A Velencei tó-parti nyaralókorszak hajnala IV: Interjú Farkas Józsefné Éva nénivel-ahogy a gyerek, majd fiatalasszony látta

Ha Éva nénire gondolok, belül nevetek! Ez tőle jön. Külön ajándék, hogy arról beszél, amiben hiszek: a világ itt van az orrunk előtt!  Hagyd a francba az aktuális szappanoperát és kirándulj inkább vele!

(Kedves Olvasó, ezúttal más érdekességgel is szolgálhatok:  Somhegyi Jutka a személyes  érintettség okán kigazolta a szövegből a helyesírási hibákat, sületlenségeket. Ne szokd meg, máskor megint trehány leszek!:)))

Rövidítések:

FÉ: Farkas Józsefné Éva néni (Somhegyiné Jutka egyesületi tagunk anyukája)

K: Kérdező-Fehér Árpád

FÉ: Édesapám, Tatár Mihály, az első világháború egész ideje alatt Korzikán volt internált. Ugyanis 18 évesen kiment Párizsba, mint géplakatos munkástanuló. Szervezett munkás volt. Ott mindenféle tanfolyamokat tartottak a munkásgyerekeknek, többek között eszperanto nyelvoktatást.

Éva néni

Farkas Józsefné Éva néni otthonában, 2014-ben

Tudtak az eszperanto-világ híreiről is, így arról, hogy 1914. elején Párizsban lesz az eszperanto világkongresszus. … Édesapám lelevelezte, hogy amikor 1914 elején megkapja a segédlevelét, kimehet Párizsba, szereznek neki munkahelyet meg egy szobát. Így ott lehetett a világkongresszuson.

Apukám keveset beszélt akkori élményeiről. Az volt az érzésem, valamiféle csalódás érte ott. Mindenesetre egy írógépgyárban kapott munkát, megfelelő szobához is jutott. 18 évesen élte Párizsban az életét az eszperantistákkal. Mivel egészen különlegesen jó nyelvérzéke volt, ragadt rá a francia is. Aztán az augusztus első hetére tervezett eszperanto világkongresszus helyett kitört a világháború júliusban.

A magyarokat meg mindenféle Habsburg alattvalót internálták. Kuncz Aladár erről az egészről könyvet írt Fekete kolostor címmel. (A könyvet a hyperlinken érheted el!-FÁ) Rengeteg magyar volt Párizsban. Vagy úgy, mint szűcsmester, suszter, vagy festőművész , író, költő, zenész. Sokan voltak magyarok. Egy, talán 3000 emberből álló csoportot egyben internáltak nyugat felé egy szigetre. Körülményeik sokban hasonlítottak édesapámékra. Nagyon keserves körülményeik voltak. Amikor ezt a könyvet apukám a kezébe vette, elsírta magát, mert a regényben ismerős neveket talált.

Őt egy másik, talán 3000-es csoportban vitték el Marseille-be, majd Korzikára. Korzika szigetén egy elhagyott régi kolostorban tartották őket fogva. Különböző nemzetiségűek voltak, a legtöbben németek, de magyarok is akadtak jó páran.

édesapja

A Tatár Mihályról, édesapjáról, 19 évesen, Korzikán ismeretlen német hadifogolytársa által készített olajfestmény (Éva néni tulajdona)

Sajnos, nem tudom kibetűzni a festő nevét.

Apukám ott töltötte az egész első világháborút. A harcos korzikai nők nekimentek a vezetőknek a táborban, hogy „Elvittétek a férjeinket, a fiainkat a háborúba! Nincs, aki megművelje a kerteket, a szőlőket. Adjatok a foglyok közül embereket, akik jönnének és dolgoznának!” Önként lehetett jelentkezni, apukám lelkesen jelentkezett. Mindig nagyon szeretett volna kertészkedni. Tulajdonképpen csodálatos környezetben élt, ráadásul olyan családi körbe fogadták be, ahol hasonló korú fiatalok voltak a családban. Nagyon megszerették. Fiatal és szorgalmas gyerek volt, jóakaratú, értelmes.

Amikor vége lett a háborúnak, a bácsi azt mondta: „Michel, rosszakat írnak rólatok, hogy mi van nálatok. Maradj itt, megvan itt a helyed! Ha elrendeződnek a körülmények odahaza, akkor indulj el! Csak hát a honvágy hazahozta.

Négy év után apukám csak hazajött! 1919 ősze volt. Szegénység, nyomorúság, hideg, esős idő és spanyoljárvány (spanyolnátha FÁ). Az ő szervezete nem volt hozzászokva ehhez, nagyon hamar megkapta a fertőzést. Az volt a szerencséje, hogy viszonylag jó erőben volt, viszont köhögős maradt egész további életében. Légcsőhurutos, köhögős ember lett, viszont mindig nagyon szerette a kertet!

Azért mentek Sashalomra lakni aztán édesanyámmal, és nyitottak ott vegyeskereskedést, mert édesapám akárhol helyezkedett el, a zárt műhelylevegő fullasztotta. Pár hónap múlva mindenütt beteg lett. Az orvos azt mondta, keressenek neki olyan elfoglaltságot, ahol – ha elfárad – ledőlhessen egy kicsit pihenni. Valami szabad foglalkozást. 1928-29-ben így lettek vegyeskereskedők Sashalmon.

Amit apukám Párizsban látott, azt próbálta berendezni Sashalmon. Olyan elegánsra, olyan szépre, nem Sashalomra való módon. Maga meg nem kereskedőnek való volt. Az ügynökök sok mindenre rá tudták beszélni, hogy vegyen; a vevők, meg hogy sok mindent hitelezzen. Ennek ellenére évekig ment ez a dolog, de az én anyukám, aki sokkal praktikusabb elme, katonás asszony volt, látta, hogy ez nem fog menni. Félt attól, hogy amire jutottak addig, az mind elvész. Az ő gondolatában rég ott volt, hogy valami ingatlant kéne venni. Azt hiszem, ezt ő tudatosan csinálta.

Azon a nyáron valami hirdetésre befizetett engem és édesapámat (voltam vagy 6-7 éves) a Bakonyba, Csesznekre, egy családi üdülőbe egy nyugdíjas tanító bácsihoz. Ez alatt történt, hogy anyukám látta a „Magyar-Hollandi” Bank hirdetését a velencei parcellázásról.

K: Hol is jártunk ekkor?

FÉ: 1930-31-ben, maximum ’32. (Én 1924-ben születtem, első osztályos voltam akkor.) Kicsi gyermek voltam én még akkor. A parcellázás körülményeit nagyon értelmes dolognak látom. Szívesen elmondom, amit tudok róla.

Terkep

Történetünk velencei térképe (nagyításért kattints a képre!)

A MÁV akciókat szervezett: egy-egy várossal összefogva hirdetett „filléres utakat”. Többnyire vasárnap indították az utakat. Egész vonatot szerveztek nagyon olcsó jegyekkel – teszem föl – Egerbe. Vasárnap reggel indult a vonat, este 8-ra ért vissza Budapestre. Ilyenkor a város maga is mindent bedobott; kóstolót, táncot, népi zenekart, várlátogatást, amit lehetett. Mindenféle programot csináltak. Nekik is jó üzlet volt, meg a MÁV-nak is, mert tele vonatot indíthatott. Nem tudom, hogy a MÁV a bankkal is hasonló megállapodást kötött-e, de hasonló filléres vonat jött Velencére is.

Kisvelencére hívták meg a nagyérdeműt azzal, hogy itt olcsón lehet telkekhez jutni. Szép a kilátás, egészséges a levegő, mindenféle reklámmal.

Az alaptelep kezdetben a 70-es úttól a VI. utcáig tartott, a VI. utca túloldala már kukoricaföld volt. Kezdettől így nevezték el az utcákat. Az országúttal párhuzamos utcák számozottak, a merőlegesek magyar írók-költők voltak. Ez annyira bevált, szellemes volt, hogy nem változtattak rajta. Ha én ma azt mondom valakinek, hogy a II. utcában lakunk a Gárdonyi meg a Vörösmarty utca között, akkor ő tudhatja, hogy az maximum 3-4 házat jelenthet. Jól lehetett tájékozódni ezzel.

Magyar költők-írók, egészen a Meggyfasorig, ami a gárdonyi településhatár. Ezek az utcák akkor már elkészültek.

Azt is megtették, hogy bevizsgáltatták a földet, hogy az milyen fák beültetésére alkalmas. A kijelölt utcáknál cseresznye és meggyfacsemeték voltak elültetve már a kezdet kezdetétől. Emlékezetem szerint 160-165 négyszögölesek voltak a környékünkbeli telkek. Volt, ahol kisebb, volt, ahol nagyobb volt.

Hogy az érdeklődőknek valami fogalmuk legyen a beépítési lehetőségekről, hogy azon a 165 négyszögölön hogyan lehet építeni, úgy emlékszem, itt-ott házakat építettek. Mondta anyám, hogy igen, már előre oda építették őket, hogy könnyebben fogalmat lehessen kapni az elhelyezési lehetőségekről: mennyi a kert, mennyi a hátsó rész, mennyi utacska jut és így tovább. Nem is egy helyre, hanem különböző helyekre jutott ezekből a mintaházakból.

K: Emlékszik rá, hova kerültek ilyen házak?

FÉ: Négyre emlékszem. A Vörösmarty és a II. utca sarkán ma is áll az egyik. Velünk szemben, (II. utca 44.) is volt egy mintaház. Téglaház és lapos tetőt csináltak hozzá. Lépcsőfeljáró vezetett a ház fala mellett, kis korláttal. Volt lapos tetős, volt rendes, nyeregtetős, és valahol a III-IV. utca környékén, a Gárdonyi sarkán is emlékszem egy saroktelki mintaházra. Persze, akik megvették, vagy azon nyomban úgy használták, vagy hozzáépítettek. Még följebb, valahol a IV. utca környékén is rémlik egy házikó. Nagyon hamar beépültek ezek.

1936-37-re, amikor én 12-13 éves lettem, már sok-sok ház volt. Családok telepedtek le. Jelentkeztek az iparosok: kútásók, kerítésépítők. Kezdték a telkeket beültetni gyümölcsfákkal. Az én apukám olyan gondosan válogatta meg a fákat, hogy a korai cseresznyétől (május végétől) a jonatán almáig (október). Sárgabarack is kétféle, egy korábbi és egy kései. (…) Még sziklakertet is csinált, hogy télálló kaktuszt ültethessen, meg más egzotikus növényeket, amikre Korzikából emlékezett. Nagyon élvezte a kertet.

Eleinte egy 3×3 méteres kis szobát építettek magas, terméskő aljzattal, 2-3 lépcsővel felfelé. Ehhez volt egy WC építve külső bejárattal. Átlag kétévenként mindig egy kicsit építettek hozzá. 1940-re már ott tartottunk, hogy az anyukám tervezte házhoz úgy építettek hozzá, hogy 5×5 méteres lett. Egy 3×2 méteres konyhát és egy 5×2 méteres verandát építettek hozzá. A konyha és a szoba erre a verandára nyílt. Csinosan nézett ki. Erre a csinos kis házra jött a háború. Pontosabban: ’42-ben érettségiztem, ’43-ban férjhez mentem, 1944-ben született az én első kisbabám, május 1-jén. Akkor már kezdték Budapestet bombázni. Anyukám kétségbe volt esve, hogy ne maradjunk ott. A Kútvölgyi volt akkor a legújabb kórház, ott született a kislányom, bizony 2-3-szor voltunk közben az óvóhelyen. Alatta az egész hegy egy óvóhely volt. Mi a kisbabával lementünk Velencére, amint lehetett. Május végén mi már Velencén voltunk egész októberig.

Velünk szemben volt egy mintaház, tőlünk eggyel arrébb meg egy nyugdíjas katonatiszt, valami alezredes bácsi lakott. Nagyon elegáns, szép házat épített oda. Ő azt mondta: ó, itt semmi nem lesz, az oroszok meg a németek itt áthaladnak majd, ő itt marad a háború alatt. Az én férjem viszont azt mondta októberben, hogy nem maradunk egy percig sem itt tovább, bemegyünk a fővárosba, mégiscsak többen vagyunk, óvóhelyek vannak. Így feljöttünk az anyukámék lakásába Budára.

K: Ők közben Budára költöztek?

FÉ: Igen, ők közben elköltöztek, amikor 12 éves voltam, 1936-37-ben. Végképp tönkrementünk az üzlettel, apukám nem volt jó üzletember. (…) Végül is elárverezték a boltot, és be kellett jönnünk Pestre. Itt aztán az anyukám keresett szállást. Voltunk mi albérletben is, elég nehéz körülmények között éltünk. Végül nagyon érdekes módon akkor építettek az Erzsébet-híd budai oldalán a Rudas Fürdő fölé egy modern gyógyszállót, a fürdő emeletére. A mai rendelőintézet eredetileg gyógyszálló volt. Az első emelet tehát egy kis szálloda volt. Az egész a Juventus-forrás miatt volt, amiben sokan hittek akkoriban. Oda kerestek portást, alkalmazottakat. Mivel apukám németül és franciául kiválóan beszélt, törekvő ember is volt, fölvették portásnak ebbe a szállóba. Így lett a Rudas Szállóban portás.

A főváros akkoriban úgymond „szociális bérlakásokat” épített. Ma rettenetesen kívánnánk, hogy sok kerület építsen ilyeneket. A XI. kerületben, a Bocskai úton épültek ilyenek, és mi ott laktunk egy nagy, monstrum bérházban. Akkor még Bocska út 93-95-ben, ma már ez a 43-45-ös szám , mert a Fehérvári úttól elnevezték Október 23-a utcának.

Amikor anyukámék kifizették a velencei telket, az én mamám, aki nagyon józan, okos asszony volt, azt mondta: ki tudja, hogy hogyan állunk majd ezzel az üzlettel. A gyerek nevére íratjuk a telket Velencén, nehogy el lehessen venni.

K: Emlékszik mennyiért és milyen feltételekkel vették a szülei a telket?

FÉ: Sajnos, nem tudom. Az az érzésem, hogy nagyon gyorsan zajlott az üzlet! Talán volt valami összespórolt pénze az anyukámnak. Talán azon igyekezett, hogy ne menjen bele az üzletbe. Szóval az az érzésem, hogy ők ezt nagyon gyorsan kifizették.

K: Az adásvétel dátumára tetszik emlékezni?

FÉ: 1930-32 körül lehetett.

(…)

Szóval mi a Bocskai úton vészeltük át a háborút. Nagyon-nagyon megrázó módon! De tudja mit: menjünk vissza Velencére!

A harmincas években nagyon sok gyerekes család jött össze Velencefürdőn. Hamar összeverődtünk mi, gyerekek. Én különösen nagyon élveztem, hogy vannak ott más gyerekek. Valahol a IV-V utcában volt egy család, ahol a nagylány velem egyidős volt, és református volt ő is, meg templomba járós is, úgyhogy mi elmentünk a velencei templomba – mégpedig gyalogosan. Olyat is csináltunk, hogy egy másik kislány szüleinek a csónakjába beszálltunk, és eleveztünk Velencére. Kikötöttünk egy nagy, lapos részen.

K: Akkoriban tele volt a part lapos fövenyfélével…

FÉ: Kihúztuk a csónakot, voltak hozzá tuskók, azokhoz kikötöttük, és úgy mentünk a templomba. Sőt: 15 évesen konfirmáltam. Olyan buzgó voltam, hogy a Bocskai úti református templomba jártam, Sebestyén Bandi bácsihoz, aki a lelkész volt akkoriban. Azonnal jelentkeztem vasárnapi iskolai vezetőnek. A templom alagsorában volt a vasárnapi iskola. Kis csoportokban ültünk egy-egy vezetővel, megbeszéltünk egy-egy bibliai történetet, éneket tanultunk. Én segédvezetőnek már odaülhettem az egyik néni mellé.

Vályi1

Vályi tiszteles konfirmáltak társaságában, 1964-ben (forrás: Juhász Gyula, az egyik konfirmált)

Ezzel a buzgalommal jelentkeztem Velencén Vályi Miklós tiszteletesnél, hogy vasárnapi iskolát szerveznék nyáron, amikor itt vagyok! Erre ő azt mondta: ugyan, nem szoktak ilyet, aligha fognak jönni. Megkértem, hogy azért hirdesse ki ezt, amit ő meg is tett, miszerint a következő vasárnap, a nagy istentisztelet előtt, 9 órakor várom a gyerekeket. Elmentem, és majdnem leszakadt a kórus, a gyülekező helye. Rettenetesen sok gyerek jött!

K: Hány éves tetszett lenni ekkor?

FÉ: 15! 1939-ben volt. A kíváncsiság hozta a gyerekeket: mit akar az a pesti lány? Buzgók, rendesek voltak. Kirándulni hívtam őket. Mentünk fel a hegyre, ott ők voltak jobban ismerősek. Nem tudom, tudja-e, hogy a szőlőhegy tetején volt egy tó!

K: Én még nem láttam, viszont az egyesületünk elnökének, Galambos Marikának ez a tó a szívügye! Nem emlékszik, látott a partján kőpadot?

FÉ: Padra nem emlékszem. Ott akkoriban egy kis nád is volt, helyes kis világ volt ott. Jött a sok falusi gyerek velünk. Aranyosak és nagyon figyelmesek voltak. Elég nagy füves terület volt mellette, meg bozót.

Egy nagy, lakli fiú is volt köztük. Nem sokkal volt fiatalabb, mint én. Ez a Géjó Pali volt, a bírónak a fia! Ott volt vele az unokatestvére, aki pesti gyerek volt, úgy hívták, Bodnár Pista. Ez azért nagyon nevezetes, mert sokkal később, fiatalasszony koromban megint találkoztam vele Pesten.

A Kálvin téren kaptunk az egyháztól egy fölöslegessé vált irodarészt, két szoba meg egy konyha tartozott hozzá. Ott voltunk. Odavettünk egy baranyai pap leányát, akit fölvettek az egyetemre földrajz-szakra, csakhogy papleányként nem kapott kollégiumot, meg fizetni se tudott volna. Ott lakott nálunk, a Zeke Gizi. Ő jött mondani, hogy egy nagyszerű csoportvezetőjük van, nála valamivel idősebb. A fiút egész fiatalon katonának vitték, fogságba esett, a fogságban megtért. Beszélt neki arról, hogy a vasárnapi iskolában milyen bibliai igéket hallott. Az neki ott, a nyomorúságban eszébe jutott. Hát ez a fiatalember volt Bognár Pista. Ilyen nagyon kicsi a világ!

A társasági élet Kisvelencén! Sokan összeverődtünk ,gyerekek. Én inkább a csatlakozós fajta vagyok, nem szervező, de azért voltak olyanok is. Megbeszéltük, hogy vacsora után találkozunk, és lemegyünk együtt a tópartra. Úgyhogy csak beszélgetések, viháncolások voltak. 13-16 éves korú gyerekek voltunk. A Vörösmarty utcában, talán a 3-4 között, volt egy villa, amit ki lehetett bérelni. Volt egy család, a Stolczék, aki rendszeresen jártak oda nyaralni. Stolczéknak volt egy lánya meg egy fia. A fiú kicsi volt hozzánk, kicsit idétlen volt, de megtűrtük. A lány velem egykorú volt, Gréti volt a neve. A társaságból az egyik fiú nagyon komolyan kezdett el foglalkozni Grétivel. Ezt a fiút meg úgy hívták, hogy Tóth Laci.

Mit tesz isten, Tóth Laci a (Budapest) Rákóczi út 30-ban lakott. Később presbiter lett a mi kis gyülekezetünkben! Ő később tényleg feleségül is vette Grétit.

Grétinek meg volt valami bácsija, akinek az országút meg a vasút közötti részen volt nyaralója. (Úgy tudom, azt a területet parcellázták előbb, ami elég furcsa, mert emlékszem, amikor kora tavasszal először jöttünk, az mindig vizes volt). Ott 1942 körül már rendes, jó kis házak voltak.

K: Elnézést, mikor is kezdték ezt a területet parcellázni?

FÉ: ’40 körül már biztosan! Mert 16 évesen mi már jártunk oda. Sőt, ott építettek egy nagyon érdekes helyet. Voltak ott magánházak – közte például Lajtha László zeneszerző , népzenekutató háza. Még ma is megvan, úgy tudom, ha akarja, megmutatom egyszer!

Lajtha

Lajtha László 1920-as portréja (forrás: Wikipédia)

K: Hálásan köszönöm!

(…)

Rendes, komoly házakat építettek már oda. Az országúttal párhuzamos második utcában ott volt, ma is megvan egy kicsit régimódi, polgári ház. Ez volt az a ház, amit az a bizonyos Stolcz nagybácsi Grétiékre hagyott. Amikor Tóth Laci elvette Grétit, abba a házba rendezkedtek be. Hogy később mi lett, nem tudom, de a két kislányukkal még jártak oda nyaralni.

A férjem már úgy ismerte meg őket, hogy református lévén Tóth Laci itt, Pesten jelentkezett nálunk. Tóth Laci a két Lajtha fiúval volt jóban. Nagyon-nagyon jóképű gyerekek voltak a Lajtha-fiúk! Magas, szőke, germán típusúak. 1-2 évvel idősebbek voltak, kilógtak a társaságunkból. A nagyobbik már egyetemista volt, a kisebbik akkor érettségizett. Egy mondásukra emlékszem, amikor a nagyobbik azt mondta, hogy „Igen, én vagyok a Laci, akinek Kulturfölény KFT-s az öccse”. Olyan nagyképű volt ez az Ábi (Ábel)! Ezt a kultúrfölényt ők úgy értették, hogy „Ti nagyon kicsik, süketek vagytok még hozzánk!”. Evvel együtt a szülők is barátságos emberek voltak. Jó hangulatú volt ez a telep. Sok gyerek volt. Amikor az esti sétáinkra indultunk körbe, legalább 14-15-en voltunk. Nevettünk, énekeltünk, meg mindenféle!

Itt, ezen az alsó részen, az országút és a vasút között akkor már volt egy ház, ahova be lehetett menni, mint egy klubházba. Méghozzá egy terasza is volt, ahol táncolni lehetett. Valahonnan volt gramofon. Nem tudom, ki építette, kié volt, de működött. Nem vendéglátó hely volt, nem értem, ki és miért tartotta fenn. Viszont akkor már megépítették a strandot is: a Hajdu strandot. (1923-tól működött már-FÁ). Tehát mégiscsak sikeresen tudták ott azt a nedves talajt használni. Ott akkor már több ház is volt. A strand mellett volt még egy dobogó, amit egy pár lépcsőn felfelé lehetett elérni. Táncparkettnek állították föl már akkor is.

Beck Lajos fia egy kb. 16 éves srác volt akkoriban. Udvarolt ő is Grétinek, de eredménytelenül. Ő volt a gazdag fiú köztünk, de ez azért nem jelentett semmit. Nálunk ettől nem volt nagyobb tekintélye. Jópofa srác volt, aki alkalmazkodott ehhez a kis bandához.

Estelente körbejártuk a telepet. Elköszöngettek itt-ott, lemaradtak, hazamentek aludni a gyerekek.

K: Többféle emberről tetszett eddig beszélni. Az egyiket nevezzük úgy, hogy „kisember”, kisvállalkozók. Munkásról még nem esett szó. Kik vettek ott parcellát?

FÉ: Volt például tanár házaspár. Volt katonatiszt. Értelmiségiek. Az V. utca és a Gárdonyi sarkán például volt a gyermekorvos doktornő. Jutka lányom fogja tudni a családi nevét. Ott a család azóta is nyaralót tart. Nagyon stramm, jópofa asszonyság volt! Idősebb tanár házaspár a III. utcában. Az is 1940 körül lehetett, amikor a III. utcában a Vörösmarty utcától kifelé, Pest felé református egyházi gyereküdülőt építettek. Nagyon-nagyon primitív ház volt. Két nagyszoba volt, lányoknak meg fiúknak, meg valami vezetői szoba. Nem is tudom, főztek-e. Nagy telek, ahol a gyerekek labdázhattak. Tulajdonképpen ilyenféle kisemberek voltak. Nem emlékszem, kimondottan munkásemberekre. Vagy ha igen, azok mi voltunk.

K: Tulajdonképpen mi is volt a szülei eredeti végzettsége?

FÉ: Édesapám géplakatos, édesanyám szűcs volt. Szabómesternél tanult, de szűcs lett belőle. Finom keze volt, az érzékeny szőrméket szépen tudta varrni, azokat bízták rá. A Váci utcában a Breitfeld (Marcell-FÁ) –féle szűcsüzletben dolgozott.

Breitfeld

Breitfeld-reklám a korabeli sajtóban

Néhányakra emlékszem az ő valamikori inasgyerekeiből. Ez azért nagyon emlékezetes, mert ez a Breitfeld zsidó ember volt. Tanultak nála kis ortodox gyerekek is, meg mások is. Anyukám, aki felügyelőjük is volt, meg tanította őket, nagyon katonásan vigyázott arra, hogy a pajeszos gyereket nem szabad kicsúfolni. A vallása miatt senkit nem engedett bántani. Nagyon komolyan védte ezeket a gyerekeket.

Eljött az a nyomorúságos korszak, amikor már félig-meddig benne voltunk a háborúban, mindenesetre éreztük a hatását. (1940 körül) Mi bent voltunk már Pesten, de a Rudasban apukámnak nagyon-nagyon kicsi volt a fizetése. Az egész intézmény nagyon pici volt. Később átvették őt a Gellértbe, akkor lett egy normálisabb jövedelme. De amikor a Rudasban dolgozott, nagyon pici pénze volt. Anyukám megkereste egypár volt inasát, akiknek azóta műhelyük volt. Annyira megrendültek „Erzsi néni” nyomorúságos helyzetén, hogy adtak ki neki munkát, varrnivalót otthonra. Finom kézimunkát, amiért nagyon rendesen fizettek. A hálájuk nekünk nagyon sokat jelentett akkor.

Nagyon nehéz anyagi helyzetben voltunk néha. Amikor elárvereztek minket,és bejöttünk Pestre, akkor albérletbe költöztünk, a Váci utcába. Képzelje el, hogy abban a házban laktunk, amit később egy bombatalálat teljesen elpusztított. A Régiposta utca és a Váci utca sarkán állt. Egy nagy lyuk maradt utána. Abban a házban éltünk akkor, a harmadik emeleten. Olyan nagyon-nagy szegénységben, hogy anyukám nem nagyon tudott adni semmit vacsorára.

Gizella ma

A Gizella Királyné Gimnázium ma: Ének-zenei általános iskola (kép: Google Earth)

Még Sashalomról beírattak engem Pestre, gimnáziumba. A Váci utca-Irányi utca sarkán most általános iskola van, de akkor a Gizella Királyné Leánygimnázium volt ott. Képzelje el, az igazgatónőnket úgy hívták, hogy lovag Freiberger Miksáné! A lovag Freiberger fehér pofaszakállas bácsi volt, aki reggelenként jött a sétapálcájával és a karján a feleségével, és fölkísérte az irodája ajtajáig. Ott kezet csókolt és elvonult, a lovag Freibergerné meg ott maradt az irodában. Amíg az anyukáméknak kereskedésük volt, addig fizették a tandíjat. Havi 20 pengőt. Mivel tiszta kitűnő tanuló voltam, később kaptam valami tandíjkedvezményt. De hát amikor elárvereztek, meg minden, akkor tényleg nyomorult körülmények közé kerültünk, és akkor anyukám bement az iskolába tandíjmentességet kérni. Freibergerné azt mondta: „Kérem, a szülők számoljanak azzal, hogy a gimnázium sokba kerül.” De hát anyukám elmondta, milyen körülmények között vagyunk. Volt az iskolának valami gondozónő-féléje, aki eljött hozzánk ellenőrzésre. Látta, hogy nem tudunk fűteni, ott vagyunk a hideg szobában a Sashalomról elhozott pár bútorral, és én ott tanulok. Erről beszámolt, úgyhogy attól kezdve én tandíjmentes voltam.

Amikor aztán Budára költöztünk, még egy évig ide jártam a Bocskai utcából. (Ötödikben még ide jártam.) Aztán a Szilágyi Erzsébetbe írattak át. Ott érettségiztem le. Bizony nekem nagyon komolyan kellett venni azt, hogy ha egy rosszabb osztályzat becsúszik, akkor már legalább 5 pengőt fizetni kellett volna. Muszáj volt tiszta kitűnőnek lennem a tandíjmentességért. Az iskolától megkaptuk a könyveket. Év végén visszavittem az előző évieket. Átvették, ellenőrizték, megnézték, hogy vigyáztam-e rá, és megkaptam a következő évi könyveket. Végül is kitűnőre érettségiztem. Felvettek az egyetemre is. Csak aztán nagyon gyorsan jelentkezett a Farkas József, úgyhogy az egyetemet aztán nem fejeztem be. Nyelvészkedni szerettem volna. Olyan ábrándom volt, hogy ha vége lesz a háborúnak, akkor el lehet jutni majd Közép-Ázsiába, és én majd ott keresem meg az őseinket.

zsirai

Zsirai Miklós-az 1940-es években a Budapesti Tudományegyetem professzora

Finnre is jártam, meg Zsirai professzorhoz. Még vogult is tanultam!

Visszatérve a gimnáziumra a Bocskai útról gyalog jártam a Szilágyiba. Nagyon egészséges volt! A Szüret utcánál mentem föl a Nagyboldogasszony útjáig, aztán az Avar utcához. Onnan már csak egy sarok a Mészáros utca, aztán a Krisztina tér. 7 órakor indultam, de ¾ 8-kor már bent voltam az iskolában. Csak akkor szálltam villamosra, ha valami nagyon ronda idő volt. Láttam, ahogy a gyönyörű Gellért-hegyi kertekben rügyezni kezdenek a fák.

K: Beck fiáról már szó esett. Beck Lajost látta Velencén?

FÉ: Nem!

K: Ki élt a Beck –kastélyban?

FÉ: Ők ott laktak. Tudom, hogy egyik-másik a fiatalok közül járt is Beckéknél, de én annyira nem barátkoztam velük. Nagyon érdekes épület volt, gondozott parkkal, azt az utat ismertük is. Annál is inkább, mert az az út egy hajlat volt. Ha egy kicsit tovább mentünk, akkor a jobb oldalon (Dél felé-FÁ) is volt egy nagyon rejtélyes épület. Talán az intéző háza. Azon túl meg egy kisebb ház, ott vettük a tejet, végül is a Beckéktől. Úgy is lehetett menni, hogy egyenest a tehenészetbe. Akkor nem hűtötték le a tejet. Én ott is voltam tejért kannával.

Hajdu strand

A Hajdu strand a parcellázások előtt

K: A Hajdu strandra hogyan tetszik emlékezni?

FÉ: Nagy étterme volt. Legalább kilenc asztallal. Érdekes, más egyéb nem maradt meg bennem, mint hogy a főépület sárga volt! Kőépület volt, tégla egészen pontosan, rendesen bevakolva.

K: Mit csináltak a felnőttek? Ők is részt vettek valamilyen közösségi szórakozásban?

FÉ: Azt hiszem, kialakultak kisebb körök. Ezek egymással voltak inkább jóban. Úgy emlékszem, hogy 1940-41-ig nem voltak kiugró vagyoni különbségek. Viszont 1942-43-ban már akadt rá példa. Akkor épített az alezredes úrék mellé a másik oldalon (a II. utca-Gárdonyi Géza utca felé) valami főrendőr egy emeletes, borzasztó elegáns házat.

Mikor mi a kisbabámmal lementünk Velencére ’44-ben, akkor még anyukámék nem építettek hozzá a mi kis házunkhoz. Csak ez az 5×5 méter volt. (A háború után toldottak hozzá még egy külön bejáratú szobát nekünk, a férjemmel meg a babámmal.) 1944-ben nem volt még ott külön helység nekünk. Anyukámék akkor megbeszélték ezekkel, hogy kiveszik a manzárdszobájukat. Mi ott voltunk a gyerekkel ezeknél, de októberben feljöttünk Pestre. Nagyon helyesen! Az ezredes bácsi nagyot tévedett, amikor azt mondta, hogy ő tudja, itt nem lesz hosszú harc! Biztatták anyámékat is, hogy maradjanak ott, mert van nekik egy kis „bombabiztos” óvóhelyük. Valójában egy árok volt, ami nagy gerendákkal volt befedve. Szegény anyukámék is odamentek aztán hozzájuk, és 17-szer cseréltek gazdát, mire vége lett a háborúnak. Nem tudták a nagy lövöldözés-dübörgés után, hogy éppen németek vagy oroszok vannak-e fölöttük. Fehérvár felől nyomultak a németek, utána megint nagy dübörgés, harcok, és fent oroszok voltak.

(…)

K: Megemlékeztek-e a szülei arról, hogy 1945 márciusában evakuálták őket?

FÉ: Tulajdonképpen az a helyzet, hogy volt ez a váltakozó helyzetű harc. Némelyek barátságosak, némelyek barátságtalanok voltak. Viszont nem fosztották ki a szüleimet! A német olyan mértékben megvetette ezt a népet, hogy kifosztani se igen volt hajlandó. Az oroszok viszont nagyon érdekes módon viselkedtek. Anyám azt mesélte, hogy építettek a kis házikóba egy téglakályhát. Meleget is adott, platni is volt rajta, jó volt. Azt mesélte, amikor hozzájutottak a kúthoz, hoztak föl vizet, ami ott volt a vödörben. Bejött egy vacogó orosz katona, irtózatosan fázott. Anyám adott neki lavórban meleg vizet. Az olyan hálás volt! Áztatta benne a kezét, olyan boldog volt, hogy volt rá példa, hogy hoztak nekik egy darab fekete kenyeret! A másik: régimódi bibliás asszonyként voltak a falon vallásos aranymondások. Könyvesboltokban lehetett ilyeneket kapni. Fekete tábla, rajta arany betűkkel az ige. Egyszer bejött egy idősebb katona. Nézte-nézte a szövegeket, aztán benyúlt a zsebébe, és elővett egy pici Bibliát, és kikereste a megfelelő szövegrészt a sajátjában. „Da, da”-mondta, helyeselt a mamának, jelezte, hogy érti, mi van oda írva.

Anyám rettegett a sziréna hangjától. A hangra olyan görcs állt a lábába, hogy nem tudott lemenni az óvóhelyre, ezért 1944 márciusában már lementek Velencére. Anyáméknak nem volt sok értéke. Egy jó télikabát, óra. Amit ők értékként levittek Velencére, azt elrejtették. Próbálták a kis házat téliesíteni, aztán meg túlélni.

Legvégül anyám azt mondta, hogy „nem lehetett tovább ott maradni, kizavartak bennünket”. Magyarázták ők, hogy ők egész végig kitartottak, de nem lehetett maradni. Egy talicskára föltették, amijük volt, és gyalog nekiindultak Pestre, hozzánk. Érdig eljutottak úgy, hogy ott már majdnem összeestek. Valahol világosságot láttak, bezörögtek és mondták, hogy engedjék meg a háziak, hogy bemenjenek melegre. Nagyon barátságos, rendes népek voltak. Meleg vizet kaptak ott, megmosakodhattak, elnyúlhattak, alhattak egy kicsit. Másnap folytatták az utat.

Képzelje el, amikor Budára beállítottak! Csapzottan, nyúzottan, talicskán a kis holmijukkal!

K: Ez már március. Amikor ez a dolog megtörtént, utána kutyavilág volt, csak más miatt. Nem volt mit enni, nem volt gyógyszer, szinte semmi sem volt. Mikor, hogyan keveredett vissza a család Velencére?

FÉ: Pontos időpontot nem tudok mondani. Nem merték sokáig magára hagyni a házat. Nem az oroszoktól féltek. Attól, hogy rázúdul a magyar népség arra, ami maradt, és esetleg kifosztják, ami megmaradt. Nekik az volt az egyetlen értékük, ezért aztán elég hamar visszamentek.

Ami utána jött, az egy hősköltemény. Apukám is Pesten nőtt föl, meg anyukám is. Igaz, hogy anyukám 1900-ban született, nagy kislány volt már, amikor az I. világháború kitört. Amikor vége lett, 18 éves nagylány volt már. Az ő édesapja 1917-ben meghalt. Ott maradt az özvegye 4 gyerekkel, közülük a második volt anyukám. Akkor is már ő volt a praktikus, takarékos, talpraesett, reális gondolkodású. Ő ment el feltalálni, mit hol lehet kapni. Hordta haza. Nagyon jól látta, hogy milyen világ van, hogy mi a legfontosabb a családnak.

Akkor, amikor itt vége lett a háborúnak, azt mondta, hogy „a pestieknek nem lesz mit enni”! Itt maradunk, termelünk a kertben krumplit, babot, zöldséget, gyümölcsöt, mindenfélét. Megpróbálunk disznót hizlalni. Törmelékekből, ebből-abból apám ólat fabrikált össze. Rendes kis ólakat készített. Híre ment annak, hogy Somogyban kecskét lehet venni. Apukám vagontetőn elment Somogyba és hazajött egy vemhes kecskével. Megszületett a kisgida és attól kezdve volt kecsketejünk. Óriási dolog volt! Utána már rendszeresen jött a további kecskeszaporulat. Anyukám általában március végén írta, hogy „megvannak a kisgidák, jöhetnek a gyerekek”! (nevet!)

Negyvenötben született a második kisbabám. Negyvenhatban jött a harmadik. Mindig borzasztó jól jött, hogy az anyukáméknál kecske van. Nem restellte a falusi asszonyoktól megkérdezni, hogyan kell túrót, sajtot készíteni. Nagyon finom kecskesajtot készített. Disznót hizlaltak, baromfit tartottak. Egész komolyan elkezdtek gazdálkodni.

tájkép1

Éva néni festménye az északi oldal dombjairól a Süle kanyarból (nagyjából a Velence-Velencefürdő közötti vasúti átjáró vonalából) nézve

A faluban nem akarták, hogy a telepen elvadult telkek maradjanak. A községvezetés a gazdátlan telkeket kiadta művelésre. Ha a gazda megkerült, egy idő után visszakapta a telket, de addig átadták művelésre. Egy csomó ember sajnos nem jött vissza. A bekerítetlen, üres telkekre lehetett jelentkezni művelésre. Ezeket a vállalkozókat bejegyezték. Ha gyümölcsfa volt rajta, a termését más nem szedhette le. Kukoricát, krumplit termeszthettek az üres területen.

Még kutyánk is lett, egy Pajti nevű kutyánk! A Vörösmarty utca és a II. utca sarkán, a mi oldalunkon egy nagy, üres saroktelek volt. Ott az apukám krumplit ültetett. A közepén egy szép sárgabarackfa állt. Nagyon sokat, szépen termett. Nem akarták a szüleim, hogy „megszedjék” a fát. Odakötötték a Pajtit. Oda volt láncolva! Pajti vigyázott is a fára. Ezzel együtt apukám csodálkozott, hogy a fa alatt sose volt hullott gyümölcs. Egyszer megleste, mi történik. Kiderült, hogy Pajti kitanulta, hogy ha megrántja a fához kötött láncát, gyümölcs potyog le, szóval szépen megrántotta, és fölfalta a barackot! Innen tanultuk meg, hogy a kutya szereti a barackot!

K: Mi lett utána ezekkel a megművelt területekkel?

Jutkáék

A Farkas család az ötvenes évek vége felé. A képen a legkisebb gyerek Judit (ma: Somhegyi Jutka) . A képet ma (2014. november 8.), Jutka küldte el a bejegyzéshez. Köszönöm!

FÉ: Vagy jelentkezett a tulajdonos, vagy eladták lassan. A pontos történetüket nem ismerem. A szüleim egyre inkább visszahúzódtak. Viszont a közvetlen szomszédunk, az egy érdekes történet. A mi házunk a 44, az övék a 42 volt. Azt a telket el akarták adni. Annak a teleknek volt valami köze Beckékhez. Valamelyik Beck felajánlotta megvételre. Mi örültünk neki, hogy nagyobb lehet a telek. Csakhogy egy pletyka kerekedett, hogy valami szélhámosság van a dologban, szóval a végén nem mertünk belefogni. Sokáig elhúzódott a dolog, és a végén kiderült, hogy az eladóként jelentkező csak a telek kétharmadának volt a tulajdonosa. Az egyharmad rész valami fiatal emberé volt, aki azt mondta, nem eladó a része. Egyszer arra mentünk ki, hogy az ő kis telkére faházat állított. Rájárt a WC-nkre, kutunkra. Végül is pereskedve, ügyvéddel, elég nagy pénzért vehettük meg azt a telekrészt is. Így van ott nekünk egy dupla telkünk.

K: Becket a háború után látta még?

FÉ: Nem!

K: Éva néni, köszönöm, hogy rám szánta az idejét!

Kapcsolódó bejegyzések:

 

A velencei tó-parti nyaralókorszak hajnala I : Az úttörők kora (1930-ig)

A velencei tó-parti nyaralókorszak hajnala II : A parcellázások kora (1930-1945)

A Velencei tó-parti nyaralókorszak hajnala III: A „Beck-féle mintaház”, a parcellakorszak emlékműve

Velence virilistái VII. : madarasi Beck Lajos, Velence (1928-ban) legbefolyásosabb embere- II. rész- Beck, a magánember és velencei

Forrás:

  • Farkas Józsefné, Éva néni emlékezete és tárgyi emlékei
  • Arcanum Tudásbázis


Kategóriák:1900-1919, 1920-1939, 1939-1945, Budapest, Emberek, Fotók, I. Világháború, II. Világháború, képek, történetek, Település-szerkezet, Településszociológia, Vallás, Velence, Velence a II. Világháború csatatere, Velence térkép, XX. század

Címkék:, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: