Négy vagy öt éves lehettem akkor. Valószínűleg már gumigatyásként is pecázni vittek Nagyapáék, de arra nem emlékszem. Az a fontos, ami ott, akkor, 1969-ben vagy 1970-ben történt.
Debreceni „nyaralásunkon” a nagyszülői házban, valamikor augusztusban Nagyapa egy kis, talán másfél méteres bambusznád pálcával tért haza. Kis gyűrűket szerzett rá és csöpp, kék tárolóorsót. Lelakkozta szépen, kis parafadugót, valódi damylt, ólmot, horgot kapott ez a költemény.
Nagyapa, Varga Gyula az 1970-es években
Más korban vagy más családban komolyabb nadrághoz jutott a gyerkőc, de nálunk a férfivá avatás első lépése ez a kis pálca volt. A kertben próbálkoztam a kis horgászbottal és pár perc múlva már el is törtem a közepén. Ügyetlen kisfiú voltam. Elkeseredetten bőgtem, először a bánattól, aztán a félelemtől. Nagyapa indulatos ember volt, nem tudtam, mi fog történni. Eldugtam a törött botot. Talán fél óra telt el, amikor Nagyapának feltűnt a sunnyogásom. Megkerestette velem a botot. Megvizsgálta, kaptam némi simogatást a megnyugtatást kedvéért, aztán szó nélkül nekiállt a javításnak[1]. Enyvvel, cérnával gyógyította meg a törékeny kis alkotmányt-hibátlanul. Évekig használtam azt a kis pálcát.
Pár napra rá indultunk a soros horgászkalandra. Horgászképes ifjúként a nagyok már bevettek az előkészületekbe. Napokig áztatták Nagyapa homokos talajú kertjét, mire a földigiliszta éjjel a felszínre jött. A sötétben mikulászacskót kötöttünk a zseblámpa elé, így kerestük éjjel órákig a több napra szóló gilisztaellátmányt. A trágyagödörben trágyagilisztára vadásztunk, majd dögfáradtan és büdösen bújtunk ágyba.
Valamelyik csatornaparton ülök Nagyapával és Nagymamával-szerteszét horgászholmi. 5-6 éves lehettem akkor.
A kaland aztán mindig hajnalban kezdődött, többnyire jókora vonatozással. Kis állomásokon szálltunk le, ahol Nagyapa szekeret bérelt, így jutottunk el a kietlen horgászhelyekig. Sátorverés után napokat horgásztunk ezeken a csatornapartokon. Azon a nyáron első nap együltömben több, mint kilencven törpeharcsát fogtam ki az Árkusból. Nagymama hősiesen tisztította a temérdek apró, szúrós kis halat, aztán kiadós pörkölt készült belőle a dicsőségemre.
Ott, akkor, a tűző napon eldőlt a sorsom a horgászat tekintetében.
| A Hortobágy csatornáiról:
Gyerekként persze, nem tudhattam, hogyan kerültek oda azok a csatornák. Keleti Főcsatorna, Nyugati Főcsatorna, Keleti Övcsatorna, Árkus, K3, K9, Kadarcs, és így tovább…
Ezek egy másfél évtizeddel korábbi természetátalakítási vállalkozás nyomai voltak. 1949-ben Rákosi Mátyás majd Gerő Ernő öntötte szavakba, hogy (szovjet mintára) „modernizálják” a mezőgazdaságot. Mindezt új területek intenzívebb termőre fogásával, öntözéssel, erdősávok telepítésével, tájidegen növények (rizs, gumipitypank, gyapot, selyemkóró, stb) meghonosításával képzelték el.
Az ötlet magvait már a Horthy-korszakban elvetették, akár a tiszalöki erőmű gondolatát. Rákosiék azonban tovább szorozták az amúgy is rossz ötletet.
A csavaros-zavaros történet egyik eleme tehát az öntözött területek méretének jelentős növelése volt, 118 ezer katasztrális holdról 324 ezerre és még tovább. Ennek része volt a Hortobágy öntözése, az ottani rizstermesztés megvalósítása. A tervnek meglepő módon még voltak eleinte eredményei is, de aztán a szakmai felkészületlenség és a természet bevégezte a kalandot.
Gépesítés hiányában a fizikai munka jelentős részét politikai rabokkal, kulákokkal vagy más „osztályidegen elemekkel” végeztették el, akiket az ország minden pontjáról internáltak oda. Az építés egyik “mellékterméke” az volt, hogy ezeket az embereket kiszakították környezetükből, így a falvak népe a hagyományos vezetők és véleményvezérek nélkül maradt. Ez tudatos politika volt. (Ha bővebben érdekel a téma, a forrásjegyzék anyagai eligazítanak.)
1970-re a terv még életben lévő elemeit láthattam. A csatornák közül már csak keveset használtak öntözésre, viszont sok halastó volt azon a tájon, amiket ezekkel a csatornákkal tápláltak. Még karbantartották őket, némelyikben bőven volt hal. Ettől szűk két évtizedre horgászparadicsom lett a csatornák világa, hogy aztán jórészt tönkremenjen a rabok nyomorúságán épített politikai álom. |
Sokat horgásztam azóta. Egy kicsit ügyesebb lettem- de persze, nem eléggé. Ez egy ideig dühített, de okosodtam is egy keveset. Ma már beérem azzal, amit a horgásztehetségem és a vadvíz ad, és nem háborgok. Már nagyon régen nem a szákom tartalma a fontos. A víz, a játék az, ami megnyugtat. Barátok, akikkel derűsen szerencsétlenkedhetek.
Nagyapa horgászik valamelyik csatornán a hetvenes években
Ha azt hiszed, lódítok, kelj korán! Szerezz csónakot, evezz ki a Köpönyeg-tisztásra és figyeld a nyári napfelkeltét! Ha kell , ürügyként vigyél magaddal horgászbotot vagy fényképezőgépet, de az sem igazán fontos! Megjutalmaz a fényből, nádból, halakból, madarakból összegyúrt csoda.
Kapcsolódó bejegyzések:
–Önblog 2: Káplárok és Vargák
Források:
–Hajdu Zoltán: A SZOCIALISTA TERMÉSZETÁTALAKÍTÁS KÉRDÉSEI MAGYARORSZÁGON, 1948-1956
-Saád József (szerk): Hortobágy örökségei-kényszermunkatáborok és lakóik nyomában – Argumentum 2015.
-10.000 holdon meghonosítják a hazai rizstermelést – Huszadik Század, 1940. október
Lábjegyzet:
[1] Ehhez képest Nagyapa rabbiátus ember volt. Egyrészt rendre sportszelethegyet tartott otthon unokajutalmazási célból. Másrészt megtorolta az ellenszegülést. Vejei számára például gyakorlatilag kötelező volt a részvétel a családi „sporteseményeken”. Sanyi nagybátyámnak még apaként is pecáznia kellett velünk, ha egyébként a vasútépítés érdekelte volna is. Az unokabüntetés terepe a rettegett nyárikonyha volt, ahova olykor órákra bezárt. A főbűnökért kukoricán térdepelés járt. Ilyen volt például, amikor dugós puskával többször fenékbe lőttem. (Nagyapa még a játékpuskát is gyűlölte-talán a háború örökségeként.) Szabad volt viszont a büntetést szabotálni, suttyomban a kukorica mellé térdepelni. Ja, ez már a Kádár-korszak volt!
Kategóriák:Önblog, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, Légy Társszerző!, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?