Talán tíz maradt meg mára azokból a házakból, amik nem is olyan régen Velence képét adták. Halászházak, parasztházak. Az úri építmények kisebbsége mellett a sokaké. Valamikori földiké.

A parasztház a tó környékén nem túl bonyolult valami. Egymás mellé rakott szobák rövid sorozata. Az utcafronton –ha van- tisztaszoba (emléke) aztán a konyha, a lakószoba, hol mellette, hol mögötte kamra, esetleg még szobák, majd a gazdasági rész az épülethez ragasztva vagy külön. A jobb módúaknál külön nyárikonyha, műhely, ólak, szénatároló, istálló változatos rendben.

A ház (Fő u. 58.)  tavaly. Messze nem ez a legszebb az akkor még meglévők között. Csak az egyik.

A tornác nyitott, leginkább faoszlopokon álló. Nem mint a sváboknál,  vagy másfelé ahol kis mellvéd  védte a ház falát és a tornácon járót. Ilyen volt ez a most leírt is.

A Fő utca 58 – ha a helyét jól számoltam ki[1]– a Kiss-familia birtoka lehetett a XIX. században. A familia nagy volt, ezen belül Kiss József harmincegy tagban negyvennyolc holdat birtokolt, ami komoly birtoknak számított a parasztság körében. A ház is előkelő helyen állt (egy házhellyel arrébb is annak számítana), a valamikori községházától néhány könnyű lépés. A háznak és tulajdonosának tehát rangja volt.

A Fő u. 58 és környezete az 1884-es kataszteri térképen

Hogy miként múlt az idő a házzal, nem tudom. Rég lakatlan volt már, az biztos.  A ház helyi védettség alatt állt már jó évtizede, tavaly Velence helyi értékévé nyilvánítottuk. Hirdették, várta a sorát.

1/ Napló

2016. november 15-e, délután öt felé Nagy Karcsi barátom hívott. – Tudod-e, hogy bontják a Fő utca 58-at? A teteje már nincs meg. De lehet, csak felújítják. Akár utána nézhetnél…

Nem tudtam róla. Vasárnap még minden megvolt, a kapun ott a tábla, eladó.  Este tíz felé már csak az árnyékok látszottak, a parasztházé komoran, ablaktalan, sapkátlanul.  Másnap hajnalban sem volt szép látvány.

2016. 11. 16.

Reggel Galambos Marikával telefonálásba kezdtünk a város  műszaki osztályának. Eleinte úgy hittük,  szabályszegés történik. Nem értettük, hogy lehetséges úgy bontani, hogy a város egyetlen elöljárójának se tűnjön fel. Senki nem vette fel a telefont. Az illetékesek terepen voltak aznap.

Levelet írtam Pápai Szabó György kulturális bizottsági elnök úrnak, haladéktalan segítségét kérve. Valóban utánajárt, még aznap éjjel.

Mint kiderült, Velence ügyében már nem Velence hivatala az eljáró hatóság, hanem a gárdonyi. A helyi védettség nem szerepel semmiféle hivatalos papíron, a gárdonyiaknak nem kell, és nem is nagyon lehet semmit figyelembe venniük azon kívül, mit akar a tulajdonos, és milyen állapotban van a ház és a jog. (Hacsak nem műemlékről van szó, de az is megér egy mesét…)  Az új tulajdonos pedig a jelek szerint bontani akart.

2016. 11.17.

A régi tulajdonos szerint a ház régóta nem érdekelt senkit, nem volt kinek szólni- mondta aztán  a véletlenül megtalált vállalkozónő, az új tulajdonos, akivel a ház eldózerolása után találkoztam. Galambos Marika, egyesületünk elnöke pedig éppen rosszkor keresett kapcsolatot, aznap éppen nem bontottak.

Amikor úgy esett, hogy napfényben érkeztünk meg a munkából, fotóztuk a ház eltűnését.

Közben levél a város jegyzőjének, kulturális bizottsági elnöki mail, polgármesteri düh, veszett fejsze nyele… a háznak vége lett.

Ott tart a dolog, hogy hiába az építési szabályzat küszöbön álló újraírása, abba a helyi védettség garanciái nem férnek bele. Helyi rendelet kell hozzá… Miért érzem, erőtlen, suta  mindez?

2016.11.26.

November 26-ra a ház helyén üres placc állt. Ekkor találkoztam az új tulajdonos vállalkozónővel a helyszínen, aki miután megértette, nem támadó szándékkal fotózok, ígéretet tett a bontás dokumentumainak  elküldésére hozzám. Talán csak a címem vesztette el idő közben.

2/ Következtetések

1. Ma a hivatalok között nincs a védett házak tekintetében együttműködési felelősség, információcsere, szándék. Ha kétséged lenne, nekem sajnos nincs, a hivatalos eljárás teljesen jogszerű volt. „Csak” …  (Lásd még: Galaxisi utikalauz stopposoknak- vogon módszerek)
2. A helyi védettség és a helyi értékké nyilvánítás erkölcsi, eszmei jelenség, aminek semmiféle közvetlen hatása nincs a közigazgatásra, jogra, tulajdonosi érdekekre, egyetlen kopott téglára sem.
3. Lehet erősíteni az erkölcsi szálat és a patriotizmust (Sukorón valahogy jobban működik), de az kevés. Méz is kell a madzagra! Szankcióval nem lehet az ügyet elintézni, a tulajdonost is érdekeltté, támogatni kell tenni a közös kulturális érték megőrzésében, vagy pedig hallgatni…
4. Az elmúlt bő egy évben három parasztház tűnt el, vagy alakult át abból a kevésből, ami még van. A többi állapota is rossz, a karbantartás fajlagosan drága. Ahol nem a bontás van napirenden, ott is eltűnnek a régi ablakok, ajtók, hogy a helyüket sokkal hatékonyabb, igaz, személytelenebb  ipari termékek vegyék át. Ki és milyen jogon átkozhatná ezért az élhetőbbre vágyó tulajdonost?
5. Ha minden ebben a tempóban halad, legfeljebb rajzokon, fotókon marad nyoma a valamikori velencei paraszt (meg halász) élőhelyének. Ideje cselekedni!
6. Jó eséllyel a csekély forrásigényű „leletmentés” az egyetlen reálisan kivihető és működtethető cselekedet, de azt viszont intézményesíteni kell (kéne)  a jelenlegi amatőr módszer, párak erőlködése helyett.

3/ Epilógus: az elmúlásról

Hol itt a bökkenő? Az ember meg a dolgai sorsa az elmúlás, nem?  Ezt a házat, meg a többit elérte a sorsa, ahogy eddig is, sokat. A dolgok használatra teremtetnek, amit meg nem használnak, az hulladék, nem más.  És ez igaz!

Nem érdemes picsogni  egy építmény elkotrásán, ha egyszer nincs benne gazda, akinek értéket jelent. Se hatóságként, politikai vezetésként, ha egyébként többre nem futja ennél.

Még csak az sem a  legfontosabb, Velencén vagy másutt pontosan hány parasztház van. (Persze, jó lenne, ha több maradna.) Mert nem az ilyen dolgok számossága adja meg az értéküket, hanem a minőségük, úgy vallom. Ahogy az emberi életnek sem a hossza és esetszáma, hanem a minősége számít(hatna többet).

Amikor a közös javak szűkösek, amikor még az olyan jómódú  vidéken is sok a nélkülöző, mint nálunk, arra érdemes figyelni, hogy az eltűnő, eltüntetett tárgyakban lévő tudás ne vesszen el.  Ez elérhető álom! Az az ökörjárom, amit a Fő utca 58 padlásáról dobtak le, s vélhetően tüzeltek el aztán. Öreg ablakkeretek, cserepek, pecsétes téglák, avult eke.

A történelem apró dolgokban lakik. Ezek a holmik többet mondanak a valaha itt élt velencei paraszt életéről,  mint a tankönyvekbe írt szavak, feltéve, ha érthetővé tesszük őket. A funkciójukat, működésüket, hatásukat a használójuk életére.  Különben csak faldíszek egy giccses házfalon.

Újabban túl sok a pátosz  a múlt körül, ha udvarias akarok fogalmazni. Aggasztóan sok,  és sok a lábszagú. A tények és tárgyak csekély korlátot adhatnának ennek, ha fontosak lehetnének.  Ha  értelmezni tudnánk őket, velük a múlt működését. Ez a jelentőségük, erre érdemes vigyázni. A bennük megmutatkozó, sokakat összekapcsoló  emberi tudásra. Aminek a tudatlanság és közöny az ellenpárja.  És messze nem csak a történelemben, ha jobban belegondolsz.

Ha fáj itt valami, ez fájjon!

Kapcsolódó bejegyzések:

A Velencei Értéktár Bizottság elnöki beszámolója a 2015. októbere és 2016. januárja között eltelt időszakról

Padlásjárók: Halász utca 25. – Ma ifjabb Berta Gyula otthona

Bárány Károly története az időkapszulával

Velence 1848 után II. rész: A (belső) falu szerkezete 1884-ben

1954-2014: Velence településszerkezetének változása a korabeli térképek alapján II

1784-1953: Velence településszerkezetének változása a korabeli térképek alapján

Lábjegyzet:

[1] Ha rosszul számoltam ki, akkor ez a Petheö-ház volt akkor.

Kategóriák:1989-től napjainkig, Falusi épületek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, Település-szerkezet, Településszociológia, Velence, Velencei Értéktár, XIX. század, XX. század

Címkék:építési szabályzat, hatósági jogkörök, helyi érték, helyi védelem, helytörténet, Kiss, parasztház, Petheő, védett ház, Velence, Velencei tó