Önblog: Színekről – ahogy én látom

Szerző: Fehér Györgyné, Varga Mária

Ismét karácsonyi ajándék Anyától. Azt kértem Tőle, a színekről írjon. Nehéz téma. Kivágta Magát, és megírta élete virágait, látványait!

„Szinte minden írásom kicsi korom történetével kezdődik. Ez is. Elég élesek ezek az emlékeim.

Amire tisztán emlékszem, az a fekete szín. A háború idején hároméves körüli gyerek voltam, a nagyszüleimmel éltem. A családnak bunkert ástak. Ha jöttek a bombázórepülők, ott húzódtunk meg. Ásóval ásták ki a rejtekhely földjét. Csodáltam a sima, fekete falát. Ezt mások elmondásából nem érezhetném.

A kicsit későbbi emlékek színesebbek. Ezekben az években még nem voltam iskolás, így a helyszín nagyiék városi[1] otthona. Nyár. A házuk széles, hosszú udvarának oldalsó szélén száraz, kéreg nélküli szálfák voltak elfektetve a sorsukra várva. Sima felületük alkalmas volt rá, hogy valami „rosszat” csináljak. Találtam a padláson a sok, érdekes dolog között egy dobozt, tele „színessel” (pasztellkrétával). Egyenként, minden egyes krétával vonalakat húztam egymás mellé, a fára. Sokáig gyönyörködhettem benne, mert az eső nem mosta el a kréta színeket.

Szerintem a szeretteim hamar észrevehették a csínyemet, mert a dobozt elvették tőlem. Miklós bácsié[2] volt valaha, dolgozott vele, amíg élt. Most is kincset érne az a kréta, ha alkotó kézbe kerülne.

Káplár Miklós munka közben, valamikor az 1930-as években

(forrás: Hajdúsági Múzeum)

… és az eredmény.

Színekre emlékszem az apánk készítette szélforgókban is. Sokféle színű, négyzet alakú papírt gyűjtött, abból készített egy-két-háromszínű virágsziromhoz hasonló játékcsodát. A levegő mozgása forgásra késztette a „virágszirmokat”, a színek összemosódva is érdekesek voltak. Mindenféle magyarázat nélkül, „csak” mutatva, példát adva ismerhettem meg a környezetem színvilágát.

Nem tudom, hogy abban az időben, nem sokkal a háború után hogy tudták beszerezni azt a sokféle, színes selyempapírt, amiből édesanyám a befőttes üvegek tetejére „kendőt” szabott, vagy a maguk főzte szaloncukrot becsomagolták. Keskeny, hosszú üvegekbe rakta anyánk a gyümölcsöket, ha kellett, egyenként megigazítva. Nagy kincs volt az a sok-sok befőtt, ma kompót a neve. Mivel cellofánnal zárta le az üvegeket, a rájuk szabott, színben is hozzájuk illő selyempapír is védte az üvegek tartalmát. Gyönyörködhettünk a szép, színes „kompozícióban” a polcokon, míg el nem fogytak.

Minden évszakban volt szín, érdekesség, ha megláttuk. Februárban hosszú jégcsapok lógtak a tetőről. Ha már odasütött a Nap, olvadva csöpögni kezdett, apró szivárványok látszottak rajta.

Tavasszal kis szobányi méretű területet választott le apánk a kertből[3]. Virágmagokat vetett. Körbe, sűrűn, egymás mellé. Délignyitó kelt ki belőle, merthogy csak délig virágzott az a bizonyos rózsaszín meg kék virágú hajnalka.

Júliustól szeptemberig ontja folyamatosan a szárain fejlődő sűrű virágokat. Ebből lett nekünk árnyas, levegős, hűvös búvóhelyünk. Itthon most is nyílik ez a virág, csak én kerítésként használom.

Nem emlékszem, hogy a szüleim valamikor is magyarázták volna, mit miért ültetnek, csak adták a mintát. Szerintem ez a spontán tanítás erősen hatott ránk.

A belső udvar nagy része virágoskert volt[4].  Sokszínű, sokféle, illatos, szebbnél szebb virág nyílt sűrűn, színes szőnyegként. Anya úgy ültette, hogy egymás takarásába ne kerüljenek, méret szerint is, színek szerint is legyen harmónia. Sok gondot fordított a virágápolásra, bennünket is bevont ebbe a munkába. Mostanában arról álmodtam, hogy nem úgy találja a munkám, ahogy kérte. Hogy megszidott![5] (Ilyen az életben, persze, sohasem fordult elő.)

A debreceni Virágpiac képe, becslésem szerint már a 70-80-as években. A képet a Facebook “Régi képek Debrecenről” csoportjának tagja, Bunya Csaba bocsátotta rendelkezésre

Ha úgy látta jónak, csokrokat kötött, vitte eladni a piacra. Soha egy szálat sem hozott vissza. A szekfűhöz apró, fehér virágú rezgőt kötött, a virágok összeválogatásához különös tehetsége volt. Tudom, hogy a festő, aki Benne szunnyadt, ebben is láttatta Vele a szépséget. Próbálom ebben követni, de olyan szépet nem tudok nevelni, mint Ő. Csodálatos, alkotó keze volt.

Egyes virágot Hozzá kötök. Ilyen a ciklámen, amit akkor kapott, amikor kishúgom születésekor látogatója jött. A „borzas”, fehér krizantém, amit olyan gyakran takargatott a fagy ellen, hogy időre kinyíljanak. A kerti vízcsap környékén sűrű virágszőnyeg nyílt portulácskákból (porcsinrózsa), mert egyformán szeretik a napot és a vizet.

Konyhánk ablakában egy bordó begónia nyílt, mióta az eszem tudom. Huszonhárom éve, mikor  Anya elment, magammal hoztam ezt az „anyavirágot”. Időnként megfiatalítom, ma is itt él az étkezőben. Most, születésnapomra Húgomtól kaptam a „testvérét”, egy szőlővirágot[6]. Már ketten vannak.

Fehér, teltvirágú fürtös orgona is él velem. Otthonról hoztuk az „ősét”. Arról nevezetes, hogy ilyen virággal ballagtam középiskolás koromban. Ez a fehér annak az őstövéről származik.

A konyhakertünk alakja a mostanihoz hasonló volt, keskeny, hosszú, középen úttal. Az út két oldalán végig gyümölcsösfák. Gyönyörű volt tavasszal, az egymás után virágzó fákkal. Cseresznyefa virágba „mártva”, messzebbről és közelről is megcsodálni való. Követte a barackfa virágzása.  Ma is-mióta nem otthon élek- gyakran látom álmomban-színesen! Olyankor mindég jó napom van. Csak azt a fát látom álmomban.

Régebben szintén otthon és a Sesztina utcán a vadvirágokon gyakorta szaladtunk a pillangók után. Lestük, hogy használják pödör nyelvüket, hogyan marad rajtuk a hímpor, ha megfogjuk őket. Volt időnk erre! Citromlepke, pávaszemes, tüzes, „szekeres” volt a leggyakoribb fajta. Legtöbbjének mi adtunk nevet. Amit szekeresnek hívtunk, az valójában fecskefarkú meg kardoslepke. Szívesen rajzoltuk, festettük őket. Még olyan játékunk is volt, amit egy vékony pálcával tolni kellett, kis keréken gurult, és közben „csattogtatta” a szárnyát. Ilyen játék ma is van. Hasonló volt a pettyes katicabogár. Élőben egy gyerek kedves kis bogara. Ha kezünkbe kerül, magasba tartva azt vártuk, hogy elszálljon és énekeltünk neki.

Örülök és hálás vagyok a sorsomnak, hogy kertes házban élhetek, napjaimban is látok igazi katicabogarat, a levendula ágán „szekeres” pillangót, amit sikerült lefotózni is, tavaly és idén nyáron.

Igazi lányos játékunk az öltöztető baba volt. Az első ilyen papíralapú, kemény anyagból, gyárilag készült, néhány ruhadarabbal, kiegészítőkkel, amit mi válogattunk össze rá. Később magunk is készítettünk, sokféle szabású, színű, mintás és egyszínű öltözéket a játékunknak.

Ösztönös volt a színek összehangolása, árnyalása, fogalmunk sem volt az elméletről. Hideg, meleg színekről. Használtuk, ami tetszett, és amit utánozni szerettünk volna.

Tizenéves koromban sok szép ruhám volt, de egyet különösen szerettem. Ez egy halvány vajszínű plisszirozott szoknya volt, amihez csokoládébarna selyemblúzt viseltem leginkább.

Egy alkalommal édesapám engem kért meg arra, hogy készítsek elő egy kék inget a számára, a sötétkék öltönyéhez. Találomra elővettem egyet, amire megjegyezte, nem jó, nem illik a színe, és egy másik inget választott. Csodálkoztam:  hogy lehet, hogy egy kékhez hogyan nem illik a másik? Megkapom a magyarázatot, ha kinyitom a szemem a növényekre, virágokra, a természet romlatlanságára.

A napnyugta, napkelte színeváltozásának csodájára, színes levelekre fagyott dér gyöngyeinek látványára, a madáretető vendégeinek „ruhájára”-ha odafigyelek.

Csak meg kell állni egy percre, befogadni a látványt, ami körülvesz. 

Hála, hogy nekem módom van erre!”

Kapcsolódó bejegyzések:


Lábjegyzetek:

[1] Hajduböszörményről van szó. FÁ

[2] Káplár Miklós (1886-1935) alföldi festő, sokadik nagybátyám. FÁ

[3] Ez a kert Nagyapáék háza udvara volt már, Debrecenben, az István út 4 szám alatt.Hosszú nadrágszíjtelek, az elején az utcafrontra házzal, annak elején pedig, amig lehetett, állt Nagyapáék kis boltja. A szomszédban fatelep, és nyáron, hajnalonta vonat sípja hallatszott a Kisállomásról. A Kisállomás előtt fuvarosok, lovaskocsik,szénhordásra, vagy bármire. Hmmm… – ezt sem írattam még meg Anyával! Annak az utcának az életét! FÁ

[4] Angyal Nagyi ugyan háztartásbeli volt, de ez nem munkátlanságot takart. Sok egyéb mellett ezt a virág és veteményeskertet gondozta, az év jó részében a Virágpiacra járva adta el őket és mindent, amit a kert termett. Nekem gyerekként nagy élmény volt ennek a téglával kirakott piacnak a sokadalma. A család ebből fakadó jövedelme Nagyapáéval kb. azonos volt a mostoha időkben.  A virágpiacról egyetlen képet sem találtam a neten. Kedves Olvasó, ha van módod és kedved, segítenél? FÁ

[5] Anya „kertje” mi vagyunk! Valóban rendetlenek, szedett-vedettek; nem csoda, ha Angyal Nagyi korholja -ezúttal azonban méltatlanul. Bocsánat, Anya! FÁ

[6] A begónia másik neve.FÁ



Kategóriák:Önblog, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, II. Világháború, Velence, XX. század

Címkék:, , , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: