Születésnapomra, vagy jeles ünnepekre ajándékként receptet vagy történetet kérek Édesanyámtól. Így volt ez most is. A születésem történetét kértem –nem véletlenül- és kaptam meg. Olvasd, ha van kedved!
szerző: Fehér Györgyné
„Árpi fiamnak!
A Veled kapcsolatos történet 1964 nyarán kezdődött. Az első szolgálati lakásunkban meglátogatott minket, apósom, a kékszemű.
Kicsit türelmetlenül kérdezte, mikor lesz már unokája. Akkor még nagyon elején voltunk az otthon építésének, a konyha sarkában a földön volt összerakva mindenünk, ami a háztartásunk[1] alapját képezte. Gyurka akkor rámutatott a halmazra, és szólt: „Édesapám, előbb ezt kell megoldani.”
A dolog aztán – igen szerényen- meg is oldódott.
Aztán 1965. márciusában meglátogatott minket apám – a kékszemű. Apukád-most már jogos lett az elnevezés- éppen akkor érkezett haza az egészségügyi alkalmassági vizsgálatról. Igen feszült volt, ideges. Ha nehezen is, de elmondta, foltot találtak a tüdején, „beszűrődése” volt. Valószínűleg a tenyésztett állatoktól kapta a munkája során.
Azonnal szanatóriumba küldték. Azt hittem, eljött a világvége. Akkor már hárman voltunk. Apám nyugtatni próbált minket, kevés sikerrel. Gyurka a Budakeszi úti Szamuely Tüdőszanatóriumba került, előreláthatóan fél évre. Már akkor is velünk volt a Gondviselés, mert keresztanyám, Margitka és a férje, Tivi bácsi, a Remete utcában[2] laktak, a szanatórium közelében. Szinte beköltöztem hozzájuk. Tanév alatt hétvégén, a nyári szünetben pedig folyamatosan. Apád haza nem látogathatott, de a „kerítésparancsnokságon” mindig kijött hozzám.
Amikor már látható jele is volt, hogy „pocaklakóval” élek, mindenki figyelmes volt velem. Egy-két érdekes epizód azért akadt közben. Még a tanév alatt történt, hogy igen megszomjaztam, de nem vízre. „Bambit” kívántam, amiért egy gyereket átküldtem a presszóba. Ez pedig tilos volt. Éppen ott volt az akkori „rettegett” igazgatóm. Számon is kérte a gyereket, mit keres ott. Meg is kapta a választ, hogy Bambiért küldték. Melyik tanító? Félve mondta a tanítványom, hogy nekem. Válasz: -Jó, akkor vigyed! Ezt nem tőle tudtam meg.
Bambi üdítő (brrr! vacak volt!) Anya bűnbeesésének tárgya
A másik történet a kukoricakapálást idézi. Két hold földünk volt, magunk kapáltuk. Azon a nyáron is, Fehér nagyi, Vörös bácsi, és Gyurika volt a segítségem. Nagyi kapált szó nélkül, Vörös bácsi zakóban, kalapban, pálinkát kortyolgatva, én sóhajtozva, derékfájlalva. Gyurika (7,5) addig téblábolt, míg kiöntötte a korsó vizet. Szomjas voltam, melegem volt, elfáradtam. Sírva leültem. Vörös bácsi, a drága, meleglelkű ember megijedt. leült mellém, és megkérdezte, hívjon-e mentőt, szülök-e. Mondtam neki, még nem, de még az órám is megállt, az a bajom. Megpróbált vigasztalni. Nem tudom, ki volt jobban megijedve, ő, vagy én.
Amúgy könnyű volt a kilenc hónap, egy dologra kellett vigyázni. Könnyen eleredt az orrom vére. Az orvos szerint magas lett a vérnyomásom, ezért csak napi 8 dl folyadékot fogyaszthattam, levessel együtt. Betartottam.
Nem esett nehezemre az utazgatás sem, pedig busz híján sokszor a „rabó”[3] zötyögtetett az állomásra. Bírtam a fáramászást is, reggeltől estig helyben fogyasztottam a cseresznyét a fán. Apám onnan tudta, hol keressen, hogy sok mag volt a fa alatt. Nagyjából cseresznyén éltem. A harminckét gombóc fagyi esete is velünk történt. Márti, Ottó, Gyurka és én beültünk egy cukrászdába fagylaltért. Két gombóc után kértem még- és még. Idő múlva megkérdezték, fér még? Fért. Összesen harminckettő. Ők meg mókáztak, hogy odabent persze tornázik a baba és mondja a viccbelit: „Szergej f* gyerek, nem fázik, ha fázik, meg tornázik”.
Augusztus harmadik hetében annak örömére, hogy Apád elhagyhatta a szanatóriumot, nagyot sétáltunk a János-hegyen. Három héttel a születésed előtt egyedül felmásztam a Tündér-sziklára. (Ja, akkor még stabil volt a lábam!) Otthon aztán nekiláttunk, alakítgattuk a lakást, berendeztük a rácsos babaágyat. Pólyát, mindenféle kelengyét vettünk, mert nem tudtuk, fiunk vagy lányunk születik. Kétszer voltam vizsgálaton – akkoriban összesen hármon kellett- hogy a szülési segélyt kifizessék. Az előírt harmadik vizsgálatra készültem 1965 szeptember 15-én. Este egyedül, a grádicsos lépcsőn felvittem az egyetlen kerékpárunkat a padlásra. Hajat mostam. Valami nyugtalanított, de idejében lefeküdtünk. Mellettem az „Anyák könyve”. A várandósságot tanultam belőle mindig. Éjfél után elment a magzatvíz.
Fent a csúcson a János-hegyi kilátó, alant nyíllal jelölve a Tündér – szikla
Mást hittem, de súgott az Anyák könyve[4]. Sőt, azt is, hogy ezek után jönnek majd a fájások, huszonöt, aztán tízpercenként. Ha már ötperces lesz, akkor „riadó”!
Az Anyák Könyve. Emlékeim szerint ezt a borítót láttam később. Talán még ma is megvan Anyának.
Igen ám, de a húszperces után már összefüggően érkeztek. Akkor ébresztettem fel jóapádat, aki addig békésen aludt, hogy bizony helyzet van. Rohant is az őrszobára[5] mentőt hívni. Hajnali fél hat körül érkezett a mentő Martonvásárról. Időm sem volt felöltözni, sürgetett a mentőorvos. Villogóval, szirénával mentünk. Nagytéténynél erősen figyelmeztetett, ne erőlködjek. Nem is tudtam, mi az, de apád tenyerében nyomot hagytak az ujjaim.
A Gorkij[6] fasorban, a kórház lépcsőjén már ketten tartottak. Az ügyeletes orvos azonnal a szülőágyra indított. Visszaszólt apádnak, várja meg, azonnal hozza a gyerekét. Még nem volt reggel hét óra, megmosdatva, élénk hangon köszöntötted az ősödet. Így született meg Árpád, a harmadik kékszemű.[7] Akkor egészen sötétkék színnel. Korábban megállapodtunk, ha fia lesz, ő ad nevet, ha lány, akkor én. Jó név. Nekem tetszik.
A valamikor Korvin Ottó Kórház. Ma már nem működik. Itt születtem.
Amíg engem utógondoztak, ő elment, egyenesen Vincéhez[8] a jó hírrel. Az egészségedre jópár pohár konyakot megittak. Nem is láttam édesapádat délutánig. De igen büszke volt magára, hogy fia született.
Hazakerülésünk első napján támadt egy kis bonyodalom. Fehér nagyi jött segíteni, és mert félt, hogy megfázol, alágyújtott a szeneskályha nyáron felgyűlt tartalmának, csupa papírnak. Jókora füst támadt. Apád ablakot akart nyitni, de siettében letépte a függönyt. Hát, sok dicséretet nem kaptam akkor!
Gyönyörűen fejlődtél, gyorsan telt az idő. Varga nagyapád babanézőbe jött. Kék színű kötött együttest hozott, ami akkora volt, hogy hajtogatva adtuk Rád. Egy év múlva nőttél bele.
Aztán lejárt a szülési szabadság. A második tanítási félévet már munkával kezdtem. Dolgozni mentem, bölcsibe vittelek Téged. Baracskán akkor még volt ilyen. Két hétig nem is volt semmi baj. Hanem az egyik délelőtt jött az üzenet, hogy lázas a fiam. Érted mentem, szomorú szemek, bágyadtság fogadott. Hazaértünk, aludtál egy kicsit és újra élénk lettél. Ez így ment néhányszor. Az orvosi vizsgálat rendre megállapította, hogy egészséges vagy. Nem kísérleteztünk tovább, kerestünk és megtaláltuk a megfelelő pótnagyit. Drága Mancikámat, Tímár Bélánét. Óvodás korodig szeretettel nevelt Téged.[9]
Nevezetes esemény volt az első hajnyírásod a Moszkva-téren, a gyermekfodrászaton. Az angyalhaj levágása komoly munkát adott a fodrásznak. Aztán az első sült keszeg, voltál vagy két éves, amivel Zsorda Béla ajándékozott meg nagy rémületemre.
Apró gyermekkorodban az ágyad rácsai mögül villant meg a kék szemed, egyre magasabban. Nagy figyelemmel és erőkifejtéssel edzetted magad. Fokozatosan alakult a mozgásod, néha nyögéssel, szuszogásal, kapaszkodtál, támaszkodtál. Rendre hét végén mutattál valami újat nekünk. Talán hogy apád is lássa. Akkor mindketten figyeltünk, Te pedig mutattad, mit tudsz már.
Mindent értettél, mégis, nehezen akartál megszólalni. Már aggódni kezdtünk, hogy valami baj van. Történt, hogy a második szilveszter idején felmentünk Pestre. Apád a nyakába ültetett Téged, te meg figyeltél. A fényeket. Az utca forgalmát… Aztán az egyik pillanatról a másikra tökéletes tisztasággal minden hangod megszületett. A rejtett szókincsed is megkerült. „Megoldódott a nyelved”.
Megannyi emlék az első időkből. 51 év. És kilenc hónap.
- szeptember 16.
Szeretettel: Anyu”
***
2015. karácsonyára Édesanyámtól pár írást kértem és kaptam ajándék gyanánt. Melléjük egy kis kreppszalag is a csomagban volt. A nyűtt anyagon pacás betűkkel a nevem állt, meg valami szám. Elhagytam valahol. Sajnálom.
Azt olvastam mostanában, egyebek mellett azért kiabálunk, fontoskodunk (írunk) mindenfélét egymásnak az életünk során, mert félünk. Mert nincs, nem lehet előkotorható élményünk se a születésünkről, sem a halálunkról, és egyre kevesebb a megélhetőből, tapinthatóból, ami az életünknek keretet ad. A köztük tátongó rést szép, kerek történetekkel töltjük ki, amiknek szép eleje van, meg rendes vége is, ahogy illik, feledve és feledtetve, hogy a valódi élet esendő, töredékes, és mégis, úgy szeretendő az, ahogy van.
Ez igaz rám. Talán Rád is. Igyekszem így szeretni magam, sok másik mellett ezzel a hibával. Azt kívánom, Neked is sikerüljön valahogy!
Kapcsolódó bejegyzések:
Önblog: „Gyüttünk” … és maradtunk
Önblog 1: Bevezetés
Önblog 2: Káplárok és Vargák
Önblog 3: Hogyan lettem horgász?
Önblog: Apa csónakja
Önblog: „Gyüttmentségek”: Debreceni, annamajori és velencei évek (1956-1976)
Önblog : Ízek, színek, illatok kora gyerekkorból – a nagyszüleimnél töltött, háború utáni időkből – Fehér Györgyné visszaemlékezése (Minden böszörményinek, akik messze mentek)
Lábjegyzetek:
[1] Ezen a valamikori annamajori uradalom cselédsorának egyik kis lakását kellett érteni, melyet egy szobával bővítettek kettővé, falszomszédságban párszáz, nálunk sokkal régebben ottlakó rágcsálóval.
[2] A hely nagyjából 800-900 méterre van a valamikori szanatóriumtól. Tivi bácsiék az életem érdekességei voltak. A szombatista hitközség gondnokai voltak, mélyen vallásosak, ami akkor ritkaság volt, merev vegán étrenddel és gyönyörű, nagy kerttel. Elképzelem, ahogy Anya nagy pocakkal lekászálódik a fáról, és a mobiltelefon előtti időkben elindul Apához a randevúra. És Apa valahogy ott lesz, a kerítésen túl, átmászik rajta, és rövid ideig szereti Anyát.
[3] Nagyon kicsi voltam, amikor láttam ilyet. Mintha egy nagy hodály busz lett volna, zárt fémdoboz a rabszállító rész, a nagyobb hátsó rész fémráccsal leválasztva, apró, zárható kusznikra osztva. Próbáltam fotót keresni egy olyanról, de nem találtam. Az orromban azonban ott leng a hideg áporodottság szaga, ami kísérte. A hazai börtönök higéniés állapota akkor –és tudomásom szerint ma is- borzasztó.
[4]László Magda- Pikler Emmi (1902-1984): Anyák könyve. A könyv legalább 10 kiadást élt meg. Bővebben itt olvashatsz róla.
[5] Mint azt már többször írtam, az Annamajori Célgazdaságban, azaz ismertebb nevén egy alacsonyabb fokozatú büntetőintézet kolóniáján, Annamajorban éltünk a kezdetekben. Az őrszoba az a hely, ahol az akkor még ritkaságszámba menő telefon volt megtalálható.
[6] Ma: Városligeti fasor. Ott volt megtalálható a BM (Korvin Ottó) kórház. 2007-ben bezárták.
[7] Kérdeztem Anyát, maradt-e fotó ebből az időből. Egyrészt azért nem közlöm, mert nem készült. csak jóval később. Másrészt – ha lett volna egyáltalán- óvakodnék az ilyen „cukiságtól”. De nem volt, mert akkoriban még ritkaságnak számított az ilyesmi.
(7,5) Gyurika szellemileg visszamaradott unokabátyám volt. Korán meghalt.
[8] Micsky Vincéről, a kalandos életű agrármérnökről, Apa mentoráról van szó. Megírom majd az ő életét is, ha tudom.
[9] Tinikoromig akármikor be tudtam lázasodni, amikor nagyon akartam. Teljesen nyilvánvalóan utáltam a bölcsődét. Ellenben nagyon szerettem Mancikát, aki nagy-nagy szeretettel nevelt harmadik gyerekeként. Illetve inkább negyedikként, mert ott volt még Peti, nehézsorsú kis, távoli rokona, gyerekkori pajtásom, kortársam. Nagyon nagy szíve volt Mancikának, mind belefértünk!
Kategóriák:1945-1989, 1989-től napjainkig, Adatok, Önblog, Baracska, Budapest, Velence, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?