Idén leszek ötven éves. Se dicsőségnek, se kellemetlenségnek nem tartom. Határkőnek viszont igen. Kiváló ürügy arra, hogy felvegyem a kapcsolatot elhanyagolt rokonaimmal, meglátogassam gyermekkorom helyeit. Te, Kedves Olvasó az „Önblog” –címke alatt a következő években familiám és saját életem történetének darabkáit olvashatod, ha kedved van hozzá-és ha éppen erről van kedvem írni.

Ez a történet annyiban velencei, hogy édesapám velencei temetése óta meglehetősen idetartozónak érzem magam és ez az ő és az ő őseinek (is) a története. Mégis, leginkább magyar. Részben szatmári magyar,részben lengyel, részben hajdu, kicsit kun, kicsit mindenféle más. Igazi magyar történet[1], úgy, ahogyan a magyar történelmet a családon keresztül megéltem.

Fehér Nagyapa a felvidéki bevonulás éveiben

Évek óta készülök, hogy a familiám történetéből megírjam azt a keveset, amit tudok. A dologba belekevertem Édesanyámat, aki a  következő három bejegyzés szerzője. Karácsonyra kértem tőle ajándékul írásait, és boldog vagyok, hogy megírta (jön még Karácsony…) . Másokat is segítségre kértem, köztük kedves Gyuszi nagybátyámat. Nagyon remélem, nem késtem el vele, és lesz ereje megírnia a saját emlékeit.

***

Sokan vannak olyanok, akik úgy vélik, kielégítően sokat tudnak a múltjukról. Nem tartozom közéjük. Számomra kalandjáték a helytörténet vagy az ipartörténet írása. Beleélhetem magam olyanok sorsába, akiket személyesen nem ismertem. Ez a játék izgat. Ugyanakkor nem tudok és nem akarok elvonatkoztatni Fehér nagyapa gyönyörű, világító szeméről, meséiről, papírcsákó-hajtogatásairól, miközben ágyhoz kötött, kiszolgáltatott emberként ismertem meg a valamikor nyalka huszárt.

Reménykedem, a kaland végén meg tudok békélni Bartha nagymama hidegségével, aki mégis, évtizedekig önfeláldozóan nevelte reménytelen állapotú férjét. Remélem, mire mindezt leírom, bölcsebb leszek. Remélem, el tudom fogadni Apám szülőfalujának, Méhteleknek, a két családi ág tágabb otthonának, a Tiszántúlnak csendes nyomorúságát. Egyáltalán: jó lenne megbékülnöm már.

Nem szándékozom igazságot szolgáltatni senkinek. Egyszerűen érdekelnek ezek az emberek, az őseim. Ha írásaim alapján ítélkezhetnéked támad felettünk, óvatosságot javaslok. Okosabb, ha tanulsz a történetekből.

***

Édesapám Méhteleken született, Fehérgyarmattól talán harminc kilóméterre, ugyanannyira a ma éppen román Szatmár városától (a valamikori utakon sokkal közelebb volt). Apai águnk évszázadok óta élt ott, a falu alapítói közé tartozott, a falu büszke (talán túl büszke) parasztjai között.

Édesapám és Édesapám, ahogy még aligha láttad őket- méhteleki eljegyzési fotójuk 1962-ből

Édesanyám Debrecenben született, de familiája hajduböszörményi gulyás, meg mindenféle egyéb foglalkozású, nagyon változatos társaság, a katonától a festőművészig.

A pallagi mezőgazdasági iskola a hatvanas években. Édesanyámék a bejárat fölötti teremben tanultak, édesapámék mellettük, jobbra. (Mindez jól példázza, hogy a világon egyetleneink sokszor a szomszédban laknak.)

Kettejüket a modern(ebb) oktatáspolitika, a koedukáció hozta össze. A nagy múltú (Debrecen) pallagi mezőgazdasági iskola –akkoriban éppen technikum- diákjai voltak mindketten. Később elmesélt sorsuk úgy hozta, édesanyám tanító lett, édesapám az állattenyésztő pályán maradt-persze, csavarokkal.

Sohasem születünk meg Zsolt öcsémmel, ha évtizedekkel ezelőtt nem verik szét a régi paraszti rendet. Sohasem lettem volna közgazda, ha a rendszerváltással nem tűnik el egy időre a magyar vegyipar. Aligha lettem volna velencei, ha 1945-től nem fordul fel Magyarország. Hogy jobb lett volna a régi úton? Mindenek ellenére nem hiszem. Erről a nagyon zűrös történetről szól az „Önblog”.

Tessék fogyasztani!

Lábjegyzet:

[1] Amikor a gyermekeimben gyönyörködök, néha eszembe jut: ott van bennük a harmad Európa genetikai emlékezete. Ha Apám fotóit nézed a blogon és az enyémmel veted egybe, ugyanezt érezheted. Török üzleti partnereimen ugyanezt vélem felfedezni olykor. (Ha ráérsz és nincs jobb dolgod, játssz el a gondolattal, hogy a sokféleség érdekes vagy jó lehet! Lécciléccilécci!!!)

Kategóriák:Önblog, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, Velence, XX. század

Címkék:Debrecen, Hajduböszörmény, helytörténet, Mégtelek, Pallag, Szatmár, Velence, Velencei tó