Velence esete a faktoiddal

„Akkor hát hol létezik a múlt, ha egyáltalán létezik? – A feljegyzésekben. Le van írva. – A feljegyzésekben? És? – Az emlékezetben. Az emberek emlékezetében. – Az emlékezetben. Akkor rendben van. Mi, a Párt uralunk minden feljegyzést, s mi uraljuk az emberek emlékezetét. Tehát uraljuk a múltat. Igaz? (G. Orwell: 1984)”

Kutatása melléktermékeként barátom, Kárpáti Miklós cikket talált a Szabad Föld 1956. február 19-i számában. Elküldte nekem-amolyan szórakoztatás gyanánt. (Köszönöm!)  Hozzátettem ezt-azt, az eredményt itt olvashatod.

***

Mielőtt belekezdek a kis történet ismertetésébe, írok a faktoidról. Viszonylag modern dolog, akár a propaganda, mint szakma. Először a Pratkanis-Aronson szerzőpáros használta 1992-ben (persze, a jelenség nagyonis ősi), a magyarul „A rábeszélőgép” címen lefordított könyvében. Fiatalkorom nagy élménye volt.

A szerzők többféle példával írták le az általuk fontosnak tartott nagyobb manipulációkat, amik néhány elemükben felette hasonlók. Az kell hozzá, hogy az olvasó, sokszor kereskedelmi vagy politikai célpont, ne ismerje személyesen, vagy nem elegendően mélyen mindazt, amit a manipulátor leír neki. Az üzenet tartalmaz valós elemeket, létező természetes személyt, településnevet, képeket, amelyeknek az a közös funkciója, hogy alátámasszák az üzenő fő mondanivalóját, de nem az, hogy a mondanivaló azon, a tényeken alapuljon. Gyakorlatilag hitelesíteni hivatottak a szerző hazugságát, vagy mániáját. Vagy: is-is.

Sokat segít a siker felé, ha az üzenetet nem cáfolhatja alternatíva, például azért, mert a kommunikáció fő csatornái döntően a manipulátor kezében vannak.

A Szabad Föld 1956. február 19-i száma. A vezető hírek aznap: az SZKP XX. kongresszusa, meg a Parlament befejeződő, őszi ülésszaka. Minden más pedig az ehhez felszolgált körítés. Ebben az esetben valamikori földijeink a statiszták. Alatta: a Magyar Nemzet ugyanaznapi száma. Ha hozzáférnék a Szabad Nép aznapijához, ugyanazt olvasnám.

Így volt ez 1956-ban. Gyakorlatilag csak szolga-sajtó létezhetett, már persze, ha a szakmában próbált dolgozni az írója, és annyiban lehetett különbség az újságok üzeneteiben, hogy míg a valamikori Szabad Nép  vállaltan is pártlap volt, addig a Szabad Föld – papíron- a szervezett parasztságé, témaválasztásában és agresszivitásában is eltért a pártlaptól. De nem nagyon! És így tovább…

A hazugságipar működése szempontjából a szerző nagyjából közömbös. Itt sem írom le a nevét, mert nem ő benne a fontos.

A „rádiózós beszélgetés” állítólagos helyszíne, az Enyedi utca, a mai Google térképen

 

 

***

Tehát a cikk:

„Szabad Föld 1956. február 19.

 

„Rossz helyre küldik a léggömböket!”

 

Esti beszélgetés Velencén

Hideg szél kerekedik a Vértes csúcsán és végigszáguldva a falusi házak és apró, földbevájt pincék között, a Velencei-tó jegén suhan tova …


— Cudar idő — néz ki a jégvirágos ablakon vacsora után Dömsödi János nyoldholdas gazda. — Nem csoda, mínusz 23—26 fokot jósol a rádió éjszakára … Mégis átnézek a szokásos tanyázgatásra, Stokingerékhez — mondja feleségének.


Jóformán ugyanezt teszik ebben az időpontban Velencén Gránicz József és Mayer István, az I. típusú Előre Tsz tagjai, id. Enyedi István szőlősgazda és Stokinger István, a Törekvés Halász Szövetkezet dolgozója. Kabátot kanyarítanak magukra, kucsmát húznak a fejükbe és megindulnak Stokinger Györgyékhez.

Az eredeti cikk

 

Stokingerék „kis genfi értekezlete”


Stokingeréknél, az Enyedi u. 131[1]. számú házban esténként várják a vendégeket: a komákat, sógorokat, akik — mióta a politika a mi országunkban már nem „úri huncutság“ — sokszor összejönnek politizálni, meghányni-vetni a világ sorát. Valamennyien újságolvasó, rádióhallgató emberek. Olyanok, akik már jóval túl látnak falujuk határán és mint a házigazda, Stokinger György mondja’: — ilyen „kis genfi értekezleteken“ kicserélik véleményeiket, megbeszélik a nemzetközi élet eseményeit…


Közben körbeülik a szobát és Mári néni, a háziasszony bekapcsolja a rádiót. Ma különös érdeklődéssel fordulnak a rádió felé, hiszen nem mindennapi eseményről van szó: az országgyűlés ülésszakát közvetíti a Kossuth-rádió.
Hallgatják, figyelik Hegedűs András elvtársnak, a Minisztertanács elnökének szavait, és elismerőleg bólogatnak. amikor megállapítja: — Az 1955-ös esztendő — amelynek során eredmények születtek a nemzetközi feszültség enyhítésében — a békeszerető erők komoly sikereinek éve volt és jelentős eredményeket hozott a Magyar Népköztársaságnak is ..


Hogyan vélekednek ENSZ-tagságunkról ?


Mikor vége a rádióközvetítésnek, mindenkinek van valami mondanivalója.


— Én azt hiszem: legnagyobb eredmény az, hogy hazánk is tagja lett az ENSZ-nek — kezdi Dömsödi János[2].


— Igazad van, sógor — toldja meg a házigazda — ez azt jelenti, hogy azok a nyugati nagyhatalmak — amelyek nem nézik jó szemmel, hogy nálunk a nép van hatalmon—, kénytelenek elismerni: egyenjogú állam vagyunk velük, mert részt veszünk a legnagyobb világszervezet munkájában.


Enyedi Istvánnak, ennek az őszes, hosszú szakállú bácsinak[3], aki 1945-ben a falu bírója volt, is van mondanivalója:


— Mi is támogathatjuk szavazatunkkal a békeszerető erőket abban az óriási küzdelemben, amelyet a béke megőrzéséért folytatnak —mondja.—Mindenekelőtt a Szovjetunió áldásos tevékenységét segíthetjük az ENSZ-ben…


— Én nehezen hiszem el, hogy van olyan ország, amelyik háborút akarna — veti közbe Mayer István.


— Pedig az amerikaiak kardcsörtetése és háborús fenyegetőzése nem árul el mást, mint azt, hogy ott egyeseknek tetszik a háború — száll vitába vele Gránicz József. — De szerencsére a Szovjetunió megtalálja módját, hogy áthúzzza számításaikat. Biztosan hallottál a Bulganyin— Eisenhower-üzenetváltásról… No, miről van szó ebben?


— Arról, hogy húsz évre kössön Amerika és a Szovjetunió barátsági szerződést egymással, javasolta Bulganyin elvtárs — próbál segíteni Mayernek Dömsödi.


Nincs szükségünk a grófok „szabadságára”

 

— Ebből is látszik, hogy a Szovjetunió a béke legfőbb akarója. Baráti jobbot nyújt Amerikának. Ugyanolyan ez, mintha az én sógorom, a Gyuri — itt Stokinger bácsira, a házigazdára mutat Gránicz — erősen arra készülődne, hogy rosszat tesz nekem. Én pedig erre azt mondanám neki: gyere, rendezzük a nézeteltéréseinket … Nem sokkal jobb békében, egyetértésben élni? …


S Gránicz József, ahogy kibeszélte magát, cigarettát sodor és elégedetten fújja a füstöt.
— Csak az a baj, hogy ott, az óceán másik felén, sokaknak nem tetszik ez a baráti kézfogás — szövi tovább a beszélgetés fonalát Enyedi bácsi. — Mert akkor nem küldenének hazánkba kémeket, léggömböket, röpcédulákat. És nem gyűjtenék össze azokat az alja embereiket, akiket mi 1945-ben kisöprűztünk az országból…


— Mi is láttunk ilyen léggömböket szállni a falu fölött, ugye, édesanyám? — szól közbe Stokinger bácsi menye és Stokinger néni átveszi a szót: — Bizony… de én már röpcédulákat is találtam. Bevittem a tanácshoz. Az volt rajtuk, hogy akármilyen véres háború árán is „felszabadítanak“ bennünket a grófok, bárók, meg a hasonszőrű népnyúzók. De rossz helyre küldik a léggömböket. Mit képzelnek, szükségünk van nekünk az olyan „szabadságra“, amilyent akkoriban tőlük kaptunk?! Tartsák azt csak meg maguknak, hiszen azért elbrudaltuk őket ki innen, hogy végre szabadon, békében élhessünk.


Meg tudjuk védeni békénket!


És Stokingerék szobájában, 1956 telén a hamarjában összeverődött 8—10 ember emlékezik… Emlékeznek arra, amikor még Wenckheim gróf földjén húzták az igát[4] és azokra a borzalmakra, amelyekben 11 évvel ezelőtt, az urak „jóvoltából“ részük volt. Egymásután sorolják: „Nem vettek emberszámra bennünket a felszabadulás előtt.“ „Négy hónapig állt itt a front[5].“ „Háromszor cserélt gazdát a község.“ „összesen két ló és két tehén maradt a faluban.“ „Több mint negyven ember halt meg a községben a front alatt…“ S szemükből kiolvasható a tiltakozás: soha többé az átkos múltat…


Soha többé … Nekünk a teremtő béke kell, hogy Stokinger bácsi fia és menye felnevelhesse apró gyerekeit, és többet teremjen Enyedi bácsi szőlője, aki minden kedvét és munkáját tíz év óta, amikor a háborúban elpusztult a felesége — a szőlőjébe ölte; nagy halakat emeljen ki a Velencei-tóból a Törekvés szövetkezet hálója és Gránicz, meg Stokinger alakította I- típusú tszcs hamarosan mezőgazdasági szövetkezetté alakuljon át… mert ez csak békében és olyan országban lehetséges, mint a mi hazánk, ahol a nép az úr!


Így beszélgetnek a világ dolgairól, a hazáról, a békéről a velencei emberek .. Lassan éjfélbe nyúlik az éjszaka. A vendégek búcsúzkodnak a háziaktól: — Nyugodalmas jóéjszakát … Nem mondják ki, de gondolatukban szilárd az elhatározás: a nyugalmat, a békét, a szabadságot tíz körmükkel, minden erejükkel meg tudnák védeni!”

 

***

A propagandacikkben tehát – mint azt a lábjegyzetekből láthatod, a szerző személyes információkat szerzett a hivatkozott személyekről, minden bizonnyal találkozott is velük. Ennek tényeiről a lábjegyzetekben olvashatsz néhány példát.

Ehhez aztán keresett egy dramaturgiai  témát, “sztorit”, ami most egy esti beszélgetés, „rádiózás”. Hogy ez az ő akaratára létrejött-e, lényegtelen, a „résztvevők” nem voltak abban a helyzetben, hogy kitaláció esetén esetleg tiltakozzanak. A történetet mindenesetre  a személyes sorsokkal megtűzdelt adatok hitelesítik.

Az egész sztori a szóhasználaton, gondolatmeneten bukik meg. A parasztok szájába adott mondanivalóban a városi meg az akkori pártos politikai zsargon keveredik, valahogy így, például Enyedi István szőlősgazda nevében: „…Mi is támogathatjuk szavazatunkkal a békeszerető erőket abban az óriási küzdelemben, amelyet a béke megőrzéséért folytatnak —mondja.—Mindenekelőtt a Szovjetunió áldásos tevékenységét segíthetjük az ENSZ-ben… „

A témaválasztás jó eséllyel meghatározott volt.  Az általam hozzáférhető sajtótermékek aznapi számai főhíreiben azonosak:  a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa, és a parlament őszi ülésszakának vége. Az  ismertetés mérete különböző, de aznap ez volt a fő üzenet, mindegy, hova „kattintott”  a Tisztelt Olvasó.

A propaganda módszerei azóta nagyon sokat finomodtak, bővült az eszköztár. Immár, jó  régóta nemcsak a nyomtatott sajtón, hanem a képi világot bekapcsoló eszközökön keresztül is lehet hazudni, és  ott a digitális kultúra is. Ezek azonban csak az eszközök, a lényeg az érdekeken és szándékokon van.

***

Persze, megkérdezheted, mit akarok ezzel ma. Miért veszem elő mindezt? Három dolog miatt.

Egyfelől hiszem, hogy a hatalom sokszor korrupttá tesz- és hogy az abszolút hatalom abszolút korrupttá. És bizony lehet! Nem szeretem az olyat!

Másfelől azt gondolom, az abszolút hatalom ellenszere a szabadon gondolkodó ember. Minél több! A szabad gondolkodás alapfeltétele a megszerezhető és a lehető legtorzítatlanabb tudás. De minimum: a fővonaltól különböző gondolatok könnyű megismerhetősége.

Harmadszor pedig:  Mert úgy vélem, a szabadságot nem adják ingyen.  A hatalmat aktuálisan gyakorlók mindig megtalálják az érdekeiket védő propaganda működéséhez szükséges (köz)pénzt. Legalábbis Magyarországon, vagy ezen a tájon biztosan, és régóta. Mindenki másnak pedig meg kell fizetnie, ha különbözőt akar hallani, látni az orwelli mondanivalótól. És még az alternatíva sem feltétlen valódi! Csak kicsivel több esélyt ad arra, hogy megkülönböztethessük a hazugságot, csúsztatást a valótól, szerencsés esetben: magunktól.

 

Források:

Pratkanis-Aronson: A rábeszélőgép (Ab Ovo, 1992. eredeti mű címe: Age of Propaganda-Everyday Use and Abuse of Persuation-W.H. Freeman and Co.-1992.

-Szabad Föld 1956.február 19.

-Arcanum Tudástár

 

Lábjegyzetek:

[1] Az Enyedi utcában –legalábbis ma- nincs 131-es házszám. Nem teljesen lehetetlen, hogy Velencén 1956-ban még nem utcanév/utcaalapú házszám, hanem utcanév-településalapú házszám logika szerint számoztak, mint néhány ódon városban, Angliában. De valószínűbb, hogy ez a szám tévedés.  Az biztos, hogy az Enyedi utcában és a hozzá kapcsolódó Enyedi közben több Stokinger lakott, azonban ezek között nem tudok Györgyről. A cikkben írt másik Stokinger a mai 10-es szám alatt lakott.

[2] Dömsödi János (1907-1990) a Fő út 82-es szám alatt, vagy annak közvetlen környékén lakott. Így mesélte Nagy Karcsi barátom.

[3] Faragó Robi barátom is így emlékszik Enyedi úrra – szakállasan(sz: 1892 m:1972 ). A cikk szerzője tehát jó eséllyel látta a valamikori falubírót, és valamennyi személyeset is hazavitt róla. Tudta, hogy felesége 1945-ben halt meg. (közös sírjukon Budai Teréz halálozási dátuma 1945.)

[4] Az újságíró a vasútról leszállva elmehetett a valamikor Wenckheim kastély mellett. Azonban – Velencével szorosan össze nem függő, gazdasági okok miatt- igen kis eséllyel robotolhatott bárki a Wenckheim-földeken a velenceiek közül. A  Meszlenyektől megvásárolt kastélyon felül nemigen volt itt földjük. Az 1929-es virilista-jegyzéken, melynek alapja a helyben termelt jövedelem, gróf Wenckheim Ferencné a tizedik  volt, igencsak leszakadva a többiektől.

[5] Igen, ez így volt!



Kategóriák:1945-1989, Adatok, Emberek, történetek, Velence, XX. század

Címkék:, , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: