Az eddigi bejegyzésekben szüleim származási gyökereiről írt édesanyám. A most következő rész édesapám és az ő fiatal és felnőttkoráról szól-benne velem és öcsémmel. A szöveget néhány ponton lábjegyzetekkel igyekszem közérthetőbbé tenni. A szövegformába nem piszkáltam bele ezúttal sem. Az Édesanyámé.
szerző: Fehér Györgyné Varga Mária
Ezek a sorok az unokák számára érdekesebbek lehetnek, mert a fiúk átélték.
Közös életünk a megismerkedéssel 1956 szeptemberétől kezdődött. Ő másodikos volt, én elsős Pallagon[1].
A pallagi technikum képe a családi archívumból
Közös életünk a megismerkedéssel 1956 szeptemberétől kezdődött. Ő másodikos volt, én elsős Pallagon.
Valahogy egymásra néztünk. Aztán üzenet jött Tőle, mi a véleményem róla? Az volt a válaszom, hogy nem tetszik a haja (műhullám volt benne). Attól kezdve simára fésülte.
Jöttek a kitépett füzetlapra írt levelek- titokban- és mentek a válaszok. Ő kollégista, én bejáró. Találkozások előbb Debrecen különböző pontjain, később hosszú séták Pallagtól a városig.
Anya a kézirata mellé pár fotót, és ezt a kis, 5×5 centisre hajtogatott levelet tette Apától. Szép hajtogatás. Elmerengtem rajta egy darabon, aztán nem bontottam szét a szöveg ismerete kedvéért. Sohasem tudnám ugyanolyanra visszahajtani. Maradjon az csak így!
Számomra az érettségije után sem lett más a kapcsolat. Leveleztünk (egy doboz őrzi az elsőtől az utolsóig) majd a Petőfi Laktanyában[2] élte a katonák életét, de ha tehette, a szabad idejét nálunk töltötte. Akkor már aludhatott a konyhában lévő díványon.
Apa 1961-es katonaportréja
Nagyon tiszta kapcsolat volt. Volt csók, ölelés és más semmi. 1956 és 1963. között, amiért ma jól kinevetnének, vagy nem tartanának normálisnak.
1962. karácsonyán eljegyzés Méhteleken[3], 1963. április 13-án esküvő Debrecenben.
Szüleim eljegyzési fotója 1962-ből
Hozományunk három-háromezer forint és egy-egy bőrönd. Nem volt mit egymás szemére vetnünk.
Ő már Annamajorban[4], a Célgazdaságban dolgozott. Szeptembertől Baracskán tanítottam.
Egy évig egy szolgálati szobát kapott. Itt éltünk a fiatal házasok életét, főzni nem tudtam, mert nem volt hol, de jó volt az „üzemi” konyha. Második évtől kaptunk egy kis lakást, minden volt benne, ami a kezdőknek elég. Gazdálkodtunk. Pedagógusföld[5] 1 kh., neki is annyi.
Ő, azaz valójában én, az elsőszülött magzat 1966-ban, egyévesen. Láthatóan nem közölte akkor még senki, hogy gazember leszek.
Állatokat tartottunk, gyűjtöttünk Trabantra. A kis lakáshoz csatoltak még egy szobát, így már komfortosabb lett[6]. 1965 tavaszán Gyurka beszűrődést kapott. Budakeszire került a tüdőszanatóriumba. Első fiunk akkor volt pocaklakó. Augusztusban engedték haza, Árpi szeptemberben született. Addig ingáztam Annamajor és Budakeszi között.
“A” Trabant a hetvenes évek közepén. Randa zöldes izé… színe volt. A rendszáma: IF 14-63. Azóta sem tudom egyetlen autóm rendszámát, de az más volt. Tényleg!
Később „Apánk” telepvezetőből ágazatvezető lett, szakmailag elismert marhatenyésztő. Vegyesruhásként alkalmazták, ami azt jelentette, hogy civil ruhát viselt a munkahelyén, de ha a szükség azt kívánta, egyenruhát viselt és fegyvert használt.[7] Éltük az életünket messze a városoktól, küzdve a sárral és közlekedéssel.
1970-ben egy ikerházba költöztünk. Szerettünk ott lenni. Szép nagy kert, jól megépített ház volt az utolsó annamajori otthonunk. Ide született Zsolti 1972-ben. Lehetőség nyílt arra, hogy huszonnégy család Velencén telket kapjon és építkezhessen. Volt 10.000 (– tízezer) Ft megtakarított pénzünk, és a csapat legfiatalabb tagjaiként belevágtunk.
Akkor én kerültem kórházba idegbecsípődéssel. Mire a ház emeletére felvezető vas lépcsőtartó elem elkészült, ültem az alsó fokán, és csak reméltem, hogy egyszer fel is jutok. Aztán elmúlt az is.
Folyt az építkezés. Amit lehetett, a gazdaság szállítóeszközeivel megoldották. Amit kézi erővel kellett, azt a huszonnégy férfi összefogva csinálta meg. Aztán raktuk a parkettát, metlachit[8], ketten.
Csendélet: Apa randa zöld és barna, vastag pulóverben, amit aztán megörököltem tőle, és egy apró kis daruskocsi a velencei építkezésen.
Az építkezés idején és korábban is, a pótnagymama Tímár néni, „Mancikám” Árpit nevelte nagy szeretettel, Lazányi néni, Rózsika meg Zsoltit.
Munka-építkezés- marxista egyetem mellett kifáradt a családfő. Voltak anyagi gondjaink, amikor egyik napról a másikra nagyobb összegnek kellett rendelkezésre állnia. Minden forint ide kellett. Ha nézeteltérés, esetleg veszekedés volt közöttünk, kizárólag a pénz hiánya miatt volt.
Végül, 1975 augusztusában kiköltöztünk Annamajorból. A kis Trabant hozta a konyhabútort, Betyárt, a „Gombócból” felnőtt kuvasszá nőtt kutyánkat[9].
Öcsém és én a még kopár kertben 1976-ban
Ugyanaz negyven évvel később
Jött velünk egy almafa is. Árpi itt negyedikesként került egy összeszokott gyerekcsoportba, Zsolti itt kezdte az óvodát, a családfőt busz vitte reggelente Annamajorba.
Velencén kaptam állást. Valamennyiünket nehezen fogadtak be az őslakosok. Magam is nehezen éltem meg, hogy tizenkét letöltött tanítási év után is „gyüttmentnek” titulált egy kolléganőm.
Most, 2014. telén visszatekintve az elmúlt évtizedekre, tartalmasnak, küzdelmesnek, de érdemesnek is tartom a magam részéről.
Van egy daloskönyvem, amit serdülőkoromban kezdtem írogatni, apám írta az első oldalra a „Marika” –címűt, amiből idézek, és ezzel zárom ezt az emlékezést:
„Neked szent maradjon
az arany karika
álmodozz álmodozz Marika, Marika”
Álmodoztam…
Kapcsolódó bejegyzések:
Önblog 1: Bevezetés
Önblog 2: Káplárok és Vargák
Önblog 3: Hogyan lettem horgász?
[1] Pallagi Mezőgazdasági Technikum. A nagyhagyományú, sokszázados debreceni mezőgazdasági képzés akkori, középfokú oktatási intézménye.
[2] A budapesti, Budaőrsi – úti Petőfi Laktanyáról van szó, ahol Apa géppuskás katona volt.
[3] Méhtelek a szatmári Fehérgyarmattól kb 20 km-re levő falu, apai felmenőim faluja. Erről a korábbi önblog – bejegyzésekben olvashatsz, ha érdekel. Meg később.
[4] Ismertebb nevén a Baracska-Annamajori Célgazdaságban, gyakorlatilag egy alacsonyabb fokozatú börtöngazdaságban, ahol a fogvatartás körülményei között a rabok dolgozhattak – és dolgoznak ma is. Édesapám itt szakképzettségének megfelelően mezőgazdász, marhatenyésztő volt.
[5] Pedagógusföld: a háztáji járandóság része. Anyáék a gazdaság által vetett kukoricát kapálták (jellemzően Anya) és ezért a kukorica jelentős hányadát vagy némi pénzt kaptak. Anya egy ilyen kukoricásban vesztett el egyszer, amikor még nagyon kicsi voltam.
[6] Gyerekkorom nyomasztó élménye volt az a lakás. Kedves Olvasó, ne higgy azoknak, akik szerint az ilyen teljesen mindegy egy gyereknek! Önáltatás. Igaz, nem csak ezen múlik a dolog.
[7] Jellemzően fogolyszökésnél.
[8] Metlachi: a korszak népszerű, tartós kerámia padlóburkolata. Ma is megvan.
[9] Betyárral nőttem fel. Betyár volt az első lény, akinek születését és halálát is egyaránt felfogtam. Én temettem el aztán húszéves koromban.
Kategóriák:Önblog, Baracska, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, Településszociológia, Uncategorized, Velence, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?