„Túl vagyunk a Péter-Pálon.
Az utána következő forró hétköznapok egyikének reggelén a Velencei-tó felé bandukolok. Negyedórai csendes járás lakásomtól. Teljesen tiszta az idő, egy felhőfoltot sem látni az égen, a magasból vakítóan ontja a nap sugarait a földre.
A göröngyös úton, amelyen haladok, két sokszoknyás menyecske ballag kosarakkal bőven megrakodva. Halkan beszélgetnek.
Az egyiknek apró pöttyös keszkenője bántóan fehérlik a napfényben. Papucsba bújt lábuk megbotlik néha egy kiálló buckában, s a felkavart porgomolyagot langyos szellő veszi szárnyára, nem jut azonban messzire, mert az út mentén elterülő magas fűszegély felfogja a porfelhőket.
Szürke is minden fűszál az út két oldalán.
Közvetlenül előttem egy idősebb, nagy bajuszú magyar baktat, vállra vetett szerszámokkal iparkodik a két nő nyomában. A falusi naptól sötétbarnára égett, vastag ráncú keszeg nyaka, mint valami viharvert fa kérges hátú törzse, mered ki durva háziszőttes ingéből.
Nem sokáig tartunk egy irányba.
Mind a hárman letérnek előlem egy simára taposott gyalogösvényre, mely a virágos réten vezet keresztül.
Hangulatos, festői kép rajzolódik elém: a menyecskék piros blúza két óriás pipacskánt virít ki élénken a margarétákkal színezett mélyzöld fűtengerből. Sűrű, magas bokrok mögött visz az útjuk tova, s csak néha villan meg kendőjük a zöld lombok között.
Amint közelebb érek a vízhez, fürdőzők hangos lármája száll felém. Nyaralók, csónakázók lepik el a szabad partot. Nagy meleg van, ez igazán az ő napjuk. A levegő csak úgy vibrál a víz sima tükre felett.
A meleg fokozódik.
Minden élőlény menekül a hőség elől. Az emberek száma egyre szaporodik a parton, ki felöltözve, ki fürdőruhában igyekszik a vízhez.
A vízben fürdőzők között kell kieveznem csónakommal a szabad vízre, vigyázva az úszkáló emberek fejére. Mert természetesen, ha neki találnék menni valamelyik csónak előtt hirtelen felbukkanó fejnek, biztosan engem okolnának. Ez már így szokott lenni, a horgász legtöbbnyire útjában van a fürdőzőnek és csónakázónak.
Már messze bent járok a vízen, de még mindig hallom a fürdőzők lármáját, a viháncoló gyermekek sivítását. Lassan azonban mindig távolabb jutok, s csak néha hallatszik ide a parti zajongás.
A nagy meleg dacára szokatlanul sok horgászcsónak van kint a szürkés vízen. Tőlem jobbra öt csónak pihen a nádas mellett. Itt a közelben legalább tízet meg tudok számolni. Egy fehérvári ismerőssel találkozom. Köszönés helyett fölemeli csónakjából a haltartó hálóját és felém mutatja.
Teljesen üres. Úgy látszik, nem harap a hal.
A meleg percről percre nő. Nem a legkellemesebb ilyenkor evezni. Még úgy sem, ahogy most evezek. Éppen hogy megmerítem a lapátokat a vízben. Fontos, hogy előbbre jussak. Benedvesítem arcomat a tó vizével, kissé felüdülök tőle. A víz is meleg, a mai nap inkább fürdésre alkalmas, mint horgászásra.
Hirtelen jóleső árnyék borul a vízre. Amint felnézek a magasba, felhőfátyolt látok a nap előtt úszkálni. Nem sokáig bírja a fiatal felhő a nap melegét, már oszlik is szerteszét.
Zöld náderdő borul körös-körül a szürke vízre. Felette egy leselkedő rétihéja imbolyog. Víziszárnyasok jönnek elő a nád közül, majd amikor észrevesznek, gyors iramban úsznak vissza búvóhelyükre. Az egyik bátrabb, megáll a nád szélén, és figyelve bámul felém. Mint aki bátorságával kérkedik, bekukkant a nádasba, látják-e a többiek. Úgy látszik, ő sem érzi magát teljesen biztonságban, mert hirtelen bevonul a többi után a nád közé. Valami veszedelmet sejtett.
Amint így, lassan lapátolva a vizet gyönyörködöm a napsütötte víztükörben, a templomi csendben, az ezernyi élettel teli nádrengetegben, mindenben, ami itt távol a parti zajtól körülvesz, megfeledkezem még a horgászatról is. A szabad természet lenyűgöző szépsége mindent elfeledtet velem.
Gondolataimban megzavar egy közvetlenül a csónakom előtt felvetődő ponty, mintha incselkedni akarna velem, a tovaúszó csónak oldala mellett cuppan vissza a vízbe.
Továbbmegyek a vízen, alkalmas helyet keresek a beetetéshez. A nádasok mellett cölöpök emelkednek ki a vízből, jelezve, hogy ez a hely már foglalt.
Persze nem mindegyik.
Van, amelyiket régen otthagyta a gazdája, s új horgász ütötte fel ott tanyáját. Ezeken a helyeken mindig jó fogást remél az ember. Azonban sokszor nagy a csalódás. Mert a horgász szerencséje igen változó. Ma még egy bizonyos helyen nagyszerű eredményt értünk el, másnap már üres tarisznyával megyünk haza. És megfordítva.
Én inkább egy új területet keresek. Három napig maradok itt, az idő szép, egyelőre csendes, jó kilátás van a horgászásra. Estefelé ismét kijövök a vízre, kihozok főtt kukoricát és beetetek.
Már utolsót pillantott a letűnő nap a Velencei-tó vizére, amikor a partra érkeztem. Csend volt az egész tájon, csak egy hazasiető csónak evezőcsapásait lehetett hallani a nádason keresztül. Csónakba szálltam, elhelyeztem az evezőket, és iparkodtam minél halkabban előbbre jutni a sima vízen. Szinte fájt megzavarni a nagy csendet.
Mikor az etetésre kiszemelt területet beszórtam a finomra főtt kukoricáimmal, és jó étvágyat kívántam a halaknak, visszaeveztem a partra, s rövidesen nyugovóra tértem.
Az első horgásznap hajnalán a felkelő nap már ott talált a vízparton, amint szedtem össze szerszámaimat, és raktam be a csónakba.
Csendben kievezek a vízre, és rövidesen a nádas mellett áll meg csónakom. Míg előkészítem szerszámaimat, egy másik horgászcsónak köt ki tőlem jobbra. Majd lassan, néma csendben feltűnik egy ladik, benne egy halásszal. Szedi fel a fenékzsinórt, az esetleg rajtavesztett halat leemeli, és az üres horgot újra ellátja kukoricával. Mellettem halad el ladikjával.
Nem használ lapátokat, a fenéken elfekvő zsinórral húzza magát mindig előbbre.
– Adjon Isten jó reggelt! – köszön oda hozzám szemére húzott kifakult kalapja alól, és már szép csendben tovább is vonul ladikjával. A felszedett horgai majdnem mind üresek. Alig akadt rajta egy-két kisebb ponty.
Nem is rakja be őket a csónakjába, hanem visszaengedi a vízbe.
Véget ér a zsinórja. Megáll ladikjával a nádas mellett, előveszi pipáját, kényelmesen rágyújt, s nagy füstfelhőket ereszt ki belőle. És amilyen csendben előkerült, éppen el is tűnik a part irányába.
Elég gyenge volt a fogása.
De nálam sem mutatnak a halak semmi érdeklődést a horgaim iránt. Nem sokat hozott ez a nap számomra, meg kellett elégednem egy ponttyal.
A következő napon megkésve ébredtem fel, szaporán csomagoltam, hogy behozzak valamit az elmulasztott időből. Fél hét volt, mire kiértem horgászhelyemre, és két darab testes kis potykával eveztem vissza a partra.
Néhanapján van úgy az ember, hogy az a kevés kis szerencse, ami elkíséri horgászkirándulásaira, egészen elhagyja, és semmi sem sikerül. Rövid idő alatt talán soha még annyi horgom nem szakadt le, mint ezen a napon.
Előszeretettel vetem ki horgaimat külön álló nádszálakhoz, habár babonás nem vagyok, mégis valami úgy vonz ezekhez. Tőlem jobbra hívott, csalogatott egy ilyen kis nádcsomó, de alig dobtam feléje a horgomat, már tudtam, hogy ráakadok. Nem akartam nagyon megzavarni a vizet, így egy-két erőteljes rántás után elszakítottam a patonyt.
Előszedtem szerszámosdobozomat, felszereltem egy újabb horgot.
Felfedeztem egy alig húsz centiméter széles nyílást a nád között, valóságos művészet volt oda behelyezni a horgomat. De nemcsak hogy sikerült, hanem ott fogtam mindkét pontyomat. Ezután még kétszer elakadt a horgom, egy ízben a fenéken szakadt le, majd pedig az egyik bedobásnál a szél hajtotta neki a nádat a zsinórnak.
No, de hát elmúlt a nap minden komolyabb baj nélkül, és reménykedéssel vártam a holnapot.
Sajnos, a harmadik s egyben utolsó napomon szomorú hajnalra ébredtem. Az előző napi verőfényes időnek semmi nyoma nem volt. Körös-körül szürke volt minden, a közeli dombokat sem lehetett látni a sűrű, apró cseppekben hulló esőtől.
Teljesen reménytelen volt az idő, sehol az égen egy világosabb folt, ami reményt adhatna, hogy megbomlik az ólomszürke ég.
Bosszúsan vártam, mikor hagy alább az eső.
Négy óra felé járt az idő, mikor a nyugati határon kezdett az ég felengedni. Lassan oszladozni kezdtek a felhők, az eső is elmaradt, és mire a csónakba berakodtam, már szárította is a nap a föld hátát.
Nagyokat húztam az evezőkkel, azt hittem, én zavarom meg elsőnek a vizet, de valaki már megelőzött, egy csónak tűnt elém, melyet egy kis nádsziget takart el eddig előlem. Túleveztem rajta, csendben bólintva kívántunk jó reggelt egymásnak, rövidesen én is a helyem közelébe értem, abbahagytam az evezést, behúztam a lapátokat, és a csónak lassan odasimult a nádas mellé.
Kényelmesen elhelyezkedtem a csónak ülésén, s nemsokára horgom is bent volt a másfél méteres vízben. Szép kukoricaszemet tettem horgomra, remélve, hogy biztosan étvágyat kap rá valamelyik öreg, éhes vízi lakó.
Nem múlott el öt perc, amikor az első kapást jelezte úsztatóm.
Aztán semmi.
Csak a szétfolyó karikák mutatták, hogy az úsztató mozgásban volt. Meleg van.
A nádleveleken még látszik egy-két fénylő esőcsepp, amit nem sikerült a napnak felszárítani. Szemben velem az átázott domboldal feketéllik.
Langyos szellő hajlítgatja a nádszálakat és borzolja végig a vizet.
Gyönyörködve kalandozik el szemem a tájon, de persze figyelem azért a vízen nyugodtan elfekvő úsztatóimat.
Az egyik úsztató elmerült. Bevágtam, s kimerítőhálómmal már emeltem is be csónakomba az első pontyot.
Hátranyúltam gömbölyű kis csalisdobozomért, melyben a főtt kukoricát tartottam, le akartam húzni a tetejét, hogy kiválasszak belőlük alkalmas kukoricaszemeket, de az sehogy sem akart lejönni. Késemmel próbáltam meglazítani a fedelét, s sikerült is így levenni a dobozról, de olyan szerencsétlenül, hogy a kukorica a nagy lendülettől beleszóródott a vízbe.
Nem kell külön magyaráznom, hogy milyen barátságos jelzőket használtam az eset felett.
Valamennyire megnyugodtam azonban, mikor észrevettem két darab egész szem kukoricát az ülésdeszka és a palánk között.
Többet ért ez nekem akkor minden földi kincsnél.
Eddig mindig két kukoricaszemet szoktam a horogra tenni, de hát mivel csak kettő volt, kénytelen lesz a potyka őnagysága kivételesen eggyel is megelégedni, ha horgomat megtiszteli.
Elég is volt.
Szomorúan raktam fel az utolsó kukoricaszemet a horgomra, szinte szerettem volna, ha nem történik kapás, mert úgy tovább tartott volna a horgászatom. De a helyzet másképp alakult.
Természetesen most sokkal nagyobb figyelemmel kísértem az úsztató minden megmozdulását. Egyszer csak gyengén megrezzen, úgy, mint amikor egy kis apróság ugrándozza játékosan körül a zsinórt, s néha huncutságból nekiúszik.
De nem, ez mégsem keszeg.
Ez több, ez nagyobb, itt egy ponty falatozik.
Nincs is időm tovább gondolkodni, mert az úsztatóm szép lassan, kényelmesen megindul, és simán továbbúszik. Most újra engednem kell a zsinórt, mert olyan erőteljesen védekezik, hogy attól tartok, kiszakad a szája.
Lassan gyengült a zsinór feszülése, s engedte magát behúzni, hirtelen azonban újra ellenállt, és már rohant is el a zsinórral. Míg tartott a küzdelem, a hal súlyát iparkodtam eltalálni. Úgy védekezett a kis bestia, hogy a legnagyobb figyelmet igényelte a fárasztása, de azért mégis ott feküdt előttem a hálóban az utolsó szem kukoricán rajtavesztett ponty.
Csalim már elfogyott, az idő is nagyon előrehaladt, partra érve összeszedtem holmimat, és egy utolsó búcsúpillantást vetve a fénylő vízen elterülő hatalmas nádtengerre, otthagytam egyelőre a Velencei-tó vidékét.”
Kategóriák:Emberek, Fotók, képek, történetek, történetek, Velence, Velencei tó, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?