Önblog : Ízek, színek, illatok kora gyerekkorból – a nagyszüleimnél töltött, háború utáni időkből – Fehér Györgyné visszaemlékezése (Minden böszörményinek, akik messze mentek)

 Vázlatos alaprajz Hajduböszörményben,  a Tizenhárom vértanú –utcai nagyszülői otthonról. Konkrétan és képletesen.

Szerző: Fehér Györgyné-édesanyám

Google ma

A Tizenhárom Vértanú út Hajdúböszörmény mai térképén (forrás: Google Föld)

alaprajz

Ama nagyszülői ház és telek szerkezete Hajdúböszörményben, a Tizenhárom vértanú utcából. Ma lakótelep áll a helyén.

 

 

Az utcai kiskaputól végig a lakóház oldalán fedett gang vonalát követően a zárt kiskert felől szőlőlugassal, sötét színű, dús szőlőfürtökkel, amiből csipegettünk. Bor nem készült belőle sohasem.

A szőlő alatt szép sorban nagyanyám kedves virága, a kék színű, szimpla virágú jácint illatozott. A nemesen egyszerű, tiszta illatú kékség.

Máig látom magam előtt. Örülök, hogy a mostani otthonom is őriz néhány tövet belőle.

Feledhetetlen a ház is a szobáival, külső épületeivel, gazdasági udvarával.

Az utcára néző szoba Erzsike nénié volt. Itt tisztaságszag uralkodott, a padlóviasz szagával keveredve. Itt voltak a hangszerek. Az ő harmóniuma. Juliska néném hegedűje a szekrény tetején, és egy harmónika. Meg bazsalikom nagymama kertjéből.

A középső helységet nem lakták, ma nappalinak neveznénk. Ide lopakodva mentünk, gondosan vigyáztunk, hogy cipőnk nyoma se látsszék, ha kíváncsian „kincsek” után kutattunk.

Káplár Erzsébet

Káplár Erzsébet a szülői ház szőlőlugasában 1947-ben. A fotó hátoldalán rejtelmes szöveg: “Megmentett szeretet szolgálatáér

A következő szoba Juliska nénié volt. Itt pedig az egyik asztalon sokféle sütemény, kalácsok és egyéb finomságok. Egy hatalmas sütőteknő tele pogácsával, letakarva fehér szőttessel.

Ez volt az unokák számára berendezett éléskamra. Öten-hatan legalább ott virgonckodtunk esetenként. Micsoda illatok! Vasrács volt az ablakon-olyan gyönyörű mintával, amilyet csak elvétve láthatok. Ez volt a leghűvösebb szoba, nyitott ablakán bejutott a virágoskert illata.

Tovább haladva Juliska szobájából egy ajtón át két lépcsővel a nagyszülők szobájába jutottunk. Az ajtónál, szembe a szobával egy kanapénak nevezett bútordarab, jó nagy méretével, akár négy ülőhelynek is megfelelt. Ülőlapja alatt „ládafiák” voltak, a nagyszülők ruhaneműivel.

A kanapé előtt megfelelő méretű asztal, elfordítható tetővel. Benne nagymamám „kincsei”. Mindenféle konyhai apró eszközök, varrókészlet, gyűszűk, szép fényesen, számomra értékes tárgyak. Boldog voltam, ha néha kutathattam benne.

Ebben a szobában volt a kemence és egy tűzhely is. A falon polcok, rajta mindenféle bögre, pohár, érdekességek. Nagyapám bögréje, amiből csak ő ehette a tejbe aprított kenyerét. Amolyan szűkebb szájú, „hasas” porcelán edényke. Egyszer láttam csak utána azt a formát, sajnálom, hogy azt az alkalmat elszalasztottam, amikor sok évvel később nem vettem meg aztán a hasonló másikat.

Most is emlékszem a kis madárhoz hasonló Nagymamára, ahogy a tűzhely előtt ülve kenyeret pirított parázson nekünk, váratlanul betoppant unokáknak. Libazsírral megkenve kínált vele minket. Hálásan, mohón ettük… Hozzá tartozik az aszalt gyümölcsök illata. Fent, a padláson hosszú rúdra akasztva fehér vászonzacskók rejtegették a finomságokat. Aszalt gyümölcsök, alma, körte, szilva rejtőzködtek ott. Meg-megdézsmáltuk őket. Ők lent, hallották a lábdobogást, de nem volt tiltott a kóstolgatás.

Nyárvégi illatok jellemzője a frissen levágott napraforgótányérok tömény illata. Itt is segíthettünk. A felnőttek levágták a napraforgó tányérját, mi a szekérre hordtuk. Az udvaron az egészet ponyván szárították. Ha jól kiszáradt, csépeltük közösen. Bottal ütögettük ki a magvakat. Nekünk játék volt az egész.  Később a szekérre rakott zsákokkal együtt Jancsi bátyám elvitt minket az olajütőbe. Ott várakoztunk, amíg az olajat megkapta. Hozott olajos napraforgó-pogácsát is, aminek az alakja is olyan volt, mint a trappista sajt.  Ez maghéjból, magtörmelékből állt. Állatok eledele lett belőle. Mi, gyerekek, a markunkba kaptuk ezt a nagyon finom, illatos, pörkölt napraforgót.

aNYA 1945

Fehér Györgyné édesanyám három évesen, a háború idején “ideiglenesen Hajdúböszörményben állomásozó” Kiss János festőművész rajzán

Mennyei, finom kukoricaétel. Vasvillára tűzött „tengericső”. Nyílt tűzön ropogósra sütve. Vagy nagy szemű csemege szemesen, fazékban főzve. „Egérfogúnak” nevezett pattogatnivaló kukorica. Lestük, vártuk, hogy nekünk készítsenek. Amelyik nem pattant ki, azt kakaskának neveztük, a tyúkok kapták.

Aztán a kukoricamálé! Sült „tésztaként” készítette nagymama, kockára vágva ettük. Szép, sárga volt és édes. Kukorica-darával pótolta a búzalisztet. Cukor helyett ott volt a melasz. Nagy kannákban sötétbarna, édes valami. Ha nem látták, beledugtuk az ujjunkat, és lenyaltuk róla a ragacsot. Ilyen volt a „légkör” a ház körül.

Nagyon szerettem az utca levegőjét. Minden házban sütöttek kenyeret, más-más napokon. Szállt  a levegőben  a fűtőanyag, a kukoricaszár, morzsolt csutka,  gally illata. Szerettem beszívni a szagukat. Természetes anyagok égtek. Nem hiszem, hogy a mai természetvédők kifogásolnák.

1942 Papp

Anya a szomszéd Papp nénivel 1942-ben, pár hónaposan (Anya sok évvel később tőle kapta a ballagási virágait)

„Rosszevő” kislány voltam. Nagymamámnak sok gondja volt velem emiatt. Ha levest adott enni, mindig „madaras” tányérban kaptam. Bíztatott, hogy csak annyit kell ennem, amíg a madarat a tányér alján meglátom. Szép, színes volt a tányér, a leves lassan elfogyott.

Azóta sok hasonló madaras tányért gyűjtöttem az Ő emlékére, a magam örömére.

Náluk mindig volt kiscsirke, kiskacsa. A gazdasági udvarban hatalmas nagy szénakazal állt. Annak tövéből Gyuszi öcsém vadászta – gyűjtötte az „eltojt” tojásokat[1]. Naponta kutatta a szalmarejteket, titkos fészkeket. Nagy ijedtségére az egyik helyen egy csőr csípte meg. Rátalált a kotlósra, amelyiknek sikerült ott kiköltenie a tojásokat. Néhány nap múlva büszkén vezette ki a csibéit.

Legjobban a sárga pelyhes kiskacsákat szerettem.

Nagyon illatos kis jószágok voltak azzal a furcsa szokással, hogy ettek-ittak. Egy falat, egy korty. Ide-oda futkostak az etető és az itató között. Már elég nagy voltam ahhoz, hogy Böszörmény és Debrecen között egyedül utazzak. Nagyanyám egyszer gondjaimra bízott egy drága pelyhes kiskacsát. Nem volt társa, nekem adta, gondozzam, legyen az enyém.

Valahonnan szereztünk egy kis dobozt, beletettük, és vittem haza a vonaton. Az ölemben tartottam, betakartam a kezemmel, nehogy a kalauz meglássa, le ne szállítson vele együtt. Megúsztuk!

Otthon, hogy szép legyen a helye, piros krepp papírra béleltem a dobozát. Másnap kétségbe estem, mert piros színűt piszkított. Anya vigasztalt, a papír az oka, vegyük ki alóla.

Kovászillat. Nagyanyámék minden héten több napra sütöttek kenyeret. Hetente egyszer. Ilyenkor maroknyi nyers tésztát meghagytak a következő alkalomra. Ez a kovász.  Unokatesóimmal mi is szakítottunk magunknak kicsit, eldugtuk, gyakorta megnéztük, szagoltuk.  Tanakodtunk, mi az érdekes az egészben, nem értettük, miért tartják fontosnak a felnőttek ezt a „csirizt”.

A csukamájolaj, hogy ne csak a szép jusson eszembe. 1948. Első osztályos lehettem. Tantermünk berendezése:  fekete tábla, előtte dobogó katedrával, a sarkokban óriási  golyókkal golyós számológép. Egybefaragott fából a padok  írólapja.

Rögzített ülőhelyű padok, egyben, négy gyerek számára. Az írólap felső részén lyuk a tintásüvegnek, vályú a tollnak. A pad sötét színű, akár az olajos hajópadló. Rendszeresen olajozták, hogy ne szálljon a por. (Jaj volt, ha büntetésből térdelni kellett! Bizony, folt maradt a harisnyán, zoknin, térden.) Persze, az olajnak szaga is volt. De nem ez a legemlékezetesebb, hanem a literes zöld üvegpalack, amivel bejött a tanító néni.  Egy kanalat is hozott magával. Mi libasorban szépen eléálltunk, valamennyien kaptunk egy kanál csukamájolajat, amit ott, előtte le kellett nyelni. Megtettük. Rettenetes íze volt, ma is borzadok, ha eszembe jut. Akkor nem mertünk tiltakozni.

Porszag. Már elég nagy kislány voltam ahhoz, hogy édesanyám rám merje bízni a söprögetést.  Otthon súrolt, diófapáccal festett, padlóviaszal fényesített hajópadló volt a szobában. A konyhában feltétlenül, a gyakori felsúrolás miatt. Mindenki elment  otthonról, enyém volt a pálya, nagy lendülettel nekiálltam seperni. Olyan lendülettel, hogy fehér porfelhő lengett a konyhában- szobában. Még szebbet akartam. Levettem a csipke ágyterítőt, azzal terítettem le a konyhaasztalt. Nagyon szép lett, földig ért a „csipketerítő”.

Anya jól leplezte meglepetését, nem szólt rögtön, mikor szétnézett. Legközelebb együtt fogtuk a seprűnyelet és mondta: „húzzuk, és ne csapjuk” a szemetet. Egy életre megtanultam.

Illatok és szagok-címszó alatt is képi emlékek jönnek sorra a gyerekkorból. Ilyen az esőillat. Nyári zápor után megállt a víz az udvaron és mezítláb  belegázoltunk, tocsogtunk a vízben, amíg lehetett. Illata volt annak az esőnek.

Társítom hozzá a por szagát a messze idők „hamvas utcáin”.

Böszörményben az 1950-es években kevés volt a portalanított felületű út, utca. Nagymamáék utcája olyan széles volt, hogy egymással szemben nyugodtan elhaladhatott két szekér. Földes útja volt a Tizenhárom Vértanú utcának.  Tavasszal mindenképp, de nagy esők után is Jancsi bátyám elboronálta a sárbuckákat, amiket az állatok lábnyoma és a szekérkerekek hagytak maguk után.  Így tettek a szomszédok is.

Hbösz Hungaricana

Hajdúböszörményi utcakép a világháború előtt kicsivel. Rajta a poros utca. (forrás: Hungaricana Képeslaptár)

Volt az utcában egy artézi vizet adó közkút. Nagymamám szerette annak a vizét, és mi, gyerekek, szaladtunk a kútra, ha kellett. „Árkon-bokron”, sárban, porban. Hát ennek a pornak az emlékét őrzöm! Nagyon vastag, nagyon könnyű, szürke, puha valami volt az.

Ha elsőnek mentünk, nem egymás mellett, hanem mögött, az elől haladó jó erősen beletette a lábát / cipőjét ebbe a porba, betakarta a lábfejét a por. A mögötte lévőre szállt a porfelhő, fújt, prüszkölt tőle. De csak nyáron volt különös a porszag, amikor rásütött a nap. Semmivel össze nem hasonlítható, nem pótolható az az anyag, összetételét nem elemzem, felesleges. Nem homokos, nem szemcsés, púderszerű képződmény, napszagú csoda.

Ebbe a csodába keveredtem tinikorom egyik húsvétján. Szüleim csináltattak ú.n. „kisipari cipőt”, lábamra alakítva. Büszkélkedni akartam vele nagyszüleimnek, bemutatva, milyen szép cipőm van.  Mint az új cipők általában, az én csodálatos lábbelim feltörte a sarkamat, de a por is belement a sebbe, az én púderszerű, kedves porom.  Már térdig dagadt a lábam, mire otthon, édesanyámnak szólni mertem, hogy valami baj van. Volt is. Egy hétig minden nap penicillin injekciót kaptam.

Féltemben a szoknyámmal takargattam apám elől a lábam. Szemrehányástól tartottam. Miért is kellett kérkednem az új cipőmmel?

Nincs már por. A szaga is csak emlék. Benzingőz, ilyen-olyan keverék tölti meg a levegőt. Azt hiszem, vannak még öregek, akik emlékeznek az ilyen dolgokra, a gyerekeknek meg hadd legyen mese.

 

Kapcsolódó bejegyzések:

Önblog 1: Bevezetés

Önblog 2: Káplárok és Vargák

Önblog 3: Hogyan lettem horgász?

Önblog: Apa csónakja

 Önblog: „Gyüttmentségek”: Debreceni, annamajori és velencei évek (1956-1976)

Lábjegyzet:

[1] Amit a tyúkok nem fészekbe tojtak.



Kategóriák:1939-1945, 1945-1989, Önblog, Emberek, Fotók, képek, XX. század

Címkék:, , , , , , , , , , , ,

1 hozzászólás

  1. A „napszagú” porról nekem is van emlékem. Úgy 18 éves lehettem, Kőbányán a Fehér út felől baktattam a Maglódi úti villamos megálló felé. Közben áthaladtam a vasúti aluljáró alatt, ahol bizonyára jól esett az árnyék, mert amúgy pokoli hőség volt. Amint kiértem a vasúti töltéshez, a Nap újra belém vájta mind a hét ágát, de mielőtt még minden erőmet lekötötte volna, küldött egy különleges üzenetet, egy illatot, a por szagát, a kőbányai por szagát. Körülnéztem, és ma is pontosan előttem van a vasúti töltés ritkás növényzete a tarackkal és a fostos paréjjal (libatop), amelynek leveleit a por hártyaszerűen fedte be. Másutt is van por, de akkor tudatosult bennem, hogy ezt a szagot csak Kőbányán éreztem korábban, mégpedig legalább két éve, mert azóta már nem a sörgyár tövében éltem, hanem az Üllői úton, ami még X. kerület, de már nem Kőbánya. Így aztán a por szagába belé vegyült a nosztalgia is. Minden akkori részletet pontosan fel tudok idézni, csak a legfontosabb, a por szaga illant el.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: