, jászkun redemptio, Jászság, Köttöny, Kiskunság, Klein Ferenc, Klein László, Kunszentmárton, Kunszentmárton–Szentes vasútvonal, Mária Terézia, Márton-napi búcsú, Nagykunság, Német Lovagrend, néprajz, paraszti életmód, piac, Szakáll Ferenc, szatócsbolt, szélmalom, Szelevény, Szent Márton-templom, Szilák Antal, Szűcs Judit, tanyasi életmód, tanyák, tatárjárás, Tiszakürt, Tiszaug, Tiszazug, TIT, vásár, Veker, visszaemlékezés, XX. század, Zubor Dénesné