Velencei vadászatok az 1880-as években

Kárpáti Miklós szerzőtársam pár napja az alábbi munkájával és forrásközlésével lepett meg-remélem, sokunk örömére. Bár a vadászatot inkább messziről tisztelem, a történet közös múltunk darabja, így fontos. Köszönöm, Miklós!

cimkep

Velencei vadászatok az 1880-as években

A XIX.  század végének velencei-tavi vadászatairól kortársként Bársony István és Chernel István írt több helyen, ezen kívül kevés emlékünk maradt, azok többsége is száraz tényközlés. Ezért tartottam nagy dolognak, amikor rábukkantam egy 1892-ben megjelent, de az 1880-as évek vadászatait felidéző élvezetes írásra, Nagy Jenőnek a Vadász-Lapban folytatásokban napvilágot látott “Vadász-élményeimből” címet viselő történetfüzérére.

Először arra gondoltam, hogy csak a tóra vonatkozó részt közlöm, azután rájöttem, hogy beszámolója későbbi része sem nélkülözi – a Meszleny-család tagjaihoz fűződő jó viszonya révén – a velencei szálat. Érdekes ez az átmeneti időszak, amikor jól megfér egymás mellett a nagyvadakra irányuló gondos vadgazdálkodás az apróvadak szinte válogatás nélküli vadászatával!

Kevés az információnk a szerzőről azon kívül, ami a most közlésre kerülő írásából kiderül. Az bizonyos, hogy  nem azonos dr. Nagy Jenő neves vadász- és madarász-szakíróval. Az egyik velencei kisnemesi Nagy-família távolabbra szakadt részének  leszármazottja volt. (Nagy Károllyal való beszélgetésünk során kizártuk azt, hogy az ő családjuk tagja lett volna, Nagy Jenő családja ugyanis ingatlanokkal rendelkezett Velencén, ami a nehezebb sorban élő “tóbíró Nagy-család”-ról nem volt elmondható.) Egy későbbi álláshirdetéséből (1) kikövetkeztethetjük, hogy 1853-ban született és erdészeti tárgyú tanulmányokat folytathatott. Bár családja nem Velencén lakott, gyermekkorában sokat időzött itteni rokonainál, a Meszleny-fiúkat (Lajos, Benedek és Pál) gyerekkori ismerőseiként, barátaiként említi. A hetvenes évek elején Székesfehérvárra költözött, majd 1879-ben, családi osztozkodás után a birtokába került egy velencei ház, ennek révén tölthetett sok időt a tónál és élte át azokat az élményeket, amelyekről itt beszámol.

1888-tól a szatmári püspökség bükkzsérci erdőgazdaságában volt főerdész. A velencei születésű Meszlényi Gyula 1887-től szatmári püspök, s Nagy Jenő pár évvel későbbi beszámolójából (2) egyértelműen kiderül, hogy a velencei Meszleny-családdal ápolt kapcsolata segítette az állás elnyeréséhez.

A zsérci, pusztahidvégi és egyéb szatmári püspöki vadászterületeket három terjedelmesebb írásban mutatta be ugyanebben a lapban, 1891-ben (3). Itt említi, hogy “A puszta-dinnyésháti vadászat Meszlényi István ur, a szatmári püspöki javak felügyelőjének kezében van, ki azontúl, hogy telivér vadászember, még Meszlényi Bencze és Pali iskolájában nevekedett és izmosodott azzá a correct vadászemberré, a ki jelenleg.” Ezek szerint a püspökön kívül egy másik feljebbvalója is a Meszlényi nevet viselte…

További sorsáról keveset tudunk. 1893-ban még Zsércről tudósít, de aztán csaknem másfél évtizedre eltűnnek írásai, csak a tagok és előfizetők névsorában szerepel. 1907-ben megjelent lírai tárcájában utal arra, hogy a Felső-Tisza-vidéki Rétköz környékén él s hogy korábban volt egy Duna-deltai vadászútja is.  Utolsó írása, felvidéki vaddisznókalandja 1908-ban jelenik meg, ezután ismét csak az előfizetők között szerepel  1911 végéig, amikor is (60 éves korhoz közelítve) lemondja az Országos Magyar Vadászati Védegyletbeli tagságát s egyben a Vadász-Lap előfizetését.

Olvasnivaló és egyben forrásközlés ez, hiszen számtalan rejtett információt szemelgethetünk ki a szövegből: helyekről, emberekről, állat- és növényvilágról, idő- és vízjárásról, de – ami talán még fontosabb, érdekesebb – a vadászok emberi és természeti környezethez való viszonyáról is.  (Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy szereplői “egydimenziósak”, a vadászaton kívüli más tevékenységükről alig tudunk meg valamit…)

És most dőljünk hátra, merüljünk el a múltban, a Velencei-tó és Magyarország más tájai százharminc év előtti vadászvilágában! Adjuk át a szót Nagy Jenőnek!

engel-kicsi

Engel Károly metszete (Illusztráció, nem tavunkat ábrázolja!)

Vadász-élményeimből.
— Közli: Nagy Jenő, urad. főerdőőr. —

“Mint minden élethivatásnak, ugy a vadászénak is megvan a maga központja, mely körül, mint a bolygó napja körül, a természet örök törvénye szerint hol egy, hol más irányban mozog; az én vadász-életemnek is megvolt a maga központja, mely fejlődő szenvedélyemnek irányt adva, azt a tökélyesedés utján előre vitte.
Atyám mint szenvedélyes vadász — míg kerekei el nem romlottak — nagy kitartással űzte a vadászat nemes sportját s én mint 10-12 éves gyermek, miután 3 fitestvérem hajlam híján erre nem vállalkozott, — hűségesen hordtam utána a lőszerrel és elemózsiával töltött tarisznyát. Pogány munka volt mondhatom a rekkenő melegben, vagy pedig télen a térdig és azon felül is érő hóban egész nap hurczolni a délig elemózsiával, azután pedig késő estig az aggatékra került vadakkal telített tarisznyát, — sőt mikor az öreg Lion (hosszú ideig hű társunk a vadászatokon) nyugalomba került, még így mindenestől az apportirozást is teljesíteni!
Ezen erős megpróbáltatás azonban nem hogy csökkentette volna, de sőt még növelte szenvedélyemet. Ezt látva atyám, 14 éves koromban egy kiérdemült egycsövű csőszpuskával ajándékozott meg s megengedte, hogy most már a közeli földekre magamban is kijárhassak. Valami nagy eredményt persze nem értem el ezen első szárnypróbálgatásokkal, mert a vadgalambokat, továbbá mindenféle apró madarakat leszámitva: az egész vacatió alatt csak egy nyulat hoztam terítékre, de hogy ezt is miként lőttem, ezzel magam sem voltam tisztában, mert világosan emlékszem még ma is, hogy amint a nyul a kolompér-szár alól előlem kipenderedett: hevességemben nem fogtam az arczomhoz a flintámat, hanem már az emelés közben — valószínűleg önkénytelenül — elsütöttem azt. De hát a nyulba belement, vagy talán igazabban a nyul beleszaladt a lövésbe!
Elképzelhető, míly nagy volt örömöm, mivel ezen időpontig ugyszólva csak a patakmenti füzesbe delelni huzódó vadgalambok képezték aggatékra fűzött vadjaimnak legtekintélyesebb részét. Hanem ebben aztán mester is voltam, macska-ügyességgel lopakodtam közelükbe s emeltem le őket egyenként a száraz gallyakról, míg aztán egy kellemetlen incidens az én idilli mulatságomnak véget nem vetett.
Egy délelőtti vadászatról hazatérőben ugyanis, a lakásunktól nem messze elterülő rétnek az előtte való napon ömlöttt esőtől megdagadt erében, egy csapat vadkacsát pillantottam meg lőtávolban; a másik pillanatban már dördült fegyverem s három pompás vadkacsa ott vergődik az érben; a többi, mert többen is voltak, hogy hova lett, ezt a nagy izgalomban észre sem vettem. A térdig érö sáros vizben hamarjában összeszedve vadjaimat, nagy diadallal vittem azokat haza; atyám nem lévén honn, a kertészné gyanus szemmel nézegette őket s ugy az orra alatt mondogatta is, hogy szakasztott olyanok, mint a szomszédasszony kacsái, a mit azonban én csak irigykedésnek vettem. Nem tellett azonban bele két percz, az uszó-hártyájuk bal lábukon be lévén hasitva: erről aztán a natiónáléjuk minden kétséget kizárólag konstatáltatott s kiderült az én első baklövésem is, — melyért fegyverem elvételére ítéltetvén, drága flintám ismét a szölöpásztor tulajdonába ment át, jó magam pedig továbbra is a tarisznya-hordásra degradáltattam.
Innentől kezdve, vadász-életem első évei elég változatosan folytak le; de az egész eredmény talán csak a tapasztalatok és ismeretek gyűjtéséből állt mindaddig, mig a kamasz évek elmultával Fehérmegyébe tettem át állandó lakásomat. Van én nekem itt egy kis viskóm Velenczén, a regényes Velenczei tó partján, mely még az elmult ősök hagyományaként egy birtokrendezés alkalmával jutott osztályrészemül, — háttal Nyék községére támaszkodva, éjszakról és nyugatról gyönyörű kilátással a nadapi és sukorói erdős magaslatokra, délnyugatnak és délnek egyrészt a tóra, másrészt pedig Fehérmegye lankás s egyszersmind legtermékenyebb vidékére. Ehhez a viskóhoz fűződnek 24 éves vadász-életemnek legszebb emlékei.

kataszteri-kicsi

1884-es kataszteri térkép-részlet A leírás alapján a mai Viola és Ibolya utca között állhatott a tóra néző ház, feltehetően a 202-es helyrajzi számon

1879. évben, a mikor Velenczére tettem át lakásomat, éppen otthon vakáczióztak a Meszlényi testvérek: Lajos, Bencze és Pali, kik már akkor is mint általánosan ismert vadászok, pátrióták és gyermekkori ismerősök a tőlük megszokott szívességgel fogadtak, valamint a nap-nap után tartott vadászataikon szívesen láttak, melyekről ha csak szerét tehettem nem is maradtam le. Ezekről az élvezetes vadászatokról kívánok egyet-mást elmondani.
Kora ősszel, midőn már a velenczei tó környékén elterülő uradalmak őszi vetései bokrosodni kezdenek, ezeket töméntelen vadlud vagyis igazabban gyöngyvér lepi el, ezer és ezerekre menő csapatokban, melyek nap jártán a vetéseken legelésznek, az esti alkonyattal pedig inni és éjjeli tartózkodásra behuzódnak a tóra. Minthogy azonban a velenczei tónak dinnyési és agárdi részével egyenközüen fekvő pákozdi részeiben található terjedelmesebb tisztásokon huzódnak meg, tehát ki lesz adva Scharvaicz Péternek, a dinnyési vadásztársaság vadőrének az ordré, hogy a ludak vonulását lesse meg s erről illetékes helyen tegyen jelentést.
Az első jelentés beérkezte után azonnal megindul a vadászat, a mi nem oly könnyű és eredményes, mint azt a laikus gondolná, mert ezen rendkivül óvatos vad sokszor a legvérmesebb reményeket is meghiusítja. Másrészt tudva lévő, hogy az első csapat ludra, mint az utána jövő zöm előőrseire lőni nem szabad; ha most ezek vagy a rosszul rejtőzött vadászt észreveszik, vagy szokott helyükre leereszkedve valamely körülmény által elzavartatnak : már füstbe megy a vadászat, mert a későbben jövő zöm ezeknek hivó hangja után indulva, szokott helyüket szó nélkül otthagyja s egész más irányban telepedik le.
Mondhatom, jó magam is sokszor boszankodva tértem vissza a már majdnem biztosra vett les-állásról; többek közt megtörtént velünk az a furcsa eset is, hogy Péter által feltüzelve, biztos eredmény reményében eresztettük keresztül az avant gárdát, midőn ugyanazon tisztás (a lángi) pákozdi oldalán, valami hivatlan, vagy helyesebben: avatatlan lesipuskás beledupláz a már éppen leereszkedni akaró ludakba I . . . Persze, hogy tönkre silányitotta legszebb reményeinket, de hát rezignálnunk nem lehetvén, mit volt mást tennünk, mint hogy hosszu orral hazavitorláztunk.
A vadászat ezen módján kivül még a vetés-táblákban, melyeken keresztül a ludak a tóra szoktak huzni, alkalmas lesgödröket ásattunk, továbbá különösen ködös időben árkokban, fák mellett vagy egyéb a terep nyújtotta alkalmas takaró-helyeken elállva, kocsival, majd meg hajtókkal zavartattuk őket. Egy szóval minden módot, a mit a tapasztalat és körülmények nyujtottak, illetve megengedtek, felhasználtunk ezen felettébb élvezetes vadászat keresztül vitelére, — természetesen sokkal több fáradságos utánjárással, mint eredménynyel.

velencei-ladikos-kicsi

(Velencei ladikos vadász. Zich Ferenc képe)

Eszembe jut egy pár eredménnyel végződött lud-les, melyekben a szeszélyes Fortuna éppen én reám talált mosolyogni. Hogy is volt csak. . .
Ott üldögélünk hárman a dinnyési vadászház nyitott ajtajában, nevezetesen Kolosváry Miklós, Meszlényi Bencze és csekély személyem. Erősen szitál a hideg novemberi eső, az ég teljesen el van borulva. Vitatkozunk, hogy megtartsuk-e a lud-lest ily zegernyés időben; de minthogy Kolosváry Miklós éppen ezért tette meg ide az utat Fehérvárról : hogy fáradsága kárba ne vesszen, a megtartás mellett szavazunk. Unalom-űzésből, minthogy még a tóba menetig elég idő áll rendelkezésünkre, hallgatjuk az öreg Odornak obligát és már oly sokszor hallott szerencse-kivánatait; éppen a «Kromukinál» tart, ennek a petrencze formáját és tűzokádó tulajdonságát iparkodik velünk megértetni, a mi ugyan ezúttal nem nehéz feladat az öregnek, mert a komisz idő elvette minden incselkedésre hajlandó kedvünket; azért is, a mint rendes tagliáját az ezüst forintost zsebre vágta, ott hagyott bennünket, mint Szt.-Pál az oláhokat.
Most meg Péter buvik elő az ő szellős rezidencziájából s erősen biztat bennünket, hogy ha esik is, azért csak ugy bejön a lud mint akár a legszebb időben. Végre ki lesz mondva az általános mozgósítás, a mi aztán menten ténnyé válik, amennyiben kiki kapva czók-mókját: csónakba ül s a kis öblöt csakhamar hátrahagyva,belevágódunk az ölesnél nagyobb nádrengetegbe.
El lehet képzelni, hogy mire a majdnem egy óráig tartó ut végén a két láb szélességnél semmivel sem tágabb nád-sikátorból végre a tisztásra kivergödtünk: át voltunk ázva derekasan, ugy, hogy egy csepp hely se maradt rajtunk szárazon. Itt aztán még vagy másfél órát vártunk a szakadó esőben les-helyünkön, mig végre az első «gá-gá» jelezte a ludak vonulását, a mikorra már ugy elsötétedett, hogy 20 lépésről sem lehetett volna kivenni valami élő állatot.
Eredménytelen is maradt volna ez a vadászatunk, ha a véletlen szerencse éppen reám nem mosolyog s felém nem küld egy elkésett csapat ludat, melyek a többieket keresve, felém huztak a nádon. Az igazat megvallva, nem láttam én a ludakból semmit, még az árnyékukat sem, csak a szárnyuk berregése és gágogásuk után gyújtottam feléjök, ugy találomra, — mire nagy loccsanás és vergődés következett, a másik perczben pedig már biztos helyen : a kezemben lógott nyakánál fogva a lud s aztán el sem eresztettem addig, mig utolsót nem rugott. Ekkorra már társaim is beleuntak a hiába való várakozásba s megadták a jelt a haza indulásra.
Bőrig, de tán még azon tul is ázva, értük el ugy 9 óra után a vadász-házat, hol már egy bogrács kitűnő paprikás halászlé készen várt bennünket. Ezt elköltve és elhatározva, hogy holnap megtartjuk a hajnali lest, ha szekercze esik is: lefeküdtünk. Sokáig hallgattuk még ez után is az esőcseppek egyhangú kopogását a vadászház tetején, majd később a feltámadt szél sivitó sikongásait is közben-közben, — mig végre elcsendesült körültünk az élet s Morpheus átvette az ő birodalmát.
Reggel fél három órakor felköltöttem társaimat; az eső még akkor sem szünetelt ugyan, hanem azért csak újból neki vágtunk a velenczei vizeknek. Ugy fele utján lehettünk a sikátornak, midőn ennek egy kis tisztásán felvertünk egy csapat eltévedt és itt átéjjelezett ludat; lövésről természetesen szó sem lehetett, — először a sötétség miatt, másodszor a miatt, hogy teljesen készületlenül találtak bennünket; ezeknek a hangjára aztán útra kerekedett a tőlünk még jó távolra lévő lud-colonia s csak annyit hallottunk róluk, a mint nagy zörgéssel és lármával a lángi vizekről tovább vitorláztak s mire kiértünk a tisztás sarkára, épp abban a pillanatban szedték fel sátorfájukat a sereghajtók. Erre azután mi is megfordultunk s haza felé fordítottuk a csónak orrát, lövéshez azonban idáig csak Kolosváry Miklós jutott, leemelvén egy precis lövéssel egy általunk még ez ideig nem látott faj réczét.
Reggelinket csakhamar elköltve, a haza készülődéshez láttunk; társaim éppen fegyvereiket szedették szét és csomagoltatták Péterrel az útra, én pedig, mivel a tóparton vadászva gyalog excursiót terveztem hazafelé s olyasmivel mint ők elfoglalva nem lévén: a vadászháznak éppen az öbölre nyiló ablakánál álldogálva bámultam a nagy végtelenbe, mig az öbölben tollászkodó és gágogó nagy sereg házi lud nyughatatlan viselkedése figyelmemet le nem kötötte.
Alig tellett ugyanis belé pár másodpercz, midőn észreveszem, hogy a pákozdi vizek felöl egy a csapatjától elvert, vagy valami egyéb körülmény folytán elszakadt vadlúd — mintha csak közéjük tartozó volna — a szelid rokonok közé kényelmesen leereszkedik. Az ajtónál kézügyben lévő fegyverembe hirtelen két töltényt belegyömöszölve, társaim abbeli kérdezősködésére, hogy mi késztet ily rohamos actióra, ügyet sem vetek, hanem a vadászház sarkától az öblig egy kirohanást intézve, a megjelenésemre rokonait otthagyni készülődő vadludat leemeltem. Persze, hogy irigykedtek társaim ezen hallatlan dolgon, a mi különben vadászok között már megszokott valami, de hát hiába, — erre a napra én lévén a kiválasztott, ebbe bele kellett nyugodniok.
Még ugyanez év őszén, egész a hó leeséseig — a mi Fehérmegyében ugy karácsony táján szokott csak megtörténni — még több kirándulást is tettünk s hajtottuk a ludakat különfélekép, több-kevesebb szerencsével, mig aztán egyszer, ugy november végén (András nap körül,) egy megállapított ludlesről valami előre nem látott körülmény lemarasztott. Egy nagyobb társaság indult ekkor Dinyésre, ugyancsak esős időben; este felé azonban az ég szürke köpönyege ketté szakadt és gyönyörű őszi idő kerekedett. Egy darabig csak néztem a kiugróból, mint aranyozza meg az őszi napsugár, a dértől és fagytól már vörös-barna színt öltött nádon az eső-cseppeket s a tó sik vizét, mely teljes szélcsendben nyugodott, de aztán nem birva ellenállni a kisértésnek: rucza-lesre szántam magamat. Fegyver, csáklya, lapát és csónak kézügyben lévén, csakhamar benn lubiczkoltam a tóban. Már ekkor a réczék nagyobb része melegebb vizekre vonult s alig néhány darab húzott az est-alkony beálltáig; le is emeltem őket egynek kivételével, ekkor aztán megkezdődött a ludak vonulása s egy darabig olvastam, hány lövés esik reájuk, mert nemcsak Dinyésen és Pákozdon, hanem távolabb: Agárd, Sukoró és Gárdony majd minden Nimródja szövetkezett ellenük, oly sűrűn lövöldözve, hogy alig birtam a lövéseket számlálni. A ludak a nem várt aktiót megsokalván, nagy csapatokban iparkodtak a mi vizeinkre s jól kivehettem, a mint a mögöttem mintegy 1000 lépésre lévő tisztásra leereszkedtek, majd onnan a még ide-oda keringő társaikat hivogatták. Nagyon bántott, hogy leshelyemet jobban meg nem választottam, mert nem sokára esteledni kezdett s nekem a lelőtt kacsák felszedése után csakhamar haza felé kellett iparkodnom.
Állásomtól a «lóhalál» tisztásig egy nádbokron vágott csapáson kellett keresztül sikamlani; nagy erőlködések után ide kiérve, pár perczig a nád alatt pihentem, aztán tovább indulva, a mint az elsö csáklya-taszítást tettem, észreveszem, hogy a «templom» tisztás torkolata felöl, nesz nélkül, valami fekete tömeg hömpölyög felém, melyet hirtelenében egy csapat elkésett réczének tartottam. A csáklyát csendesen letéve, fegyveremhez nyulok, mi alatt az öt darab lud — mert azok voltak — már mintegy 30 lépésre jött a csónak orra iránt közvetlen a viz felett; oly nesztelenül húztak, hogy csak akkor tudtam meg generáléjukat, mikor a veszélyt megsejtve, egy gombolyagba keveredve, felszállni iparkodtak. Ebben a pillanatban én is oda pörkölök, mire nagy csobbanás következett; a másik csővel is szerettem volna még oda gyujtani, azonban csónakom ez idő alatt egy fél fordulatot csinált s igy már csak bal felöl lőhettem volna, a mihez nem lévén gyakorlatom, nem tettem meg második lövést. Zsákmányom után nézve, örömmel láttam, hogy lövésem két ludat teritett le; az egyik holtra lőve, a másik szárnyazva lévén, ez utóbbi ugyancsak igyekezett úszva és a még egészséges szárnyával vergölődve a nádra jutni, mely szándékát azonban egy jól irányzott lövéssel megakadályoztam.

glatzvazlat-pici

(Glatz Oszkár vázlata a Meszleny-vadászatok két állandó résztvevőjéről)

Ilyen és ehhez hasonló eredménnyel folytak vadászataink vadludra; de csak néhanapján sikerültek így, mert különben az elért eredmény sehogy sem volt arányban az utánjárás fáradságával.
Kis vadásztársaságunk még több darabbal is beszámolt ez évad alatt, nekem azonban többé nem volt olyan szerencsém a ludakhoz, mint 1887. év őszén, mert ezen évben lőjegyzékem szerint öt darabot fűztem az aggatóra. Mutat ugyan egy-két darabot lőjegyzékem minden év zárultával, a mint hogy más években is eleget jártam a ludak után, pláne székesfehérvári lakos koromban vadász-társaimmal tavaszszal is kijártunk esténként a sárpentelei, szentmihályi és csoóri sárrét tiszta vizeire, hova a ludak inni és éjjeli tartózkodásra le szoktak húzni; de csak egyszer tudtam a csoóri sárrét szélén egy este két darabot belőlük leduplázni, ezek egyike is kutya hiján a sötétségben eltűnt és másnapra utánkeresésre maradt, akkorra pedig már egy élelmes veres kabátos a melle husától megszabadította.
Még egy lud históriára igen élénken emlékszem.
Már jól benn jártunk a deczemberben, midőn egy alkalommal én a hurok-rakók és tolvaj-puskások után nézendő, gyalogosan leballagtam a velenczei telkesgazdáktól bérelt vadász-területre. Csunya, zuzmarás, ködös idö volt; a fák tele voltak zuzmarával s ha a nap kimosolygott volna a ködfátyol mögül, ugyancsak festői látványt nyujtottak volna a nyéki uradalmi határt szegélyező akáczfák. Éppen ezek mellett sétáltam lefelé, midőn a vadludak ismert gágogására vállamon lévő puskámhoz kapok s egy csapat ludból, mely a nyéki vetésekről a tóra volt huzandó, az utóvédet — mely engem észre véve vissza akart fordulni — farba lőttem; megkisérlette ugyan a menekülést, de csak pár méternyire, mert aztán a második lövésem applicálhatása előtt nagy zuhanással a felfagyott rögre esett s mire oda értem: ki is mult az árnyékvilágból.

Most pedig hagyjuk a velenczei tavat s tekintsük meg a Tisza vidékét, mely ha nem is oly gazdag vizi vadban mint amaz, mert bizony a Tisza-szabályozás e gyönyörű vadászatok főérdekességét nagyon leszállította, mégis a tavasz nyiltával, valamint őszi időjáráskor, annyi mindenféle vizi és mocsári vad megfordul itt, hogy a fáradságot nem kimélő vadász még ez időszerint szép eredményt képes itt elérni.

cimkep

Karikatura-szerű lap a századfordulóról

Természetesen nem laikus vadász-ember, mint jó magam is vagyok, hanem természettudós kellene ahhoz, ki ebben a lázas sürgés-forgásban a szem és puskacső elé kerülő szárnyasokat faj szerint meghatározni tudná; én ennyire nem tudtam vinni s csak bámultam, midőn egy-egy jól applikált lövés után más és más egyedek jutottak birtokomba. Azon nem veszett csodálatom, hogy itt különféle fajú s nagyságú gázlók egy csomóba verődve békés egyetértésben folytatták életfentartási ösztönüket. Sokáig lakván a velenczei tó mellékén, nem emlékszem arra, hogy több fajta gázló és szalonkaféle békességben együtt lakmározott volna a tóparti gilisztákon. Nádból készült leshelyemből gyakran megfigyeltem a velenczei tó mellett ezen örökké mozgó madár-életet, de a végeredmény örökké az volt, hogy az erősebb a gyengébbet elmarta s a csapatban járó apró parti szalonkák és egyéb parti gázlók, külön-külön csapatokban jártak-keltek és huztak megszokott tanyahelyeikre. Itt egészen máskép áll a dolog; számtalanszor meggyőződtem. hogy ez a sok fajt számláló társaság, a legjobb egyetértésben él egymással.
A folyó év tavaszán is lenn töltöttem pár napot a Tisza-melléken ; éppen lemenőben volt a Tisza az ártérről, annyira, hogy a terepviszonyokkal ismerős, már hátas helyeken viz nélkül meglábolhatta. Ennek a tengervíznek a szélei, valamint a sekélyes részek, szinte hemzsegtek a sok madártól s valamennyi a maga dolgával — már természetesen éhes gyomrának telítésével — volt elfoglalva, ügyet sem vetve szomszédjára. Persze ezt csak megfigyelni lehetett — express-lövésnyi távolságból, mert bár nem repültek messzire, de az illő távolságot mindig pontosan betartották.
Már éppen kedvem veszett, a midőn végre ki bírtam kapaszkodni a berei szántóföldek saját külön védgátjára; itt azután egy csomó gaz és fűzbokor közt vártam a jó szerencsét, mi nem is késett sokáig, mert a jász-nagykun-szolnok-megyei ártérről ide áthúzó vadakra, egy pár óráig eredményes kirohanásokat intézhettem. Ez alkalommal lőttem egy lövésre egy csapat gázlóból hat darabot, de csak kettő volt közte hasonló, a többi négy úgy színre, mint alakra és nagyságra egymástól teljesen külömbözött. Véleményem szerint lilék voltak; de a Kálmán kerülő megesküdött, hogy ezek az e vidéken előforduló galamb-sneffek. Mit volt mit tennem, mint belenyugodni ebbe a determinátióba.
A vadlud-vadászatok itt október közepe táján kezdődnek s eltartanak egész a tavasz nyiltáig, illetve addig az ideig, míg a ludak természeti ösztönük által sarkaltatva, fajfentartásuk után látnak.
Hogy milyen töméntelen számban szokott itt a vadlud éven át megfordulni, annak élénk bizonyítéka az is, hogy a gazdatisztek az őszi idényben minden nagyobb utánjárás nélkül 30—50 darabot elejtenek. Ezek legnagyobb részben vetési ludak; akad azonban közte mindig több példány tőke (?) lud is; igy a mult évben ezekből 5 drb került aggatékra.
Mint természeti ritkaságot megemlítem itt, hogy bár én ugy tudom az általános tapasztalat szerint, hogy a tőke ludak a vetési ludak megérkezésekor addigi szokott helyeiket elhagyják, átengedvén kövér legelőiket a későbben jövőknek, mely tapasztalatomat már több oldalról megerősítve is tudom, de különösen, hogy helyesebben fejezzem ki magamat: Lakatos Károly a ludakról irt igen érdekes monográfiájában is bőven kiterjeszkedik ennek fejtegetésére: ezen a vidéken én éppen az ellenkezőt tapasztaltam. Ugyanis már többször volt alkalmam meggyőződni arról, hogy a tőke ludak egy és ugyanazon vetés-táblán legelésztek a vetésiekkel s tanyájukat csakis deczemberben (karácsony táján) hagyják el s vonulnak valószínűleg délre, enyhébb vidékekre.
A mult évben a Bikkben tartott eredményes hajtóvadászat után, magam is lerándultam a vadludak ezen Eldorádójába. Ekkor történt, hogy a tisztek közül négyen kirándultak az ó-halászi ártéren lévő morotvához. melyre a ludak az esti szürkület beálltával húzni szoktak. Ez a négy puskás, rövid félóra alatt 14 drb ludat hozott teritékre, köztük Beszedics Dezső kasznár egy maga 8 drbot! Bizonyára még többre is viszi, ha e közben el nem fogy a tizenegy patron, mit magával vitt, — mert csakhamar kénytelen volt állását ott hagyni, bárha — mint monda — a még folyton huzó ludak, majd a kalapját verték le a sötétség beálltával.
Nekem, ebben a módfelett izgalmas vadászatban sajnálatomra nem lehetett részem és a kötelesség csakhamar el is szólított e jó vadász-vidékről; de feltettem magamban, hogy előbb vagy utóbb kárpótolandó az akaratlan mulasztásokat, leutazom ide a ludak Eldorádójába, — mi ha teljesül és megérdemli: le fogom irni e becses lapokban.

De hagyjuk el a sik-vidéket tavaival és mocsaraival s térjünk be pihenni az erdő hüs fái alá, a hol az állatok családi élete talán még érdekesebb megfigyelésekre és magasabb élvezetekre fog nyújtani alkalmat.
1888. évben, a szatmári püspökség zsérczi erdőgazdaságában a megüresedett főerdőőri állomásra kineveztetvén, ezen állomásommal járó műszaki és erdőtenyésztési kötelezettségeken kivül, a fővad gondozása, óvása és tenyésztése is hatáskörömbe utaltatott.

Meszlényi Gyula

(Meszlényi Gyula szatmári püspök)

Szomoru viszonyok között folytak le idejövetelem első hónapjai, mert eltekintve a rengeteg irodai munkától, mely körülmény a helyzet kiismerésében felettébb hátráltatott, még anyagi támogatásban sem részesültem s igy legjobb akaratom mellett sem tehettem semmit sem, az itteni vadállomány emelésére; de a következő évben ugy hivatali főnököm mint az uradalom intéző körei belátták törekvéseim előnyös oldalát s most már tőlük telhetőleg segítségemre voltak. Ezen jóakaratuknak köszönhető, hogy a már majdnem végképpen elpusztított és elriasztott fővad, pagonyainkban örvendetes módon felszaporodott.
Egy nagy hátránya ugyan itt a szaporodásnak, hogy a legelő területek bérbe adatnak, azonban ezen mellékhasználat oly tekintélyes összeget képvisel, hogy ennek értéktelenitése esetén, nagy összegtől lenne — az úgyis tetemes kiadással járó gazdaság megterhelve. Pedig bizony be kell vallani, hogy a legeltetés káros hatással van a vadászterületre. Én több évi tapasztalat után állithatom, hogy nálunk a legeltetési területen vagy soha, vagy csak átvonultában lehet elvétve találni egy két őzet, szarvast meg éppen soha. Hanem Szt. Mihály nap után, vagyis a mikor a nyári legeltetés beszüntettetik : a legelő marha által kiszorított vad, régi megszokott helyeire ismét viszatér és az új legeltetésig ott állandóan megmarad.

bukkzserc1

Bükkzsérc negyedszázaddal később

bukkzserc2
Erdőgazdaságunknak egy részlete, az úgynevezett «Felső erdő», mintegy 600 catastralis hold, vagyis 1/8-ad része az összes területnek: részben gyenge vágás, részben 20—40 évig terjedő állabok; a természettől meg van áldva dús forrásokkal, melyek még a legnagyobb szárazságban is elegendő vizet szolgáltatnak. Hasonló előnyökkel kínálkozik a vadtenyésztésre a «Keskenybükk»
nevezetű erdőrész, telve vadvízben bőséges dagonyákkal. Ezeken a szép területeken, az első években többször megkisérlett hajtóvadászatokon, alig lehetett valamit a vadászvonalra kiszorítani, mivel természeti előnyeik daczára, nappal ritkán volt bennök vad, az éjjelenkint ott megfordult vad pedig a hajnali szürkületkor rendesen vissza váltott nyugalmas tanyájára: a szomszéd területekre.
Azok után, a miket mi itt a vadállomány érdekében tettünk: örömmel konstatálhatom, hogy egész másként áll most már a dolog. Én ugyanis, még 1889. év tavaszán alkalmas helyen két sózót rendeztem be s még ugyanazon évben az itt sürün előforduló régi fahordó-utakról és tisztásokról három jó boglya szénát gyűjtettem s a vadak által választott kivonulási pontokon, tisztás helyekre, összehordattam azt. Pogány munka volt mondhatom, a mély völgyekről az összeszedett szénát a gerinczekre felhordatni; mert alant nem hagyhattam, azon oknál fogva, hogy itt szept. elejétől fogva oly bő harmatok járnak, hogy deczemberig, vagyis addig az időpontig, mig a vad a száraz takarmányra szorul, nagyrészben tönkre ment volna. Azonban az eredmény nemcsak hogy arányban volt a reáforditott fáradsággal és kiadással, de azt jóval felül is haladta, mert a vadász-zsákmány legnagyobb részét ez a terület szolgáltatja.
Midőn e sorokat irom, már öt sózója van itt a vadnak és mondhatom, már ez is kevésnek bizonyul, mert közülök még a nyár folyamán hármat fel kellett újitani, minthogy az oda szokott vadak azok tartalmát, illetve nemcsak azt, hanem a fenekén lévő nyers földdel együtt az oldalfalakat is kinyalták. Én ugyanis a sózók készítésénél nem használom az agyagot, mivel annak ide szállítása tetemes költségbe kerülne, hanem az omlás-gödrök fenekén található, külömben szerves anyagoktól mentes, de kavicscsal bőven telitett veres nyirok-földdel helyettesítem azt, — és arra a tapasztalatra jutottam, hogy a vad ezt az általa ismert szinü földet könnyebben megszokja és reá kap a nyalására. Csak arra kell ügyelni, hogy a kinyalt kavics a nyalás-gödrökből szorgalmasan kitisztittassék, mit én hetenkint magam szoktam végezni, ugy, hogy kezemmel a kavicsot kikaparom.
E területen, a hol évek előtt nyulfi is alig akadt, az idén 5 agancsár rigyetett a bőgési idény alatt, éjjel pedig oly konczertet csaptak, hogy a két viz közt lévő kunyhóban alig lehetett tőlük nyugodni. Szept. hó 24-én lőtte az idén az első szarvasbikát Dobóczky Dezső hevesi birtokos ; testarányairól és szemfogairól ítélve nem volt mai gyerek, bár agancsa csak erös 6-os vala.
Szép vadállományunk tehát, a legjobb kilátással biztat a jövőre, mert ugy az anyavad, mint a szép számú idei szaporulat: a legjobb conditióban van, bő makktermésünk pedig teljes reményt nyújt a kitelelésre.*)
Sajnos, nem írhatok ily kedvezően erdőségeink kedves szárnyasáról, a császármadárról; ezt a kipusztulás veszélye fenyegeti, mit én a két éve nálunk uralgott szigorú télnek s ezt követő évben beállott esős tavasznak tudok be. Az ősz folyamán megkíséreltük hívóval a reá való vadászatot, azonban teljesen sikertelenül, mert összesen 2 drb jelentkezett, azonban lövésre egy sem jött.

*) Az idei szarvas-cserkészetről és esetleg egyéb érdekes vadászatokról igért czikket: várjuk ! Szerk. ”

(Vége)

Jegyzetek:

1) Vadász-Lap 1891.1.,2. és 3. sz.: “Egy 38 éves, családos, intelligens ember, ki egy nagyobb uradalomban jelenleg mint főerdőőr van alkalmazásban és a műszaki segédszolgálatra vonatkozó vizsgálatot kitűnő sikerrel kiállotta, ugy az erdőtenyésztés, valamint a vadóvás és nevelésben kellő szakavatottsággai bir, keres a jelenlegi állásának megfelelő vadászi alkalmazást. Czim : Nagy Jenő, uradalmi főerdőőr, Zsércz u. p. Bogács”.

2) u.o. 1891. 20.sz.: “Régen táplált vágyam teljesedett akkor, midőn 1888. év október havában kapom egy jóakaróm és barátom értesítését arra nézve, hogy a szatmári püspökség zsérczi erdőgazdaságánál megüresedett főerdőőri állásra folyamodványomat adjam be, mely értesítéshez még az is csatoltatott, hogy kineveztetésem majd hogy nem bizonyos. Nem sok időre, — a mely körülmény az ily állások betöltésénél egészen szokatlan —- ha jól emlékszem, ugyanaz év deczember hó 2-án kineveztetvén, egyúttal felhivattam, hogy állásomat deczember hó 29-ig foglaljam el.”

3) Uo.1891. 4. sz. Szerkesztői üzenet:”Nagy Jenő urnak, Zsércz. Megkaptuk, egyik közelebbi számunkban felhasználjuk. A hazai vadászterületek ismertető leírásaira évek óta gondot fordítottunk lapunkban; annál inkább örülünk tehát tudósításának, mely ebbe a keretbe illik. Várjuk az igért folytatást is s talán mások is kedvet kapnak hasonló ismertetésekhez, melyekkel mindig tisztább és hívebb képet nyerünk a hazai vadászterületekről.”

***

Az írás eredetileg illusztrációk nélkül jelent meg. A közölt vadászképeslap és Engel Károly metszete ugyan nem tavunkat ábrázolja, későbbi is, de a hely és a kor hangulatához illőnek éreztem.

A velencei ladikos vadászt ábrázoló kép Zich Ferenc újságrajzoló munkája, valószínűleg fotó alapján készült és a Vadász-Lapban jelent meg. Engel Károly képe a Savaria Galéria honlapjáról származik. Glatz Oszkár híres, a II. Világháborúban megsemmisült, a velencei Meszleny-vadásztársaságot ábrázoló képe elkészítése előtt vázlatokat készített a résztvevőkről. Ezek egyikét közlöm itt. A kataszteri térképhez, amelyen Nagy Jenő házát igyekeztem beazonosítani, Fehér Árpád jóvoltából jutottam.



Kategóriák:Adatok, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, Gárdony, képek, Pákozd, Sukoró, történetek, Velence, Velencei tó, XIX. század

Címkék:, , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: