szerző: Szentai György

Szentai Györgyöt sohasem láttam eddig. Nagy Karcsi egyszer már igen,  akkor fontos temetői kérdésekről tanácskoztak. Gyuri ezek szerint nem a képzeletem szülötte. Ez az “ismeretlen” nagyon ismerősöm írta az alábbi sorokat. Olvasd! -FÁ

Veszprémben kedden és pénteken van piaci nap. Amúgy a piac minden nap nyitva van, de ezen a két napon nem csak a csarnokban, hanem külső sátrakban is árulnak, de nem zöldséget, gyümölcsöt, hanem ruhaneműt. Az egész egyáltalán nem lenne említésre méltó, ha ezen a két napon is lehetne szabad helyet találni a parkolóban.

De nem lehet, ezért, ha valakinek van egy csöpp esze, és teszem azt, szőlőt akar venni egy hétre előre, hát akkor nem piaci napon megy a piacra. Ma szőlőt akarok venni egy hétre előre és természetesen péntek van. Ez a nap tehát nem tartozik a szerencsés választások közé, ráadásul esik. A csarnokot a sátrak között kígyózva tudom csak megközelíteni, így jutok kissé ázottan a bejárat előterébe.

Egy erdélyi néni, aki a sátrak mellett ilyenkor kézimunkákat szokott árulni, most az eső elől ebbe az előtérbe húzódott. Nem szoktam venni tőle, most is csak rápillantottam a portékáira, és mentem is volna tovább, de feltűnt egy vörös és arany szálakkal hímzett terítő, egy adventi terítő. Tétován megálltam, de aztán rájöttem, hogy itt semmi dolgom, így aztán mentem is tovább szőlőt venni.

„Szép ez az adventi terítő – gondoltam – úgy megvenném a Pity(i)kének, hiszen vasárnap tartjuk az első születésnapját, azután meg már Advent első vasárnapja következik. De hát ő az ilyent még nem tudja értékelni. Később tudná. Ha majd felnőtt lesz, biztosan szívesen kitenné ezt a vörös-arany terítőt, de természetesen nem étkezéshez, hanem dísznek.”

Pityike (ma -2012-ben)

Az unokák az asztal körül ülnek és várják a születésnapi vacsorát. Nagymamájuk, mielőtt terítene, leveszi az adventi terítőt és kicseréli olyanra, amit akár le is lehet enni.

• Sajnálod ezt az izét?
• Ez nem izé, hanem adventi terítő, kézzel hímzett, és én ezt még a nagyapámtól kaptam első születésnapomra.
• Ja, akit a barátai Jakónak hívtak, és azokat a könyveket írták, ott a polcon?
• Igen, majd ha nagyobbak lesztek, biztosan ti is beleolvastok. Meglátjátok, hogy milyen összetartó társaság volt az, ilyen ma már nincs.
• És miért tartottak össze?
• Mert barátok voltak. A baráti szeretet tartotta össze őket nem holmi érdek, ezért aztán összetartásuk nemes dolog volt.
• Akkor ezek nemesek voltak?
• Azok.

Közben nézegettem, hol találni szép és nem túl drága szőlőt. Ehhez körbe kell járni a csarnokot, ami pénteken nem éppen egyszerű, néhol csak oldalazva lehet haladni, mint a focisták, amikor bemelegítenek, azzal a különbséggel, hogy én nem szökdécselek, most például nem is tudnék, mert egy öregasszony éppen a lábamon tartózkodik. Nem szólok érte, én tudom, mi az úri modor. Estig úgysem marad a lábamon. Az úri modor ellenére be kell vallanom, úgy általában nem nagyon szeretem az öregasszonyokat. Most a lábamra lépett, de kiszámíthatatlan, hogy legközelebb mit tesz. Talán a könyökét fogja használni, hogy elém kerüljön a sorban. Régebben ilyenek voltak az NDK-s turisták, amikor a strandokon rántott hekkért álltunk sorba.

Tudom persze, hogy ezek általánosítások, hiszen én is ismertem szeretni való öreg nénit, például a velencei Lakner nagymamámat. Igaz, ő más volt, mint ezek, először is ő sosem volt fiatal, legalább is én mindig nagyon öregnek ismertem. Nem létezik, hogy fiatalon született volna, valami elképzelésem csak lenne. De szeretni nagyon lehetett, meg muszáj is volt, különösen, ha a botja a keze ügyében volt, ezt néhány egykori osztálytársam is meg tudná erősíteni.

Volt egy másik idős hölgy is a családban, akit nem ismerhettem, de csupa jót hallottam róla. Ő volt az én dédnagyanyám, az imént említett Lakner nagymamám anyósa, ő már 100 évvel ezelőtt is öregasszony volt, de róla tudom, hogy nem mindig volt az. Még jóval az 1848-49-es forradalom és szabadságharc előtt szülei elhatározták, hogy Hajmáskérről a Velencei tó partjára költöznek. Tél volt, és ahogy Sukoró felé közeledtek észrevették, hogy a pólyás-korú kislányuk nincs a szekéren. A szekérnyomot követve nyomban visszaszaladtak az úton, és szerencsére épségben megtalálták a babát a hóban. Ennyin múlik, hogy lesz dédunoka, vagy nem lesz dédunoka. A családi legenda szerint az ijedtségen kívül nem lett baja senkinek, de én úgy gondolom, hogy ez az esemény mégis beégett a génjeinkbe, mert ami engem illet, hát én a télnél randább időszakot elképzelni sem tudok.

Lakner János sírja a velencei temetőben

Szóval az én dédnagyanyám, aki Szabó Annaként látta meg a napvilágot, élete végén hosszú ideig, talán 10-20 évig is özvegyasszonyként élt. Amikor a férje, Lakner János váratlanul meghalt, azonnal küldött az orvosért. A doktor látva, hogy már nincs teendője, körbe nézett a szobában, aztán megkérdezte dédnagymamámat:

• Lakner néni, hol vannak János bácsi gyógyszerei?
• Jaj, aranyoskám azt ne keresse, mert én még aznap mindet beadtam az én jó uramnak.

Lakner Jánosné sírja ugyanott

A doktor óvatosan körülnézett, hogy hallotta-e még valaki, azután csak annyit mondott: „Erről nem kell beszélni!”. Ezután egy hosszú, és minden szempontból körültekintő megbeszélés zajlott a doktor, a jegyző és a pap között. Ennek eredményeként a doktor a halál okát nem a tényeknek megfelelően határozta meg, de nem Lakner néni miatt, hanem két fiára való tekintettel. Az egyik a jegyző volt, a másik tanító, a botrány valószínűleg karrierjükbe került volna.

Az esetnek csak annyi következménye lett, hogy dédnagyanyámat nem helyezhették a férjével közös sírba. Síremlékén egy kettős vaskereszt van, ami egykori balinkai gépészmérnök kollégám szerint a velencei r.k. templom tornyát díszítette, mielőtt a ’30-as években a villám belecsapott. Ez a kollégám ugyancsak velencei származású volt, egy tekintélyes református polgári család sarja, és unokabátyja annak a Cseh Öcsinek, akinek vitathatatlanul a legjobb rizlingje volt a környéken. Később láttam néhány régi fotót a templomról, de én bizony nem láttam azon kettős keresztet. Vagyis ez az én egykori kollégám nem mondott nekem igazat. Na, de mit várjon egy katolikus ember egy reformátustól. Az összes vallásháború, még a 30 éves is teljesen haszontalan volt.

Amúgy Lakner János dédnagyapám sírja az elvadult régi temetőben van, a síremléke az akkori irányzatnak megfelelően egy állított mészkő téglatest, amely felül, befelé indított ívekkel, kereszt alakban végződik. A síremlék azonban torzó, mert a kereszt egy részét egy II. világháborús repesz letépte. Közbevetőleg említem meg, hogy a már igen elhanyagolt, megdőlt síremléket ­- dédnagyapám halála után kerek 100 évvel – 2010-ben két volt osztálytársammal állítottam egyenesbe.

A letépett keresztről eszembe jut, hogy a mi családunkban a kereszt nincs nagy biztonságban. Most, hogy a családi történetben eddig eljutottam, a keresztekkel kapcsolatban vissza kell térnem Lakner nagyapámra, aki az előbb említett dédnagymamám (a hóba pottyant) kántortanító fia volt. Van időm, mert ez az öregasszony úgyis áll még valameddig a lábamon, de lehet, hogy ez már egy másik. A piacon van belőlük választék.

Szóval nagyapám, Lakner György, aki az I. Világháborúban tüzér hadnagyként szolgált és századparancsnokként esett orosz fogságba, majd négy év után Vlagyivosztokból hajózva jutott haza, jó külsejű ember volt, abban az időben úgy mondták, stramm.

Lakner György-egyebek mellett a falu katolikus tanítója a XX. század egy darabján-itt éppen az I. világháború idején

A Rákosi időkben, ha megéri, bárki osztályellenségnek nézhette volna. Oroszokkal legközelebb akkor találkozott, amikor a Székesfehérvár térségében ide-oda vonagló frontvonallal végül elérték Velence térségét. Ekkor néhány ruszki szoldát, vagy tiszt bejött a házunkba, ami szolid jólétről árulkodott. Ezek ránézésből tudták, hogy nagyapám burzsuj, és a nappali ajtajához állították, majd az egyik ijesztésképpen nagyapám fölé célozva az ajtó feletti feszületbe lőtt. A golyó letépte a korpusz egyik lábszárát és a fakeresztből is kihasított egy darabot. Ettől széles jó kedvük támadt, mert közben nagyapám alaposan megijedhetett. Amikor eladtuk a tanítóházat egyedül ezt a feszületet, mint családi ereklyét hoztam el magammal Veszprémbe, és ahogy a torzó síremléket, úgy ezt a feszületet sem szeretném, ha bárki megreparálná. Kisfiú koromtól ismerem ezt a történetet, és már akkor úgy gondoltam, hogy az a szerencsétlen katona később biztosan nem volt büszke erre a gyáva tettére. Talán szabadult is volna az emléktől. Most vagy hét évtized távolából is sajnáltam ezért. Az esetnek más következménye nem lett, de nagyapámat nem sokkal azután az oroszok részéről olyan trauma érte, amit már nem tudott földolgozni és még ’45-ben meghalt.

Na, most meg mi történt, én mentem neki az öregasszonynak, vagy ő jött nekem? Azt elismerem, hogy elgondolkodtam közben, de az is biztos, hogy így is, úgy is ő lesz fölháborodva. De én tudom, mi az úri modor.

Most akkor megveszem a szőlőt és futás az erdélyi nénihez, mert már csak a terítő érdekel. Azért is izgat annyira, mert nem szeretném, ha valaki megvenné előlem. Hiszen ez a terítő már csak nekem jelent valamit, mert nem akárkinek veszem, aztán meg annyira körbefontam jövővel és múlttal. Az előtérbe érkezve, megkönnyebbülve láttam meg a terítőt.

• Kezét csókolom, kérném ezt a terítőt.
• Jaj, kedvesem ebben nagyon sok fáradtság van, ez tiszta kézimunka.
• Értem, akkor tessék mondani, mennyibe kerül!
• Tudja, aranyoskám én nagyon messziről jöttem, az sincs ingyér’.
• Jó, akkor mennyi?
• Háromezer, de csak magának.
• Jól van, adok érte négyezret, de tovább nem alkuszom.

A néni tétován nézett rám, mintha nem értené, aztán bevágta az abroszt egy nejlonszatyorba, kezembe nyomta és azzal a lendülettel kivette kezemből a két kétezrest. Ahogy elvette a pénzt már a következő esedékes kuncsaft felé nézett, de azért kicsit aggódva engem is szemmel tartott. Talán arra gondolt: „Ez az alak veszélyes is lehet, jobb lenne, ha már elmenne a terítőjével, még valami bajt csinál itt nekem. Én meg a bajnál, bizony többre becsülöm a békességet.”

Kategóriák:1900-1919, 1920-1939, 1939-1945, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, Településszociológia, Velence, Velence a II. Világháború csatatere, XIX. század, XX. század

Címkék:helytörténet, Lakner György, Lakner János, Pityike, Szabó Anna, Szentai György, Velence, Velencei tó