Hazafelé tartottunk Anyával. A gyerekkoráról beszélt. Decemberi gyerek, ahogy nagyobbik nagyfiam is. A decemberi gyerekek a karácsonyfa alá születnek. Akkor is, ha késnek egy kicsit. Vallásost és vallástalant megtalál a várakozás és megszületés története.
Édesanyám 1941. decemberében született Debrecenben. Nagyapa 27 éves volt akkor, Angyalnagyi 26. Nagy szerelem volt az övék, így meséli Anya. Nagyapa akkor péklegény volt, Angyalnagyi háztartásbeli. (Meséltem már róluk, most nem teszem.)
Angyalnagyi kórházban szült. (Oka volt rá.) Anya születése vasárnapra esett. Nagyapa nem volt vallásos, de aznap mégis kivételt tett, templomba ment, talán imádkozott is az anyáért és a kis Marikáért.
“Angyalnagyi” (született: Káplár Mária) kicsi, jólelkű teremtés volt. Gyönyörű szeme, markáns arca ma is előttem van. Itt a kertben, 1942 tavaszán, a hathónapos Marikával
Anya gyakran hallotta tőlük a történetet, hogy nagy tél volt 1941. tele. A kemény hideg miatt a szoba ablakai teljesen jégvirágba borultak. A vaskályha csöve pirosan izzott, úgy fűtöttek, mégis a kicsi Marika kék – zöld volt a hidegtől. Pólyában, takaró alatt is fázott nagyon.
A három közül ő volt a béke gyermeke. A második, Gyuszi, már Nagyapa frontszolgálata alatt született, Kati pedig a fogságból való késői hazatérés sokkja után.
Babakocsi, luxus volt az ilyen. Benne Anya-kb. 1942-ben
Anya emlékei legkorábban két-háromévesek. Nagyapa egy időben pékként, éjjel dolgozott. Kenyeret, kiflit, zsemlét sütöttek, amit hajnalban kiszállítottak a megrendelőkhöz. Utána rövid délelőtti pihenő következett. Aludt volna a szobában, a díványon, de Anya a hasára ült lovagolni egy kicsit. Angyalnagyi benyitott a szobába, és csitította volna. Nagyapa csak annyit mondott: „hagyd csak”.
Nagyapa és Anya 1942-ben. (Nagyapa hangyányit büszkének tűnik)
Nagyszüleim viszontagságos sorsú kis szatócsboltja Debrecenben, az István út 4. alatt.
Minden nap hozott neki egy „kiskenyeret”. Valójában zsemle volt, csak gyerekként nagynak látszott. Illatos, ropogós héjú gyönyörűség. Anya meséli, hasonlót időnként ma is látni a boltokban. Neki mindegyik a gyerekkor emlékét idézi. (Anya a mai napig is süt nagyobbacska pogácsákat, valódi bors-szemekkel, állatokat mintázva. Nagyon kisgyerekként, Annamajorban pedig hetente egyszer kis kenyérkéket dagasztott-sütött nekem. Nekem innen van az emlék.)
1943 végére már megnyitott Nagyapa és Angyalnagyi fűszerüzlete a családi ház frontoldalán. A bolt egyik falát zöld színű polcok, fiókok borították, egymás felett sok fiók. Mindegyikben más-már árucikk. Nagyapa fejmagasságában volt a mazsolás fiók. A kislány Marikát Nagyapa felemelte, hogy kihúzhassa a fiókot és belekukkanthasson. Ott, magasan, a karján ülve csemegézhetett Marika, az anyám, aki azóta is nagyon szereti a mazsolát.
Aztán „filmszakadás”. Nagyapa bevonult, hogy egy másik ember menjen haza sok év után. Anya három éves volt akkor.
***
53 évvel később az én párom hordott kis pocaklakót. Előtte jóval kis cipőcskét kaptam tőle, fiúcipő volt, értettem belőle. Emlékszem, milyen gyönyörű kedvem lett!
Mariann és Máté pár nappal Karácsony előtt
Nőtt bent Máté, és nőtt a pocak. Mariann, a vékony nő hozzáváltozott anyává. Ócska kis autónkon szorgalmasan gyakoroltam különböző napszakokban az elérést Pestről Budára, a kórházig, át az Árpád hídon.
Máté éjjel indult neki, és reggelig küzdött kifelé. Nem volt könnyű dolga, de végül megoldotta hogy megszülessen és megmaradjon nekünk. Láttam minden percét.
Nem volt háború és nem gyötörtek fagyok. A kis lakásban a Tengerszem utcában Karácsonyra készültünk. Az volt az első otthonunk. Igazi karácsonyfa, saját. Máté volt alatta az ajándék: nagyon igazi és nagyon ajándék. Pelenkázni, meg éjjel etetni tanultunk, meg persze boldogulni közben. Mert porszívó is kellett, jó darab, hogy működjön az orrszívó porszívó. Tudod, mi az?
Máté születésekor már nem működött a régi fényképezőgépem, új meg még nem volt. Így a születésről képi emlékem nem maradt, aztán is csak másé. De azért emlékszem.
Szép volt.
***
Persze, mindegy, mikor születik a gyerek, akit szerethetek míg nálam vendégeskedik. Mégis, sok más mellett azért szépek nekem a decemberek, köddel, hideggel, fáradtsággal is, mert emlékszem arra a télre, 1996. decemberére, amikor a fiam született.
Békés decembert, boldog Karácsonyt, Kedves Olvasó!
Kapcsolódó oldalak:
Önblog: „Gyüttünk” … és maradtunk
Önblog 1: Bevezetés
Önblog 2: Káplárok és Vargák
Önblog 3: Hogyan lettem horgász?
Önblog: Apa csónakja
Önblog: „Gyüttmentségek”: Debreceni, annamajori és velencei évek (1956-1976)
Önblog : Ízek, színek, illatok kora gyerekkorból – a nagyszüleimnél töltött, háború utáni időkből – Fehér Györgyné visszaemlékezése (Minden böszörményinek, akik messze mentek)
Önblog: Ahogy születtem
Kategóriák:1939-1945, 1989-től napjainkig, Önblog, Budapest, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, Velence, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?