A velencei tó-parti nyaralókorszak hajnala I : Az úttörők kora (1930-ig)

Az elmúlt hetekben a Gschwindt-kastélyé mellett az 1920-30-as évek történeteibe botlottam. Egyrészt dr Beck Lajos telekparcellázásainak történetébe, másrészt helytörténeti egyesületünk tagja, Somhegyi Judit jóvoltából édesanyja, Farkas Józsefné Éva néni (gyereklány volt akkor, budapesti nyaralóként került ide) emlékeibe erről az időszakról.

Miattuk, rajtuk belbuzdulva a következő sorozatban először az üdülőövezetté válás első két szakaszát igyekszem bemutatni 1940-42-ig, egy interjúval és egy kicsi, érdekes (és elég ronda) meglepetéssel.

A feladat némi tűnődésre adott okot. Mi kell ahhoz, hogy egy jó adottságú, de elmaradott gazdaságú agrárvidékből üdülőövezet váljon? És ha ez a feltételrendszer összeáll, hogyan zajlik le az átalakulás (eleje)?

Előzmények

Azt hiszem, az első lépés a Déli Vasúttársaság Buda-Nagykanizsa közötti vonalának 1861-es átadása volt. Ezen a vonalon kapott állomást Velence (valójában csak 1934-ben építették, kezdetben ezt nevezték Kisvelencei megállónak, 1939-től ez a velencei megálló) , Kisvelence (Az 1861-62-es átadás óta megvan, 1939-ig ez számított “velencei” megállónak), Agárdpuszta (a megálló a kezdetektől létezett) és Dinnyés. A befektetéssel a tókörnyék a poros és elavult postakocsiutak helyett vonaton viszonylag könnyen elérhető lett a fővárosból, bekapcsolódhatott annak gazdaságába. Ebből nem volt jó kimaradni. Gárdonynak közel húszéves küzdelmébe és akkor jelentős pénzügyi terhébe tellett, mire 1907. szeptemberére nagy késéssel átadták a gárdonyi állomást. (Polgár Iván (1874-1945.) 1914-es monográfiájában (itt lehet letölteni és elolvasni!) erre az időszakra teszi a fürdővendégek megjelenését a tónál. 1913-ra adott évi 30 családot említ Gárdonyban, akik közül 10 (!!!) volt állandó vendég. A kezdet tehát nagyon szerény volt.)

Az úthálózat korszerűtlen volt. Egészen 1935-ig kellett várni a „Balatoni út”- a tó déli partján futó aszfaltút megépítésére. Addig az útra a hét végén a ma is ismerős dugók őse volt a jellemző. Itt bonyolódott ugyanis a Balatonra tartó autós és buszos forgalom egésze, és elég volt pár megviseltebb jármű az út teljes használhatatlanná válásához.

A tókörnyéki falvak gazdálkodása hagyományos volt. Nem volt előzménye és intézménye (meg oka sem) a potenciális nyaralóközönség kiszolgálásának se a kereskedelem, se más szolgáltatások terén. Nem volt meg a komolyabb közönséget kiszolgálni tudó ivóvízszolgáltatás (a falvak a húszas-harmincas években fúrattak sorozatban artézi kutakat, eleinte nagy kincsnek számított az ilyesmi).

1913 Polgar

1.kép: Polgár Iván 1913-as vázlata a tó potenciális felhasználási ötletei kapcsán

Kezdetben-a húszas évek közepéig- komoly kihívás volt egyáltalán a tópartra eljutni fürdőzés céljára. Kupi László adatai szerint az első „úri” strandkezdemény 1907-ben a környékbeli gazdagok pár bódéja volt a tóparton. (Tóth Lászlóné Tóth Zsuzsa néni is ezt állította a Tükrössyek strandolási szokásai kapcsán) Polgár 1914-ben a helyi mágnások tulajdonaként 4 fürdőkabint említett a tóparton.

Az első strandot Polgár Iván szerint talán Halász Hubert budapesti építési vállalkozó építhette Gárdonyban 1914-ben 2 kataszteri hold (kb 11.000, m2) területen. (Pontos helyzetét ma még nem ismerem.) Más potenciális befektetők is megjelentek érdeklődve. Polgár Iván Seifert Henrik budapesti biliárd-gyárost említi, aki Velencén szanatóriumlétesítésben gondolkodott. Mégis, a következő ugrásra a háború utánig várni kellett.

Szállásul kezdetben a parasztházak jöhettek szóba. Vagy főztek magukra, vagy a (Gárdonyban) 1912-ben megnyílt, vasút-közeli kocsmát használhatták. Polgár szerint a vasútállomáson faliújság hirdette a lehetséges szállásokat.

Gárdony 1914

2.kép: A gárdonyi Fürdőtelep az üdülőkorszak hajnalán (1914.)

Telekvásárlások: Polgár Iván Velence (Kisvelence) kapcsán érdekes megjegyzéseket tett. E szerint az 1910-es évek elején a Velencei 1800 holdas Pilitz tanya (melyhez a tó D-K sarkában két terület, összesen 1 km hosszúságban is tartozott) gazdát cserélt. Dr Milkó Alfréd budapesti lakos vette meg, aki egy másik területén már- „a tó É-K csúcsa mellett” – 250 telket parcellázott, ebből 100 telket már házhelynek kimért a pestiek számára.

Az Erdős-Farkas-Kállay -féle Gárdony történetében olvasható, hogy 1913-tól a gárdonyi üdülővendégek a Tómelléki dűlőn építkeztek amolyan kolóniaként. A Tómelléki dűlő mai információim (ismerőseim gyanúja) szerint talán a gárdonyi katolikus templom vonalától Dinnyés felé tarthatott a tóparton.

Az első világháborúig tehát nagyon szerény, a birodalom adriai fürdőivel szemben versenyképtelen, ámbár Budapesthez nagyon közeli, idealisták számára ígéretes, potenciális nyaralóterület voltunk, fényévekre lemaradva a Balatontól. A parcellák méretéből következtetve legalább a polgári középréteg alkotta a betelepülő/parcellavásárló üdülők úttörő csoportját. Kis létszámú társaság volt, akik egyelőre viszonylag könnyen eltűntek a hagyományosan gazdálkodók tömegében, legfeljebb szokásaik kelthettek feltűnést. Ezt azonban könnyű lehetett a Pesti Nadrágos Ember skatulyájába szorítani. Cserébe viszonylag sok pénzt hagyhattak a falvakban.

A helyzet azonban pár év múlva alaposan megváltozott.

A húszas évek

A világháború és a birodalom széthullása átírta a Balaton és a Velencei tó turisztikai helyzetét. Egyrészt a valamikor birodalmi üdülőhelyek sokkal nehezebben lettek hozzáférhetők. A hazai üdülőturizmus még viszonylag gyerekcipőben járt-kivétel a Balaton. Ott viszont az elfoglalható területek fokozatosan csökkentek, a telekárak a Velencei tavi többszörösére rúgtak. A húszas évek balatoni hirdetései között kevés volt már az építési telek, annál több a nagy földterület (400 négyszögöl felett), és jórészt beépítve. Ezek 7.000-40.000 pengő közötti áron mozogtak, a kisember számára megfizethetetlen régióban. A hirdetések „legolcsóbbikát” Balatonlellén találtam, a víztől távolabb, a világgazdasági válság közepén, négyszögölenként 12 pengős áron. Balatonfüreden ugyanakkor beépítetlen helyen lévő területen 26 pengő volt a négyszögölár. (Összehasonlításképpen: a munkás 1933-ban évi 376 pengőt, a hivatalnok, értelmiségi havi 3-400 pengőt keresett.)

A háború utáni „Bethlen-féle konszolidáció” politikája tudatosan kitermelte azt a kisember-réteget, aki viszonylag stabil egzisztenciát tudott teremteni és szerény nyaralásra is futotta neki. A szabályozott(abb) munkaidő miatt ideje is volt minderre.  A munkás(ok egy része) vasárnap „filléres vonatra” ülhetett és elutazhatott Székesfehérvárra várost nézni és vissza. A húszas évek közép és nagypolgára (havi 600 pengő jövedelmen felül) a Balatonra tartott vagy tovább. A kispolgár pénze és vágyai azonban helyet kerestek. Erre adott választ részben a Velencei-tó.

Delivasut 1924

3. kép: Déli Vasút -hirdetés a Velencei tóhoz 1924-ből

A szerény kezdet után szerény volt a folytatás is a tóparton-de elindult.

A Meszleny család emlékezete szerint 1920-21-ben ifjabb Meszleny Pál a családi gazdaságot parcellázással, telekeladással szanálta sikeresen. Sajnos, egyelőre nem tudom, hol voltak a parcellák. A Polgár-féle példákon látszik, az egyszerű parcellázásnak voltak más előképei is a háború előttről. Ami azonban készülőben volt, annak Magyarországon –üdültetési céllal- tudomásom szerint nem!

A komolyan szóbajöhető vevőréteg kisember volt, szerényebb igényekkel és pénztárcával. Az esetükben a „kis hal is jó hal” (ha sok van belőle) gazdasági stratégia volt alkalmazható, ami a korábbi kereskedelmi módszerek jelentős meghaladását igényelte.

Lassan alakult ki ennek háttere, de kialakult!

A háború utáni első építkező lépések egyike a kisvelencei Hajdu strand nyitása volt 1923. augusztusában. Az eseményről újságcikk számolt be, amit Kupi László (illetve eredetileg Tremkóné Meszleny Mária) gyűjtéséből emelek át:

„Érdekességek Velence község és a Velencei-tó múltjából. Tallózás a Fejérmegyei Napló 1923 – 1940 között. Válogatta: Tremkóné Meszleny Mária. 1977.

„Látogatás a velencei strandon:

Évszázadokon keresztül feküdt kiaknázatlanul a Velencei tó környéke. A tó kiterjedt nádasai között békés otthont talált halandótól háborítatlanul a tó százféle madárvilága. A tó csendjét csak néha verte fel egy-egy halászcsónak evező lapátja, vagy egy-egy vadász puskájának a dörrenése. A Balatonra utazóknak kellemes látványt nyújtott a sötétzöld nádas mezővel szegélyezett tó, amelynek a közepén csendes tükörben csillámlott a tiszta ég. Háttérben a pákozdi és a sukorói erdőkkel és bokrokkal borított halmaival. Sokáig nem gondoltak arra, hogy a velencei tó vizét fürdő céljaira értékesítsék. A velencei tó régi kutatója Polgár Iván dr. cisztercita rendi tanár idők hosszú során át, kutatta a Velencei tó vizében rejlő értékeket. Kutatásainak eredménye volt a tó vizét tápláló gyógyerejű források felfedezésére, a melyek a tó vizét gyógyfürdővé teszik. Minden igyekezete azonban, hogy a fürdő vizét felhasználhassa, kudarcot vallott egyes körök konzervativizmusán. Végre akadt egy agilis földbirtokos Velencén, aki megértve az idők szavát teljes ambícióval fogott hozzá, hogy Velencét üdülő hellyé alakítsa át. Jóformán máról holnapra emelkedett a strand vendéglő és a kabinsor Hajdú István kisvelencei földbirtokos agilis tevékenysége folytán, aki fáradtságot nem kímélve tette le a kezdeményezés első tégláját. Amikor Hajdú Géza földbirtokos és dr. Polgár Iván terve a megvalósításra készen állt, csak néhány hét kellett ahhoz, hogy a földből bár a kezdet nehézségével küzdő, de minden kényelmet kínáló fürdőt varázsoljanak elő, amelyet tegnap adtak: át a nagy nyilvánosságnak. Jelen voltunk a megnyitó ünnepélyen, de jelen volt a környék és Székesfehérvár előkelőségéből számosan. Amint a vonat befutott a kisvelencei állomásra, a vonat ablakán keresztül kellemes látványt nyújtott a tó zöld és kék sziluettjéből kiemelkedő fehérre meszelt piros cseréptetejű ház – a vendéglő és a modernül épített kabinsor. Az állomásról nyílegyenesen vezet a két szekér széles út a tóparthoz, amely már csak murvázásra vár. A tó partja deszka egyenesre planírozva. A parton hat szekér hordja a földet, hogy a fürdőt minden kényelemnek megfelelően előkészítse. Beszélgettünk Hajdú Géza földbirtokossal, a fürdő tulajdonosával, aki elmondotta, hogy a fürdő partot fekete fenyő alléval ülteti be. A vasúttól mintegy 50 méterre itt a legszélesebb. A vendéglő oldalán húzódik két sorban a zárható és fehérre meszelt beton alapú kabin sor, 24 kabin, 24 család részére. Már kis is vannak függesztve a fürdő árak. Egy személyjegy fürdőzésre délelőtt kabinnal 150 K, délután, vagy egész nap 300, ünnep és vasárnap délelőtt 300, délután és egész nap 500. Egy kabinra igényt tartó minden további személy hétköznap 50, vasárnap 100 K. Családi jegy 500 K, fürdőlepedő 250 K, törülköző 150 K. A kabinsor előtt vannak a csónakok a parton kikötve. A velencei fürdő megnyitására Székesfehérvárról és Budapestről vonattal, a környékből fogatokon érkeznek a vendégek. A fürdő megtekintése után a telep tulajdonosa Hajdú Géza látja magyaros estebéden a jelenlevőket vendégül. A jelen voltak: Wickenburg István gróf, volt fiumei kormányzó, neje és leánya, Wenkheim Ferenc gróf, Manndorff Géza báró és leánya, Meszleny Pál, özv. Rédey Richárdné, Lutzenbacher Miklós, vitéz Mecsér Endréné és leánya, Lutzenbacher Ritta, Kövér Istvánné, Bartha N. és neje, Meszleny Béláné és nővére, Kenessey Lenke, Ilona és Margit, id. Korondiné, Balla Elvira, dr. Szabó Elemér tábornok orvos, dr. Kail Antal, dr. Bochkor Gyula, Heltay Jenő, Liha László, Sztankovics János, Welchhard Valdemár, Pák Gyula, dr. Polgár Iván, Töke István, Kováts István, Korbuly Antal, Szabady András, ifj. Bochkor Béla, Floris Frigyes és neje, Hajdú Géza, dr. Korondi Károly, Fodor Gyula, Rakács Lajos. Halászlé és túrós csusza volt a menü. A vacsorán dr. Polgár Iván, Meszleny Pál és Töke Iván mondottak pohárköszöntőt, amelyekre Hajdú Géza válaszolt.

A társaság gyönyörködött a színpompázó naplementében. Többen csónakázni mentek. Majd elbúcsúzva a vendéglátó gazdától, az esti vonattal visszajöttek Székesfehérvárra.”

Fejér megyei Napló, [XXXI. évf.1924. augusztus 17] (Szöveghű másolat]

Inkább gyanítom, mint tudom, hogy a korábban említett Pilitz, majd Milkó-féle birtokot vették meg a háború alatt a Hajdu Testvérek. Ők a modern kapitalizmus szemléletével gazdálkodtak a birtokukon és a vízparti rész strandoltatással és parcellázással ígért többet.

Ennek infrastruktúráját építgették a húszas évek elején a maguk eszközeivel. A Kupi-Tremkóné-féle gyűjtés másik darabja lampionos vízi felvonulásról ad számot, meg vasúton érkező (inkább úri) vendégekről, dzsentri és nemes, „helyi előkelő” védnökökkel a Hajduk szervezésében. Úgy tűnik, igyekeztek életben tartani az érdeklődést a tó iránt.

Az Erdős-Farkas-Kállay –könyv azt sugallja, a húszas évek közepére az üdülőkultúra súlypontja Gárdonyra helyeződött:

Ekkoriban kezdte a fővárosi lakosság közép és kispolgársága lassan a környékbeli telkek felvásárlását.

1924-ben alakult meg a Gárdonyi Fürdő Betéti Társaság abból a célból, hogy a fürdőközönség ellátását szervezze. Tulajdonosai környékbeli potentátok, Kovács Károly főjegyző, Bóné Gyula és Szöllőssy Géza földbirtokosok.

1926-ban építették ki a strandfürdőt (Nagystrand”), és a Bóné család kúriájában a 13 szobás „Sirály” -vendégházat a szerzők szerint.

1928-ban Szöllőssy Géza kapta a megbízást, hogy a Tómelléki –dűlőn található strandhoz 105 kabint és csónakházat építsen. (Úgy tudom, ez lett a “Sirály” strand, bocs’ ha tévedtem!) Ugyanebben az évben Süle Dávid további 25 kabint épített. Kisebb –nagyobb egyesületek kezdtek a tóparton strandépítési vállalkozásokba. A lelkesedők és a kevésbé lelkes helyi parasztság kölcsönös kordában tartására  1930-ban csendőrségi és közegészségügyi lépéseket kezdeményezett a vármegyei igazgatás.

1927 cskolcs

4. kép: Csónakkölcsönző társaság árjegyzéke 1927-ből Gárdonyból

(A témához még több információt találsz  Kupi László Város volt… -könyvében. Digitális változatának elérését az irodalomjegyzékben, lentebb találod!)

1928 Sirály

5. kép: A Sirály strand egy színes (utószínezett) képeslapon

1927-ben villamosíthatták a Velencei-tó környékét. Mind Gárdony, mind Velence ebben az évben kötött szerződést villamosáram szolgáltatására a Bicskei Villamossági RT-vel. (Az 1945-ös községi jegyzőkönyvekből kiderült, hogy ez közvilágítási célokat szolgált és hamar túlhaladottá vált.)

1927 villamos

Megyei határozat Velence villamosítási döntésének elfogadásáról (1927.- forrás: Fejér M. Levéltár)

A húszas évek végére a helyzet, ezért a befektetői érdeklődés megváltozott. Először is kitört a Nagy Gazdasági Válság. A középréteg vagyona és jövedelme gyorsan olvadt, ráadásul kevesen is voltak. Más piacot kellett találni, más módszereket. Nem tudom kitalálni, mennyire volt a folyamat tudatos, tervezett, a (helyi) érdekeltek milyen szinten és hogyan működtek együtt. Mindenesetre a sajtóhírek arra engednek következtetni, hogy sok volt az előre, jól kitalált tömegmarketing-elem a Velencei –tó déli részének üdülőkkel való benépesítésében.

1929 szinesz

6.kép: 1929: „Celebhír” a tóról alkotott kép átformálásakor. A korszak egyik sztárja, Eisemann Mihály a tónál nyaralt

A húszas évek közepéig lassú lehetett a fejlődés. A vasúttársaságok érdekeltsége megvolt a hét végi olcsó és nagytömegű utasszállításra. Kitalálták a változatos elnevezésű „filléres vonat”-szisztémát, aminek az egyik végén a retúrjegyet biztosító szállító, másik végén a túraszervező (szakszervezet, egylet, valamit eladni szándékozó vállalkozó) állt. A tóhoz 1925-ből találtam az első (Népszava) rövidhírt a Természetbarátok Turista Egyesülete által szervezett túráról. Ezt követően rendszeres volt a sajtóban felbukkanó túrák említése.

rövidhir1925

7.kép: Rövid hír a Népszavában 1925-ből: Túra a Velencei-tóhoz

A szórványos ingatlanhirdetések még 1928-ban is nagyobb parcellákról és építményeikről szóltak.

A sajtó tabloidjaiban azonban másfajta hírek is megjelentek. A kor celebjei, a színészek és színházi emberek egyre gyakrabban számoltak be itteni nyaralásaikról.

***

A húszas évek végére tehát ellentmondásos helyzet volt jellemző. Tombolt a gazdasági válság, a pénztelenség. Jelentősek voltak a társadalmi feszültségek, amiket a kormányzat (a Nagyatádi földreform összeomlása után) tömeges telekjuttatással igyekezett kompenzálni. Másrészt adott volt a két nagy tó, a Balaton és a Velencei –tó, aminél bizonyos korlátok mellett számos kisember szerezhetett tulajdont.

Így zárultak a húszas évek, és kezdődhettek a harminc-negyvenesek, a következő bejegyzés témája.

Kapcsolódó bejegyzések:

Velence virilistái VII. : madarasi Beck Lajos, Velence (1928-ban) legbefolyásosabb embere- II. rész- Beck, a magánember és velencei

Velencei virilisták – V. rész: A Hajdu Testvérek

Források:

Kupi László: Város volt, város lett Velence, 2004. digitális változat

– Erdős-Farkas-Kállay: Gárdony története –Gárdony, 1983. (fellelhető: Fejér Megyei Levéltár- a kiadvány szerzői az intézmény akkori munkatársai voltak)

Polgár Iván: „A velenczei tó”, digitális változat – Székesfehérvár, Debreczeni Nyomda, 1914.



Kategóriák:1900-1919, 1920-1939, Adatok, Agárd, Budapest, Fotók, Gazdaság, Gárdony, képek, Település-szerkezet, Településszociológia, Velence, Velence térkép, Velencei tó, XX. század

Címkék:, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: