Woynárovicz Elek, a hazai halbiológia kiválósága, légvédelmi tüzér, a második világháborúban pár napig a tó környékén védte a Margit Vonalat. Woynárovicz nemcsak biológus és tartalékos katona, hanem szerencsére fotós is volt, aki fotózta, amit látott. December első napjai és karácsony között 27 minket közvetve érintő fotót készített.
Sokáig azt gondoltam, Woynárovicz Sukorón röghöz kötött katona volt, aki a falu fölött, ütegével lőszeresládákon gubbasztva várta a támadó repülőket.
Nos, nem igazán! A 27 (közte jópár nagyon hasonló) fotóból 14 kép sukorói. Abból is 3 határeset Velencével, úgy tűnik. Az elmúlt hónapok szabad órái egy részét segítőtársak keresésével, levelezéssel, a tó északi oldalának bejárásával töltöttem, így alakult ki a most következő pár bejegyzés.
A játék talán legszebb része a kapcsolódás élménye állandó és alkalmi segítőimhez. Kárpáti Miklóshoz, akivel az egész indult. Galambos Zsuzsához, aki kiterjedt kapcsolatai révén utamat egyengette, egyengeti. Kollár Dániel, aki gyerekként megélte. Tarsoly Péter, aki korábban már végigtalpalta azt a vidéket (is). Hegedüs Ábel, a térképész, aki lassan évtizede támogat, ha egyszer ma már semmi, sehogy sem úgy van, mint egykor. Berta Kristóf, Fehér Máté, akik olyanokat tudnak fegyverek dolgában, amit én soha. Németh János (az ismerősöknek Joe) a sokadik generációs sukorói szőlősgazda, Gombos Karolina, aki Hozzá vezetett, útbaigazított. Tóth Ferenc és Horváth Gábor, meg a Roncskutató Egyesület, akik közvetve már kutatták ezt a terepet, Krausz György, aki sikeresen hitette el velem, hogy mozduljak el Sukoróról (megérte). Dr Szabó József kurátor, a forrásfotók gondozója. Rajtuk kívül is vannak még sokan, akik az élményeiket igen, a nevüket azonban nem adták az “utazáshoz”. Talán legközelebb…
Tehát: mint azt írtam, Woynárovicz Elek végigfotózta a háborút az utolsó percekig és meg is őrizte a képeket. Mások és joggal írják, ehhez egy időben bátorság kellett[1]. (Például: A Velencei Katolikus Egyház ezen időszakra vonatkozó Historia Domusa, benne az erőszakot elszenvedők naplózott adataival: eltűnt. Más településeken, más plébániákon megmaradt. Az emberi teherviselő képesség döntötte el, mit lehet.)
***
Mai tudásom szerint főhősünk nem írt naplót. A munka alapjául szolgáló Illésfalvi-könyv is elsősorban képeskönyv, nem prózai történet. A kísérőszöveg a hadtörténeti ismereteken alapul, nem közvetlenül Tőle.
Ezen szándékozom kissé alakítani a tóval kapcsolatban.
***
Tehát: Sukoró!
Az üteg pozíciója
December első napjaiban Woynárovicz megjelent a tónál, mégpedig Sukorón, és beásta magát szakaszával…valahol. De hol? Tarsoly Péterrel és a helyiekkel erről sokat tanakodtunk.
Először is mutatom a helyzet meghatározását segítő képeket!
Az eredeti, szürkeárnyalatos, pecséttel ellátott fotók most és a továbbiakban a Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) Fotótárából származnak, és az Ő publikációs engedélyükkel kerülnek bemutatásra.
Ezeken egy magaslati pont látszik a tó fölött (maga a tó is feltűnik, annak néhány akkori jellegzetességével). A későbbi képeken feltűnik néhány szőlőtő is majd az ágyú mellett.
Sajnos, félreérthető keretet ad a helyzet meghatározásához néhány kép, amit a harmadik körben ismertetek.
Az sem segített, hogy a 70-es évektől Sukoró épített környezete, növényvilága gyökeresen megváltozott.
Péter ötlete először a sukorói kőbánya környéke volt. Németh János is Így vélekedett. A környéket bejárva azonban kiderült, abban a magasságban, onnan, a Mészeg-hegynek nagyon látszania kéne-és nem!
Fontos körülmény az is, ami nem látszik a képen. Nem látszik Sukoró sehol! Látszik viszont egy domb a képek bal oldalán.
Segített, hogy a Corona amerikai kémműhold még a nagy átrendeződések előtt, 1960-ban jó minőségű képeket készített a környékről. Ez az Arcanumon hozzáférhető.
Ezeket a szempontokat és a tavi jellegpontokat geometriailag összevetve, háromszögelve; figyelembevéve a XIX.századi kataszteri térkép szőlőinek helyét, adódik a (viszonylag pontatlan) következtetés.
Ha a fentieket egybevetjük, Péterrel a Gádé-hegy keleti, jóval csúcs alatti valamelyik kis völgyét gyanúsítjuk, talán a mai Hóvirág utca felső végén. Ez egy 200*500 méteres, három kisebb völgyből adódó terület. A völgyek partja takarhatta el a fotós elől Sukorót.
Ma azon a környéken nagyon komoly talajmunka nyomai, jelentős építmények, sűrű, fás növényzet látható. A tavon pedig, a tórendezés tette azonosíthatatlanná a jellegpontokat. Szerencsére megmaradtak a múlt katonai légifotói, és a Corona felvételek.
Az üteg, persze, nem csak úgy állt, a semmiben. Tartozott hozzá egy megfigyelőpont is. Teherautók, elszállásolás.
Megfigyelőpont a Gyapjaszsáknál
Egyik segítőm, Kollár Dániel úr elmondása szerint, a megfigyelő személyzete az ütegtől lejjebb, a Gyapjaszsák-kő tőszomszédságában, attól talán 100 méterre, egy apró dombon tartózkodott, szállásuk pedig történetesen az Ő rokonságánál volt a Kereszt utcában. Onnan jártak váltva a megfigyelőpontra.
Felmásztam arra a kis dombra. Bár a beépítettség nem tett jót a panorámának, egyértelmű, hogy onnan Velence déli részétől Agárdig belátható volt akkoriban a tó, mindenekelőtt a tó déli oldala, ahol a szovjetek tartózkodtak.
Az üteg felszerelése
A leglátványosabb felszerelés az ágyú.
Illésfalvi úr és a szakirodalom szerint ez egy 40 mm-es Bofors licenc alapján készült ágyú, magyar kivitelezésben. Az Arcanum így részletezi egy lexikonban:
„Bofors 36 M 40 mm-es légvédelmi gépágyú: a svéd Bofors-cég licence alapján 1936-tól a MÁVAG által gyártott önműködő légv. lg. A 850 m/s kezdősebességgel, 120 lövés/perc tűzgyorsasággal és nagy lőszabatossággal rendelkező ~ a II.vh. idején a m. csapatlégv. fő fe-e volt, de nagy számban szerepelt a honi légvédelemnél is. 4 fúvott gumikerékre szerelt, jól rugózott lg. talpa 90 km/h-s sebességet is lehetővé tett, ezért vontatója a Ford-Marmon vagy a Botond tj. tgk. volt. Az 1 perc alatt tűzkésszé tehető ~ feladata a kis és közepes magasságban (3000 m-ig) repülő rg-ek leküzdése volt, pillanatgyújtós, nyomjelzős repeszgránáttal, ált. négyes sorozatokkal. A II.vh. egyik legjobb légv. lg-e volt. A pc. és g. csapatok légv-ére a ~ pc. alvázra szerelésével létrehozták a Nimród pc. légv. gá-t. Kitűnő tulajdonságai, nagy tűzgyorsasága alkalmassá tették k. pc. földi célok elleni harcra is, ezért a kezelők védelmére később lg.pajzzsal is felszerelték. Lövedékének kis tömege miatt a T-34, a KV és az JSZ sz. hk-kal szemben hatástalan volt. Hatásos lőtáv.: 3-4,5 km, oldal-irányhatár: 360°, magassági irányhatár:-5°-+90°. 1936-1944 között kb. 430 ~ készült a Honvédség és kb. 220 a n-ek számára.”
Közelebbi fotók az ütegről. Figyelmet érdemelnek az apró további részletek, közte a csoportfotón jobbra fent látható jól művelt szőlő. (forr: HIM)
Természetesen az üteg nem csak ennyiből állt.
A lőszert most hagynám, (Ládái jól láthatók némelyik képen.)
A fegyverrel azonban pontosan célozni is kellett. Ez mai ismereteim szerint két lépésben történt. Először a lőelemképző vagy távolságmérő révén. A Gamma-Juhász lőelemképző kimondottan jó és drága készülék volt. Ilyen Sukorón a jelek szerint nem volt. Volt viszont szintén magyar, jóval szerényebb áru, kevesebbre képes Süss-Goerz távmérőjük.
A második lépés a fegyveren fent látható kezelői irányzék használata volt. Ez a fentebb látható csoportképnél látható megfelelően.
Az üteg közelében parkoltatták a lőszert szállító és ágyút vontató tehergépkocsikat. Ahogy a fenti szöveg említi, ez vagy Ford Marmon, vagy Botond, esetleg Opel Blitz járművek voltak a szakirodalom szerint.
Mivel a publikált teherautók négykerekűek (a Botond és a Fordok jó része kiesett), szélvédőjük jellegzetes (nem túl praktikusan) osztatlan, a látható hűtő fedele pedig szögletes (nem ovális, mint a Fordé), arra következtetek,hogy a három lefotózott teherkocsi inkább a magyaroknak német oldalról átadott 600 db Opel Blitz egyike, nem a kedveltebb Ford.
Ennek esetleg ellentmondhat az Illésfalvi-féle könyv egy 1941-es képe, ahol a szerző egy kéttengelyes teherautót mutat be Ford Marmonnak Woynarovicz szakaszánál. De abba a képbe az is belefér, hogy a Fotós nem saját ütegét fotózta.
Hányan szolgálhattak az ütegben?
Woynárovicz sukorói fotóin nincs katonából 11-nél több egyszerre. Egyelőre nem találtam arra szakirodalmi nyomot, mekkora lehetett a „szabvány szerinti” szakaszlétszám. Az egyik, Illésfalvy úr által publikált 1940-es fotóján mindenesetre egy „félszakasz” 13 katonája látszik, bármit jelentsen is ez pontosan. Hogy akkor az ideális légvédelmi szakasz 26 fős lett volna?
Az időközben fellelt szakirodalom ezt írja:
“A 36M alkalmazása:
A légvédelmi gépágyúval lehetőség volt a tüzelésre úgy a lövegtalpakra billentett helyzetben, mint a szállítási (kerekeken lévő) helyzetben. A katonai vezetés mindenesetre a „stabil” helyzetből történő tüzelést tartotta elsőrendűnek, a pontosság növelése és a mechanikai sérülések elkerülése érdekében. A löveg irányzása történhetett lőelemképző segítségével automatizáltan, vagy tükrös nézőkék segítségével manuálisan. A telepített löveg tűzharcát optikai távmérő és célelemmérő segítette. Egy-egy gépágyú közvetlen kiszolgálását egy fő parancsnok és hat fő kezelő végezte, a harcászati, alkalmazási alapegységnek a félszakasz (1 darab légvédelmi gépágyú) számított. A löveg és a szerelvények vontatásához egy darab vontatót és egy darab pótkocsis tehergépkocsit rendszeresítettek. A légvédelmi gépágyúkat, ha nem vegyes légvédelmi osztályok kötelékében alkalmazták, akkor általában üteg – 6 löveg, félüteg – 3 löveg, szakasz – 2 löveg, félszakasz – 1 löveg összetételben tervezték felhasználni. (1938-tól azonban előfordultak a hadrendben, elsősorban a hadtesteknél és a Fővezérségközvetlen osztályoknál 4 löveges ütegek is.) A löveg lőszer-javadalmazását ideig-lenesen 240 lőszerben szabták meg. Elsősorban a hét vegyes dandárt (a későbbi hadtesteket) akarták ellátni egy-egy gépágyús üteggel, s az ezekbe tartozó gyalog- és lovasdandárokat egy-egy gépágyús szakasszal. A repülőszázadok oltalmazására is tervezetek egy-egy gépágyús szakaszt, ekkor 10-et. Később már csak félszakaszokkal biztosították a repülő alegységeket, igaz ekkor már 25-öt40, majd 32-t. A Fővezérségközvetlen légvédelmi tüzérosztályok igénye hét 36M eszközzel felszerelt üteg volt.“
Woynárovicz tehát valószínűleg egylöveges félszakaszt irányított, ami-elvben- Vele együtt – 7 fős személyzetet igényelt a szöveg szerint. Viszont -legalábbis a legénység- jó eséllyel váltásban szolgált, azaz elvben 13-an lehettek. A fegyvert manuálisan irányíthatták lőelemképző hiányában. Illésfalvi könyvében számos fotón többen dolgoztak hét főnél, azaz körletkialakítás, földmunkák idején a parancsnok rugalmasan kezelte a pihenőidőt, ahogy katonáéknál mindig is.
Elszállásolásuk magyar földön magánportákon történt. Kollár úr megemlékezése alapján a fő szempont az üteg elérhetősége volt, aztán -ha volt energia rá- a szállásadó hajlandósága is szerepet játszott. Ez a megfigyelőkre Sukorón igaz. Hogy a magasabban beásott, falutól távolabb eső ütegnél hogyan oldották meg, az egyelőre nyitott kérdés.
***
A sukorói fotók története hamarosan folytatódik. Először egy lezuhant Messerschmitt fotójával Sukoró és Velence határán. Aztán néhány fotóval a béke pillanataiban.
Kapcsolódó bejegyzések:
- Biológus ágyúval I. rész– Woynarovicz Elek fotói
- Biológus ágyúval II.rész – Hal, halászat, háború… Egy 1944-es levél és ami mögötte van -másodközlés
- Velence, a II. világháborús hadszíntér- 2. rész: Amit eddig összeszedtem
- Velence, a II. világháborús hadszíntér 5.rész: Ütegállás a Bence hegyen
- Velence a II. világháborúban 6. rész: A harcok első szakasza (1944- december 5 és 24 között)
- Velence a II. világháborúban 9. rész: Katonabögre
Források:
· A Hadtörténeti Intézet Fototára fotói
– Illésfalvi Péter: Egy tartalékos honvédtiszt háborúja (Timp 2007.)
· honvédelem.hu
· adt.arcanum.hu
· Veress D Csaba: Magyarország hadikrónikája 1944-45 (Militaria 2003.)
· Veress D Csaba: A Dunántúl Hadikrónikája 1944-45 (Zrinyi, 1984.)
· Tomka Emil: Harctéri napló 1944-1945 (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ: Légvédelmi tüzérség
[1] Ma történt, hogy Fekete Tamás, a tó élő lexikona, leendő interjúalanyom, miközben Woynarovicz fotóit meséltem neki, megemlítette, hogy rokona is hasonló fotós hobbit űzött, fotózott a háborúban. Ennek valahogy híre ment, és az ÁVÓ aztán végigpofozta a fotókért a familiát. Szerencsére a képeket rejtegető nagynéni nem ijedt meg, a fotók egy része megmaradt. (Ki tudja! Lehet, ha elég sok nótát eléneklünk Tomi bácsival, esetleg láthatom őket!)
Kategóriák:1939-1945, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, II. Világháború, képek, Környezet, Légifotó, Margit állás, Sukoró, Térképek, Velence, Velence a II. Világháború csatatere, Velencei tó, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?