Két pár

Hónapok óta már előttem van két fotó, valahonnan a XX. századból. Mesélek róluk egy keveset, ha érdekel.

Az első  az 1930-as évekből származik. Tóth Lászlóné Zsuzsa néni hagyta rám pár évvel ezelőtt.

A Tóth házaspár 1938-ban

Édesapját, Tóth Józsefet és édesanyját Schwanner Vilmát ábrázolja, Zsuzsa néni emlékei szerint 1938-ban, Tükröspusztán. Ha így volt, Tóth József akkor 41 éves lehetett, Vilmáról nem maradt fenn születési dátum. Ő, gondolom, kevesebb.

A Tóth házaspár 1938-ban

József ügyes kezű ember volt, akiből az I. világháborús olasz hadifogság nevelt műszaki embert  a Fiatnál és más helyeken. Úgy esett vele, hogy hazajőve gépész-kovács lett, és Jancsó Mózes intéző felvette  a Tükrössy-uradalomba gépésznek. A  gazdasági válság vége felé nagy volt a szükség, az uradalom biztonságot, tisztes szállást, megélhetést jelentett neki és Vilmának. A fotó Tóth Zsuzsa néni elmondása szerint az uradalmi gépészház udvarán készült. A háttérben békés gazdasági udvar, jószágok, a tyúkól tetején cserépben talán futóbab-zsenge. Június lehetett.

Tóth József az I. világháború előtt

 

A pár nőtagja, Schwanner Vilma Józsefhez hasonlóan verebi volt, a szomszéd utcában lakott. A háború miatt évekig várt Józsefre, így mire összeszedték magukat és esküvőre kerülhetett sor, 1924 vége lett. Pár napra rá fogant Zsuzsa néni. Ő ugyan nem látszik a fotón, de 1938-ban 13 éves nagylány volt már.

 

1938-ban tizenöt éves házasok voltak már. A két ember  dévaj mosolyt küldött a  fotós felé, aki vagy vándorfotós, vagy Tükrössyék  hobbifotós nagyfia, az öt évvel későbbi munkaszolgálatos, „Diki” lehetett.

Két egyenrangú ember  tekintete  ez.  Vilma egyáltalán nem törekszik alázatot sugározni, kimutatni, “ki az úr a háznál” egyszerűen csak jókedvű, és ez Józsefet sem zavarja. Életöröm és önérzet van az arcukon.

 

Zsuzsa néni, a lányuk, akkor 15 volt

***

A másik kép dédapámról, Káplár Péterről, és dédanyámról, Varga Máriáról készült, valószínűleg Hajduböszörményben. Nagyapa hosszú életű volt, 1869-ben született, és 1965-ben hunyt el. A fotó készítésének dátumát legfeljebb találgathatom, a negyvenes-ötvenes években talán.

Káplár Péter és Varga Mária

 

Dédapám  számadó gulyás volt, aki tehetsége révén  megvagyonosodott. A róla szóló emlékfoszlányokat édesanyám  is megírta pár hónapja, emlékei szerint barátságos, mértéktartó ember volt.

Mire ez a fotó elkészült, dédapámék vagyona már csak a töredéke lehetett a háború előttinek. A kuláksorsot úgy kerülték el, hogy a földeket szétosztották a fiúgyerekek között, csak épp a levegő fogyott el a hagyományos marhatartás körül. A múltjuk mögül.

Nagyapa alkalmazkodott, és a nagycsalád túlélt. Mikor a fotós elé ültek, a pusztai élet terhe és a fáradtság is odaült az arcukra. Tóthékkal szemben távolságtartók, mintha fából lennének faragva.

Dédanyám, miként Vilma, a háztartást vezette. Édesanyám szavaiból azt hámozom ki, hogy neki jutott a kilenc gyerek nevelése, a  szigor érvényesítése.  Anya úgy emlékszik, dédapámat „kend”-nek szólította, ami a Hajduságban akkor megszokott volt.

Nem jelentett ez feltétlen alávetett,  távolságtartó  gondolkodást. A puszta világában asszony az év nagy hányadában önállóan vitte a háztartást, jobbára a férj távollétében szülte és nevelte a gyerekeket. Megszokta az autonómiát. Megadta a kijáró tiszteletet a  gazdának, de a maga eszközeivel gondoskodott  a családi események kedve szerint alakulásáról, amit a gazda jobban tett, ha tisztel.  Távolság a térben és a napi feladatokban, kapocs a familia fenntartásában. Ezt az ellentmondást látom bele a képbe. Bő hetvenévesen a szövetséget és hosszú múltat, kevéssé közösen leélt életet vélek beléjük.

Dédanyám (balról) és nagymamám vonásai

 

Dédanyám kezében  fehér  krizantém látható. Sohasem ismertem őt, nem szagoltam. Nagymamámat és a krizantémjait viszont  igen. Ő pár évtizeddel később minden nyáron és ősszel, hajnalonta virágot vágott a kertjében,  legtöbbször krizantémot, bádogkannát akasztott a biciklijére vízzel, és piacolni indult velük. Ez és némi zöldség, gyümölcs adta a családi jövedelem jó hányadát, amíg bírta magát.  A nyári szünidőben néha vele tartottam. Untam a piacot és taszított a vizes krizantém szaga, ami a piaci porral-bűzzel  keveredve máig ott van az orromban.

 

***

Nem tanulságok miatt írom mindezt.  Nem tudom, miért. Azt tudom, a két fotót érdemes egymás mellé tenni, és nézni. Ha megértettél belőle valamit,  az a Tiéd!

 

Kapcsolódó bejegyzések:

Önblog : Ízek, színek, illatok kora gyerekkorból – a nagyszüleimnél töltött, háború utáni időkből – Fehér Györgyné visszaemlékezése (Minden böszörményinek, akik messze mentek)

Önblog 2: Káplárok és Vargák

Velence-Tükröspuszta II: 1933-41 között



Kategóriák:1920-1939, 1939-1945, 1945-1989, 1989-től napjainkig, Önblog, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, történetek, Uncategorized, XX. század

Címkék:, , , , , , , , , , , , , ,

2 hozzászólás

  1. Árpi, örülök, hogy újra olvashatlak. Ez a pár ember, akik a fényképeken láthatók, még élnek, mert van, aki beszél róluk.
    Tóthékról nekem is vannak emlékeim, de az egy másik család volt. A Fő utcában velünk átellenben laktak. A kertjük az országútig ért, mindig megengedték, hogy azon keresztül menjünk a temetőbe vagy éppen Nadap felé. A házukat már régen lebontották, amúgy nagyon hasonló volt a Posvaiék házához, ami még ma is áll. Egyszerű emberek voltak és a legszegényebbek a környéken, így gondolok ma is rájuk. Egy fiúk volt, meg egy lányuk, a fiúról van egy különleges emlékem is. Még kisgyerek voltam, amikor a fiú, akinek sajnos nem tudom a nevét, katonaként küldött egy levelet az édesanyjának, Tóth Juli néninek. Az érzelemmel teli, de egyben pallérozott hangvételű levél gyorsan körbejárta a környéket és minden mama és nagymamakorú asszonyt igen megríkatott, mintha legalább is vesztőhelyről küldte volna az utolsó üzenetet. A fiú egyszerű, kevés beszédű ember volt, csak úgy, mint a szülei, ezért az elegáns stílusú és egyben hatásos levél mindenkit meglepett. De ma már úgy gondolom, abban a levélben bármily megható is volt, lehetett valami huncutság. Gyanítom, hogy abból a körletből minden édesanya megkapta azt a levelet.
    Nekem Velence sok regénynek adott helyszínt. A Pósvai ház turgenyevi díszlet volt, Móricz Joó Györgye meg Tóthéknál élte boldog életét.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: