„Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, akit oly hőn szerettünk, a Valóság-nevű nagybátyám…” Nagyjából hetvenkét évet élt.

Ha van kedved olvasni, esetleg hallgass hozzá egy dalt, Cseh Tamást-a Valóság Nagybátyámat!

Gumigatyás kiskölyök voltam, amikor nagy, szőke ember vett karjába Nagyapa debreceni udvarán, aztán rövidke barátkozás után feldobott a levegőbe. Sikítottam, úgy emlékszem, rémülten vártam a sorsom. Aztán a karjába értem, újra feldobott és újra és újra, és már nem visítottam, nevettem inkább, csiklandósan vártam a megérkezést, mert madár voltam már, és ott lenn, a Földön, nagy szőke óriás képében kacagott rám az Élet.

Nem mesélem el, milyen volt vele késő nyaranként kalandozni, mert még nem vagyok rá képes. A legfontosabbat írom le inkább, amit neki köszönhetek.

***

Nem volt már fiatal, és sokat tört rajta az élet. Magam talán huszonéves voltam. Anyával kettesben látogattunk haza Debrecenbe, és a búcsú idején apróságok között Valóság Nagybátyám gondosan összehajtogatott nylonszatyrok sokaságát adta át nekem.

Zavarban voltam, nem értettem a dolgot és semmi szükségem nem volt a zacskókra. A cipelésükhöz végképp nem volt kedvem! Anya oldotta meg a helyzetet, megköszönte a csomagot és felszálltunk a vonatra. –Most ezt tudta adni- mondta magyarázatul Anya, én meg napirendre tértem az eset felett.

Jó húsz év telt el addig, amikor ismét eszembe jutott Valóság Nagybátyám és a szatyorcsomag. Addig sokszor bosszantott rokonaim túlméretezett ajándékhalma a közös találkozások során. Apa lettem. Nagy vargabetűk után kereskedőféle, pár dolgot megértettem a csere mibenlétéről. Gondosan kimértem az ajándékaim, kinek-kinek érdeme szerint, adagolva a szeretetet, hálát, időt, szigorúan, úriember módjára.

Többnyire tévút volt, tudom.

Adni és elfogadni

Valahogy maguktól álltak helyükre a dolgok. Eszembe jutott a szőke óriás, a napsütés és az öröm. És megértettem végre, hogy aki ad, az nem cserél!

Amikor adok, az életemet ünneplem, benne a magam életerejét, és nem latolok, nem várok ellenszolgáltatást, mert azt megkaptam már az odaadás pillanatában, a bizonyságot hogy létezek, hogy van erőm, hogy adni vagyok képes.

Mondhatod, az képes adni, aki kap is! Igaz. A lecke nehezebb fele mégis, az, hogy észrevedd ha kapsz! És nem egyszerű elfogadni sem. És mit kezd azzal a derék kufár, amikor mástól kap, mint akinek ad? Hogy viselem el, ha nem azt, amire vágyom, amire szükségem van? Miben keresem a megoldást?

Egyáltalán: mi kell ahhoz, hogy megtanuljak adni, kapni, elfogadni, elvenni úgy, hogy ne pusztítsak és ne pusztuljak bele?

***

Mostanában a legkedvesebb játékaim egyike az ajándékozás. Mások ezt ugyanolyan túlzásnak tartják, mint én valaha tiszántúli rokonaim traktáit.

Aki így véli, nem ismerheti a titkom, hogy az ajándék keresgélésekor a szeretteimmel vagyok. Játszom velük, mintha velem lennének, elképzelem, minek örülnének, miért lennének dühösek, mivel bántanám őket. Mi gondolkodtatná el őket? Magamat ünneplem vele, az életet, meg azt a valamikori „szőke óriást”, Valóság Nagybátyámat. Minden más csak ráadás lehet.

Meghalni

És jó lenne itt befejezni ezt a bejegyzést, mert Karácsony közeleg és végre békére vágyunk. De szertelen vagyok és ünneprontó.

… És vallástalan… bár sokmindenben hiszek.

Kétszer imádkoztam eddig életemben. Mindkétszer szerettem haláláért. Kétszer éltem meg kézfogásnyi közelből elfáradt Apám és Valóság Nagybátyám keserves, hosszú, embertelen szenvedését.

Mindkét alkalommal lelkiismeretes, Nagybátyám esetében meghökkentően emberséges orvosok és ápolók küzdöttek a létükért. Ők erre tettek esküt! Az élet védelmére és az élet minőségére.

A lét objektív, mérhető. A(z emberi) minőség nagyon szubjektív, szinte mérhetetlen. A tudomány szellemében nevelt ember mindig a tények alapján dönt, törvényszerűen a lét javára. Az orvos tudással és technikával könnyíti a mindennapok fájdalmait, meghosszabbítja az életet. De nem tesz, nem tehet mást: ha itt a meghalás ideje, meghosszabbítja az agóniát is, mert nem tartja magát Istennek.

Amikor ott, a végén, Apa vagy Valóság Nagybátyám szemébe néztem, abban ott volt a meghalás. Krisztust láttam a szemükben és mélyen szégyelltem magam a szenvedésükért. Gyáva voltam lándzsát fogni, hogy véget vessek a kínhaláluknak, egy római katonányi se voltam, mégis, tudom, emberként ezt kellett volna tennem. Ma bánat fojtogat szeretteim halálával, de béke van bennem, vége az őket ért méltatlanságnak.

Megtanultam velük, nem csak az életnek van méltósága, az a halálnak is jár. Nem az orvos dolga dönteni erről, az ő szerepe más. Ez a felelősség a miénk!

Mostanára már azt is tudom, józan ítélőképességünk esetén még jogszerűen, saját magunk dönthetünk szenvedésünk végső határáról. Az lenne a jó, ha abban is megállapodásra jutnánk, mi történjen, ha ez az esély valahol, útközben elvész.

***

Apró csengettyűt, könyvecskét, mézet csomagolok. Bort készítek elő régenlátott ismerősöknek, díszeket a fára. Karácsony után temetjük Valóság Nagybátyámat. Béke van, remélem, minél több embernek jut tisztelet, gyerekeknek napfény, és Nagy Szőke Óriás, akit egykor majd elbúcsúztathatnak.

Amen

Kategóriák:Önblog