Kárpáti Miklós forrásai és írásai, memóriája felhasználásával, Kovács Mária Györgyi kiegészítő információjával

Nyári, vonatról leszálló gyermektömeg. Izgatottak, kíváncsiak. Idegenek. Jó ideig azt gondoltam, ez valami új, az általam is megélt szocializmus -féle tartozéka volt itt. Hát nem!

A tudatlanságomhoz képest meglepően sok a téma irodalma. Jónak lenni, gondoskodni népszerű dolog volt mindig is, szép olvasnivaló. Hogy el ne vesszek a részletekben, először Kárpáti Miklós gyűjteményében, meg a sajátomban fellelhető fotókat mutatom be.

Csak ezután lesz szó -a türelmeseknek- arról, honnan is indult ki mindez, hogy jön ide egy világháború, király, kormányzat, főváros, antant országok, vallás, vöröskereszt. Innentől kicsit bonyolult lesz.

A bejegyzés ötlete most is egy árveréssel indult. A licitre kínált képen egy korabeli busz előtt gyerekek és felnőttek állnak.

 A kép kapcsán Kovács Mária Györgyi felfigyelt a buszon található feliratra és a “magyarjarmu.hu” oldalon található információt adta meg hozzászólásként, 1927 és 1934 közé szűkítve a kép készültét:

A busz mellett feltűnő úr tehát jó eséllyel ismert.

A többi kép Kárpáti Miklós gyűjteményéből való:

Történetéről Kárpáti Miklós így írt egy Facebook-bejegyzésében:

Állami gyermeküdülő-telep. (A volt Gudenus-Kacskovics-kastély)

1928-ban, Kéringer felvétele után kiadta a velencei Hangya fogy. és ért. szövetkezet és Monostory György. 1930-as postabélyegzővel.

Ez az a ritka alkalom, amikor a képeslap feliratából évre pontosan meghatározható a kiadás ideje. 1928. év elején vásárolta meg ugyanis a magyar állam Kacskovics Antaltól a kisvelencei kastélyt és a hozzá tartozó parkot mintegy 120.000 pengőért. Még azon a nyáron százhuszas turnusokban nyaraltatott a népjóléti minisztérium egészséges, de alultáplált és ezért fejlődésben visszamaradt budapesti gyermekeket Velencén. Az üdülési idény lezárulta után született döntés arról, hogy a továbbiakban nem gyermeknyaralóként, hanem TBC által veszélyeztetett gyerekek szabadlégi iskolájaként hasznosítják az ingatlant. A minisztériumi jelentés szerint az “erdei iskola modern fekvőcsarnok építésével lett tökéletessé és teljessé. A fekvőcsarnok 70 gyermek szabad ég alatti oktatására és fektetésére van berendezve. Két végén tél idejére 1—1 tanterem épült.” Mivel a gyermekeket fél- és egyéves turnusokban fogadták, gondoskodni kellett a tanításról is, ezért a Szent Keresztről Nevezett Irgalmas (röviden: Keresztes) Nővérek rendjével kötött megállapodást a minisztérium az iskola működtetésére. Az épületet 1929 februárjában átadták a nővéreknek, majd az épület alkalmassá tétele: rendház, kápolna, hálótermek, stb kialakítása után 1929. június 29-én helyi és országos notabilitások jelenlétében a székesfehérvári püspök megbízottja felszentelte a kápolnát és az épületet. A Szent Erzsébet szabadlégi iskola 70 gyermekkel azonnal megkezdte működését és ettől fogva 10 éven keresztül évi 70, 1938-tól – szellemileg kissé visszamaradott leányokkal – 150 fő volt a folyamatosan ellátott gyermekek száma.

A háború után, az iskola államosítása után ez a tevékenység megszűnt, a kastélyból lett rendházba és iskolába lakókat költöztettek, a három oldalról zárt fekvőcsarnokból – minimális átalakítás után – az újtelepi óvodát hozták létre. Ez az épületrész a későbbi átépítések ellenére a mai napig felismerhető.

Az egykori Gudenus-Kacskovics-kastélyt több mint tíz éve ledózerolták, helyén egy Rózsakert fantázianevű, eddig 30, hamarosan 55 lakásos társasház terpeszkedik.”

Szintén Kárpáti Miklós gyűjtése az a montázskép, amin ezúttal szemből tűnik fel a Gudenus kastély-már állami gyermek nyaralótelepként, 1928-ban. Figyelemreméltó a képeslapon látható vízállás is, mint mellékkörülmény.

***

Szóval: Mit kerestek szegény gyerekek Velencén a XX. század húszas éveitől?

Legalább tíz évvel hamarabb[1] kezdődött ez a történet.

Az I. világháború végén az egész ország nélkülözött, a városlakók többsége éhezett. A legyengült embereken betegségek vettek erőt, terjedt a TBC (tuberculozis), és ebben betegedési láncban elindult útjára a spanyolnátha világjárványa.

***

1917-ben  IV. Károly, a birodalomban akkoriban még egyáltalán nem divatosan, 120[2] TBC-s kisgyerek nyaraltatását szerveztette meg Zürich mellett. (Egyes források szerint voltak csereüdültetések előtte is német nyelvterületre.)

Az eseten felbuzdulva 1918-ban lényegesen nagyobb volumenben tervezett gyermeknyaraltatást. Tiszta levegőt, megfelelő étkezést szándékoztak biztosítani a szenvedő, éhező gyerekeknek. Legalábbis szándék szerint.

Ennek akkoriban nem volt kialakult gyakorlata.  A király biztost nevezett ki ennek irányítására, Dr Vadnay Tibor személyében.

A kitűzött cél (több) tízezer gyerek nyaraltatása lehetett. Nem feltétlen a jószándékon múlott a program kudarca. Először is: Trieszt környékét, a nyaraltatás logisztikai bázisát akkor már rendszeresen lőtték az antant hatalmak. Másrészt az ellátás a háborús időkben mindenfelé rossz volt, különösen ekkora tömegű gyereknek. A nélkülöző lakosság rossz szemmel nézte a táplálék-konkurenciát. Természetesen betegségek is terjedtek a gyerekek között.

Az akcióban a gyerek József Attila is részt vett. Hozzákötik a hazafelé tartó gyerekek között terjedő versikét:

„A gyerekeket úgy szeretik,

Hogy csak mesékkel etetik.

Vége van, sej, vége van a szép nyárnak,

Vége van a gyermek-koplaltatásnak.”

Hogy Ő írta, valóban? Ki tudja!

A vesztes háború, a vesztesekre kirótt gazdasági terhek, a gazdaság összeomlása fenntartotta a nyomort és a gyermekek szenvedését.

***

A második, felette rövid időszak a Tanácsköztársaságé volt. Gyermeküdültetési Hivatalt hoztak létre, budai, balatoni kastélyokat foglaltak le, és 40.000 gyerek nyaraltatását tűzték ki célul. Ebből júliusra kb 4.000, gyerek nyaraltatása valósult meg, aztán pedig a felette bizonytalan irodalom szerint további 5-8 ezer.

***

1919 után közel 10 évig a győztes antant államok (különösen Hollandia, Belgium, de Svájc, Anglia, Svédország  is) hónapokra fogadott gyerekeket feltáplálás céljából. Egyházak, a Vöröskereszt, az Országos Gyermekvédő Liga voltak a  fő szervezők, és ottani családok a befogadók.

Az Est 1929.szeptember 12-i számában írt összefoglalót az akkor tíz éve futó programról. A cikkíró 60 ezerre tette a benne résztvevő gyerekek számát. Állítása szerint e 60 ezer harmada elpusztult volna e nélkül a figyelem nélkül.

***

Harmadrészt ott volt a magyar állami- félállami világ. Kezdetben kimondottan szerény körülmények között indult, majd lassan bővülő mértékben terjedt a gyerekek üdültetésének intézményrendszere. Magyarországon kezdettől összemosódott az erdei iskolák (leginkább nyári) oktatási formája a gyermeküdültetéssel és gyógyítással.

A főváros és a kormányzat (nagyobb városok) e célú politikája időben nagyjából párhuzamosan alakult ki, és ez az az első biztos pont, amikor Velencén megjelennek a nyaraltatott gyerekek.

Kárpáti Miklós kutatása szerint 1927-ben, -nagyjából három évre a főváros első ilyen kezdeményezése után- cikk számol be arról, hogy Velence is szerepel a programban. Magánházakban és a velencei zárdában (ma az az ófalusi óvoda) helyeztek el gyerekeket- jutott Miklós a következtetésre.

Az 1930-as évek közepére a Pedagógiai Lexikon (1936.) adatai szerint a nyaraltatott létszám évi 20 ezer fölött volt. Kecskeméten pl. 1926-tól működött helyi kezdeményezésre, Velencén 1928-tól működött (KM),  Sopronban és Farkasgyepűn 1929-től az Országos Gyermekvédő Liga működtetett gyermeknyaraltatást, szabad levegős gyógyítást. Fotók tanulsága szerint a nevelő pedagógusok jellemzően apácák voltak.

Ismét csak Kárpáti Miklós gyűjtése az a három, 1925-30 közötti főispáni felhívás, melyekben a megyeközponti és vármegyei közigazgatási vezetők hívnak fel a fővárossal való együttműködésre. Tehát viszonylag komoly figyelem irányult a gyermeknyaraltatás megyei szervezésére.

A Fortepan és Lissák Tivadar jóvoltából szép anyag és remek fotók maradtak fenn a farkasgyepűi táborról. Mivel a helyzet és a körülmények hasonlók lehettek Farkasgyepűn és Velencén, közlök párat:

Nem olvastam el, sőt végig sem futottam a témához kapcsolódó többezer cikket. Az biztos, hogy a 30-as évekre kormányzati, civil és helyi politikai erőforrásokból működött már egy gyengécske, de a közelmúlthoz képest látványos gyermeküdültetési lánc.

Ennek a körnek volt a része a Székesfővárosi Gyermeküdültetési Program[3]. Működésének részleteit Dr Schuler Frigyes írta le a program elmúlt 15 évét összefoglaló munkájában.

Érdekes, de kihagyom a főváros korai kísérleteinek ismertetését. Ez elolvasható a letölthető kiadványban (alább).

A füzetet a szószaporítást elkerülendő digitalizáltam, ITT LETÖLTHETŐVÉ tettem. Ebből alaposan megismerhető az a korabeli logika, ahogy egy szegény család a gyerekét üdülni küldhette.

Ennek egyik formája a „nyári napközi” volt, amikor a gyerek a városon belül kapott ellátást és foglalkoztatást, akár gyermekkoromban.

Minket a másik út érdekel jobban, amikor a gyerek táborba került. Ezen az úton juthatott el Velencére.

A kiadványban külön fejezet olvasható az egészségügyi és életrendi tényezőkről. (a 42.oldaltól). A napirend az általam is megélt  úttörőtáborok tempóját idézi. Az étrendet is szabályozták.

A 15 év alatt a fővárostól 186.760 család kért gyermeküdültetést és ebből összesen 128.303  (68%) kapott. A szám természetesen nem tartalmazza azt az összességében jóval nagyobb csoportot, akik jótékonyság, csereprogramok és a kormányzat révén nyaralhattak. A 128 ezer gyerek egy kis töredéke nyaralt itt, Velencén. Róluk készültek a bejegyzés eleji fotók

Nos, ott volt még  nekünk az 1928. óta működő iskola, ahol hozzávetőleg 1700 gyerek gyógyulhatott 17 év alatt.

A Fejér vármegyei egyéb kezdeményezésekről a Schuler-féle kiadvány ezt írta:

Tehát:

Velencén 1927-től már egészen biztosan volt már Velencén Fővárosi gyermeknyaraltatás, 1928-tól pedig állami, és szinte biztos, hogy pl. csereüdültetések révén más megyékből is érkezhettek akkoriban gyerekek, ami már akkor is kiterjedt, sokféle, bár nem tömeges gyakorlat volt.

Az 1928-ban megvett, 1929-től pedig egész évben működő Szent Erzsébet Szabadlégi (erdei) iskola gyakorlatilag a háború végéig működött, mégpedig az épület átalakítása után egész évben, gyógyítási illetve rehabilitációs céllal. “Az iskolában 3-4 apáca látta el 24-órás szolgálatban a 70-150 leánygyermek gondozását és tanítását. (Ezt civil pedagógusokkal nemigen lehetett volna elvégeztetni.)”-KM

A Főváros biztosan nem csak két évben nyaraltatott itt, de valószínűleg nem is ez a lényeg.

A lényeg a csónakból mosolyog az olvasóra!

***

Miért izgalmas ez a történet?

Pár napja láttam egy különös filmet, „Mi lett volna, ha…”-címmel. Arról szól, hogy az egyén életét hogyan alakítják apró változások, különbségek, körülmények.

A XX. század elején Velence kis porfészek volt, ahol a paraszt fürdette a tóban a marháját, és mást nem. Aztán jött egy vesztes háború, amikor az ország bezárult. A Hajdu testvérek és sokan mások „kitalálták” az üdülőtavat, a mai előképét. Ott volt a vasút. A lassan kialakuló szolgáltatások, gondolkodás-változás  körébe aztán és gyaníthatóan nem zökkenőmentesen jött a befogadás[4], amibe idővel az is belefért, hogy 1938-tól fogyatékosok is élhettek itt-gyakorlatilag (más-más helyszínen) – ifjúkoromig.

E közben, évtizedek alatt Velence gyökeresen, sokak kárára, még többek hasznára átalakult azzá, amiként ma ismerjük.

Kisebb megszakításokkal évtizedek óta élek itt. Talán éppen a régi rutinok miatt szorongok, ha az egyre zsúfoltabb Meszleny út egyik oldaláról a másikra mennék a korábban ismeretlen autótömegben. Ha igazi, természetes csendre vágyom, már másutt keresem. Velence mára nagyvárosok külvárosa lett.

A változást tudomásul kell venni! Még jobb, ha tisztelni is tudom. Ezt könnyíti, ha közben a fotón csónakban nyaraló gyerekekre, az akkori jövevényekre gondolok. Akár személyesen ismerem Őket, akár nem.

Kapcsolódó bejegyzések:

• A Velencei tó-parti nyaralókorszak hajnala IV: Interjú Farkas Józsefné Éva nénivel-ahogy a gyerek, majd fiatalasszony látta

• Megy a gőzös II,   KÁRPÁTI MIKLÓS: Velence egykori vasútállomásáról

• Gudenus-Kacskovics kúria-érdekes információk Kárpáti Miklós facebook-oldalán

Források:

• Kárpáti Miklós publikációi és gyűjteménye
• Arcanum Digitális Tudománytár
• L Juhász Ilona: A Károly király gyermeknyaraltatási akció 1918 nyarán (EPA Fórum 2014/2.)
• Károly király gyermeknyaraltatása (Hősök Voltak blog)
• Gyermeknyaraltatás az Adrián (elsovh.hu)
• A Monarchia bukásának jelképe az 1918-as királyi gyermeknyaraltatás kudarca (hat-had.blog.hu)
• Mezősi Kamilla: A hollandiai magyar gyermeküdültetés az 1920-as években (Honismeret, 2001.)
• A külföldi gyermeknyaraltatás tündérmeséi (Az Est 1929.09.12.)
• Iskola (Budapesti Hírlap 1929.12.12.)
• Friss Újság 1927.08.24
• Esti kurir 1927.08.24.)
• Pedagógiai Lexikon 1936.
• Pesti Napló 1932.04.08.
• Csodatévő bakonyi levegő (Fortepan/Capa)

Lábjegyzetek:

[1] A hasonlítható célú első kezdeményezés 1908-ban Szombathelyen indult, elsőre, gyors követők nélkül. Nemzetközi szinten pedig a XIX. században.

[2] Más forrás-Madzsar József Társadalmi lexikona (1928.)- 2000 főt említ.

[3] Ismertetése a letölthető füzetben.

[4] Gondolom, segített az apácák, az egyházi jelenlét ezen…

Kategóriák:1920-1939, 1939-1945, Adatok, Budapest, Egészségügy, Falusi épületek, Fotók, Fotók, képek, történetek, Időszak, képek, Településszociológia, Vallás, Velence, Velencei tó, XX. század

Címkék:Anglia, Belgium, Budapest, de Svájc, Dr Vadnay Tibor, Farkasgyepű, Gudenus, Gyermeküdültetési Hivatal, gyermeknyaraltatás, Hollandia, IV. Károlyű, József Attila, Kacskovics, Kacskovits, Kárppáti Miklós, Országos Germekvédő Liga, Rózsakert, spanyolnátha, Svédország, Székesfővárosi Gyermeküdültetési Program, Szent Erzsébet Szabadlégi Iskola, Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek, Tanácsköztársaság, TBC, Trieszt, Vöröskereszt, Velence, Velencei-tó, Zürich