(forrásismertetés, családi emlékek)

Sütő Zoltánné Szentai Mária kiegészítésével

Kevés olyan magyar familia van, ahol ne lett volna második világháborús hadifogoly a történetében, vagy előtte, közben, később elhurcolt családtagja.  A Woynarovicz fotók történetét kutatva botlottam bele az alább röviden ismertetett adatbázisba.

Lehet, a Te nagyapád is mélyen hallgatott, esetleg pár szót vetett oda, ha a rabsága körülményeiről faggatták a szüleid. Az enyém így tett, az biztos. Ha így, utólag érdekel, mégis, mi történt, apró darabot kereshetsz meg belőle az adatbázisban.

A Magyar Nemzeti Levéltár és az Orosz Állami Hadilevéltár együttműködése folytán az elmúlt években  közel hétszázezer szovjet nyilvántartókartont digitalizáltak az orosz források feldolgozásával.

Ebből a tengerből egy csepp Nagyapáé.

Anyai nagyapám , Varga Gyula, 1914-ben, a Bihar megyei Mezőtelegden született, apja neve („Virág”[1]) Varga Miklós.

Ennyit tudhattam a kereséshez!

Az adatbázist megtalálva kimondottan egyszerű lekérdező felület látható. Bátran használd! Nagyapa adataival kísérletezve (1914, Varga Gyula)  12 találatot adott ki. Közülük azonban csak 2 fogoly származott Bihar megyéből. Míg Nagyapa Mezőtelegden született, névrokona méhesi volt. Igaz, Nagyapa kartonjára Mezőtelkit értett a számítógépes program (olyan is van Bihar megyében), de az apa keresztneve (oroszul) Nyikolaj/Miklós megint stimmelt.

Konyítok valamit az adatbázisokhoz. Lenyűgözőnek tartom ezt a teljesítményt ilyen alapanyagból! Nézz bele, miből silabizált a program!

Azt már korábbal láttam: Nagyapa nem szerepel az eddig ismert adatbázisokban, egyetlen esetben sem. Sem dokumentált hőstetteket, sem hitványságot nem követett el. Megnyugtató egyelőre, hogy unalmas katona volt a Nagyapám! Korábbi információk alapján gyanítom, a 41. kerékpáros zászlóaljban szolgált-talán. Hogy 1944-ben megfordult a Munkácstól kb 100, Nagybányától kb 60 km-re eső Rahón, ahol jól érezte magát. Hogy 1944 szeptemberében szakaszvezető volt még a magyar hadseregben, nem hadifogoly.

Ez a most megírt karton arról tájékoztatott, hogy Nagyapa őrmesteri rangban esett hadifogságba (sosem mondta ezt, az utolsó tábori levelezőlapján szakaszvezető szerepelt).

A fogságba esése körülményeiről nem tudtam kivenni semmi használhatót. Dátuma a szöveg szerint: 1945.04.08. Kizárt! Gyanítom, félreértés. Akkor már nagyon másfelé folytak harcok.

A karton arról a mozzanatról tájékoztatott, amikor Nagyapát a 194. számú táborból-ha jól értem- „Szanok” településről[2] Szamborba transzportálták. Az adatbázis szerint a 194-es …

„NKVD tábor, nemzetiségeket nem említ, helyszín: Szanok, 1945.06.06: Szambor A hadifoglyok elhelyezéséhez szükséges helyhiány miatt diszlokált Szamborba a tábor.”

A Magyar Katolikus Lexikon így tartja:

„Szambor: átmeneti gyűjtő és elosztó hely Ukrajna nyugati részén, Galíciában, melyet 1945: állandó hadifogolytáborrá alakítottak. Ide gyűjtötték az É-mo-i hadműveletek során fogságba került katonákat, a K-eu. térségben →málenkij robotra összefogdosott polg. személyeket és a szolyvai tábort bezárása után az ott fogva tartott Kárpátaljáról elhurcoltakat. Do.J.”

A hely a neten ma „Szambir” -néven ismert járási székhely, 34 ezer körüli lakossal, az első világháborúból emlékezetes Przemysl-től talán 60, Lvovtól (ma: Lviv, de volt már Lemberg is…) kb 80 kilóméterre délre.

Családi emlékek

Nagyapa elszórt információi szerint a rabok hol követ fejtettek, hol mezőgazdasági munkát végeztettek velük. Ennek megfelelően alakult az Ő sorsa is. Egy időben írnok is volt a szép írása miatt, állítása szerint. Mindenesetre, amikor 1947 nyarán Debrecenbe társaival hazatérhetett, gyenge volt, mérhetetlenül lesoványodott, mint a társai is, általában.

Ezen kívül nagyon kevés törmeléket mesélt el Nagyapa bárkinek. Az a kevés aztán a család saját legendáriumában új életre kelt.

Nagyapa utólag azt mondta el, hogy néha írhattak ugyan lapot haza, de azok a tábori latrinában végezték.

Gyuszi Nagybátyám   1944. nyarán született, pár hónappal Nagyapa utolsó hosszabb eltávozását követően. A családi emlékek szerint Nagyapa 1944 karácsonyán megszökött a hadifogolytáborból. Az elmesélések szerint egy társával fogták el Őket nem messze a tábortól, megint csak állítólag egy kis fenyővel a hóna alatt. Nagyapa később a közelítő, lihegő őrkutyáról beszélt, a félelemről. Mégis, nem ölték meg őket a szökés miatt, bár erre számítottak.

A legendárium szerint a szökéshez sok köze volt Valóság Nagybátyám születésének, de ezt nem hiszem. Debrecent októberben foglalták el a szovjetek. Kizárt, hogy Nagymama azokban a nagyon zavaros időkben akármilyen úton tájékoztathatta a születésről Nagyapát a táborban. Az sem túl valószínű, hogy Nagyapa megérezte,  fia születik. Materialista volt. Az meg gyakran elnyomja az ilyesmit. Talán a fogságba esése előtt kapott még üzenetet Nagymamától? Lehet! Bonyodalom továbbá, hogy a karton 1945. áprilisi fogságba esést jelöl. Csakhogy akkor már Kelet-Poroszországban sem voltak magyar katonák. Inkább az a valószínű, hogy akkor került Nagyapa a 194.számú hadifogolytáborba, valahonnan máshonnan. Talán így kell érteni a kartont. Az adatrögzítés napjaként.

Nagymama mesélte Anyának, hogy a Debrecenbe való érkezés után Nagyapára és társaira két hét karantén várt. Aztán engedték haza. Nagyapa magas ember volt. Akkor azonban már csak harminc-negyven kilót nyomott. Nem voltak fogai. Levetett katonaruháit Nagymama a kert végében főzte ki.

Anyáék e közben Hajduböszörményben éltek a nagyszülőknél, viszonylagos jólétben, biztonságban. Nagymama elvitte Böszörménybe Nagyapát. Anya emlékei szerint Nagyapán szürke öltöny volt aznap, mikor először látták. Még élettelen, szürke volt az arca is. Ijesztő volt a látvány.  Amikor Nagyapa közeledni próbált a kis Gyuszihoz, az rémülten bújt el Dédapa mögé. Hazavitték a gyerekeket Debrecenbe, hogy (újra) összeszokjanak az apjukkal.

Anya emléke az is, hogy Nagyapa akkoriban a konyhaasztalnál ül. Nagyapa gyerekszemmel is nagyon kis levesadagot kap. Nagymama ezt azzal magyarázza, hogy Nagyapa még nem ehet sokat. Egy katonaismerős egyszerre túl sokat fogadott be és belehalt-így az emlék, amit sokszor olvastam már máshol, másnál. Jó eséllyel igaz.

Később Nagyapa már kap protézist is. Nagyjából rendbejön. Anya is nagylány már, könyvtárba jár. Nagyapának is szállít könyveket, ötösével. Nagyapát a háborús könyvek érdeklik, köztük a rémségek leírásai. Mivel éjjel nem tud aludni, olvas. Van, hogy egy éjjel elfogyaszt egy könyvet. Sokkal később, a hetvenes években, a nyári vakációban, a Nagyapa ágya melletti könyvespolcot kutatom. Zavaros állomány az! A munkahelyi ajándékkönyvek, Passuth, Jókai mellett vannak könyvek a náci rémtettekről is, számosan. Részben propagandaolvasmány az ilyen akkoriban. Az egyik könyv egy képet mutat, rajta egy különös guillotine-féle, rajta horogkereszt kaszabolja le a képzeletbeli (képen nem látható)  nyakat. Barbár kísérletek képanyaga a haláltáborokban. Van, ami másutt is előfordult aztán az olvasmányaimban, van, ami nem.  Borzongok, ha eszembe jut, ma is. Akár valóság lehetett az ott ismertetett formában, akár (pontosan így) nem.

 Sosem boncoltam békát. Nekem azok a könyvek maradtak a perverzió iskolapéldái. Háború.

***

A tudálékoskodó diagnózisa: Nagyapa talán poszttraumás stressz szindrómában szenvedett. (Vagy: valami hasonló.) Azt dolgozta fel ilyen módon.

Én meg ezeken a sorokon át „dolgozom fel” azt a nagyapát, akit komolyan sohasem ismertem meg.

***

Volt falubelink, Szentai Mária kiegészítése:

” Édesapámat 1944 decemberében vitték el Budapestről, a X. kerület egy pincéjéből, Malenkij robotra. Ő Rosztrovban volt , 1948 karácsonyán jött haza. Első útja az édesanyjához vezetett, majd lejött értünk Velencére, ahol édesanyámmal és az öcsémmel voltunk, a nagyszüleinknél. (Nagyapám Lakner György kántortanító, iskola igazgató volt Velencén.)

Én Komlón a Mélyfúró Vállalat Földtani Laboratóriumában dolgoztam 1957 és 1992 között, kényszerű nyugdíjazásomig, mivel ez a munkahely megszűnőben volt.

A hadifoglyok hazatérésével kapcsolatban  a laboratórium egykori vezetőjétől Somssich Lászlónétól tudtam meg a következőket:

Nem szó szerint tudom idézni, de emlékezetem szerint ezt mondta kb, a nyolcvanas évek elején:

A hazatérő hadifoglyokkal személy szerint beszélgettek el. A beszélgetésben a fogságra vonatkozóan kaptak eligazítást, hogy nem beszélhetnek a történtekről sehol és senkinek. Aki pedig elfogadó volt a fennálló politikai rendszerhez, az vissza kerülhetett a fogság előtti munkahelyére, persze, ha az még megvolt, de valamiképpen munkához juthatott. Az én édesapám így kerülhetett vissza az Északi Járműjavítóhoz Kőbányán. Én megértem.

Volt rá példa, hogy otthon, a családi házban, nagyon halkan mondott egy keveset a fogsági életéről, de azt hiszem, erről már írtam önnek korábban. Nehéz lehetett, sokan haltak meg, a gyenge táplálkozás és a betegségek miatt. Arra emlékszem, hogy neki színészi képességei voltak és ezt felhasználva, öntött lelket a társaiba. Volt alkalom, hogy megkérdezték ki kőműves? ő rögtön jelentkezett, vitték a városba az építkezéshez. Ennek fejében több volt a kenyér adagja. Ügyes volt, autó és motorszerelő volt a szakmája, de gyerekkorában dolgozott kőművesek mellett, ezért ahhoz is értett valamennyire.  A fogolytáborból aki szökést kísérelt meg, azt elkapták. Kiállították a tábort, és azokat a szerencsétleneket puskatussal, a szemük láttára verték agyon. Onnan megszökni nem lehetett. Mikor tífuszt kapott, majdnem meghalt. Már le akarták tolni a halottak közé, mikor az egyik doktornő életjelet látott benne és megmenekült. Azt is mondta, hogy az őrök ugyanazt a táplálékot kapták amit ők. Hát ilyen kettősségekben telhetett az élete. Ritkán, de  kapott levelet tőlünk és ő is írt. Édesanyámék valahogyan nem tudták megőrizni ezeket a leveleket, de én még láttam Velencén. Aztán jöttek a családi bajok, a levelek is elkallódtak. Nagyon kár, mert édesapámtól egy sor kézírás maradt meg csupán, egy régi fényképen.

Nem tudom, ez hogyan került szóba, a Somssich Lászlóné és közöttem, minden esetre Ő Politikailag tájékozott volt, később, a komlói Városi Pártbizottság titkára volt, a rendszerváltásig. Akkoriban hűséggel őrizte Kádár János emlékét, hanem nagyon megbetegedett, lelkileg és fizikailag is összeomlott. Geológus volt, 1932-ben született és 2005-ben halt meg, tüdőrákban.

Amilyen világban élünk, a megbocsátás képessége szinte törlődik a tudatunkból. Így, hogy a szívünkben nincs béke, hogyan lenne körülöttünk és a világban. Nehéz Jézus tanítását megélni, a “szeressétek ellenségeiteket” és a megbocsátást, amit ismételgetünk a miatyánkban. Pedig enélkül nem lesz béke.”

Kapcsolódó bejegyzések:

Önblog 2: Káplárok és Vargák

Források:

-Veres D Csaba: Magyarország hadikrónikája 1944-45 (Militaria, 2003.)

Lábjegyzetek:

[1] A hajduböszörményeik adták neki ezt a ragadványnevet, mivel arrafelé sok volt a Varga, és dédapám házánál mindig sok volt virág. Úgy tűnik, ez is egy örökség.

[2] Ilyen néven nem találtam térképi információt.

Kategóriák:1939-1945, 1945-1989, Adatok, Önblog, Fotók, II. Világháború, XX. század

Címkék:önblog, Bihar, Debrecen, Galicia, Hajduböszörmény, Magyar Nemzeti Levéltár, Mezőtelegd, Orosz Állami Hadilevéltár, Rahó, Szambor, Szanok, Varga Gyula, Varga Miklós, Velence, Velencei-tó