Idén rengeteg fügém termett. A két kis jövevény cserje, meg az „öreg” együtt kétszer is letermett. A száraz, forró nyárnak van előnye is!
Úgy esett, rengeteg gyümölcs maradt a nyakamon, ajándékba is kaptam, így fügelekvárt főztem.
Kétfélét is. Az egyiket, a füge-őshaza szerintit, úgy, ahogy Bursában készítik, sok mézzel, sok szegfűszeggel, amiben a másodlagos íz a gyümölcsé. Igazi, túltolt török édesség, hastáncosra átszámolva mondjuk „90 F”. Van, aki az ilyet szereti, piskótába töltve is alternatívája a málnának. Aztán kísérletezni kezdtem, jóval kevesebb mézzel, sok citrommal, nagyon kevés szegfűszeggel kevéske fahéjjal, visszafogottan. Itt a füge és a citrom finom románca üt át igazán. Magam inkább így kedvelem. (Ez – a hasonlatnál maradva kb. „75-80 B”-s.)
Ma a gyönyörű, őszi napsütésben, a teraszon ülve mustráltam a három cserjét. Most, bár már családtagjuk lettem, még mindig idegenkedek tőlük. A füge az egy egzotikus valami, amiről gyerekkoromban azt tudtam, hogy nagyon édes, aszott, szivacsos izé… idegen édesség!
Az – egy gyüttment!
Olvasom, hogy a füge az egyik legrégebben termesztett kultúrnövényünk, először talán a Jordán-folyó környékén. Törökországban, Bursa táján, inkább a lilásbarna, a kertemben a zöldes tónusú európai terem. Bálint gazda a XIV. századra teszi a magyarországi megjelenését, és az olasz származású Anjoukat hozza vele összefüggésbe. (lásd: az egyik idegenszívű hozza a másikat!) Nézem a kertem, benne a honfoglalók által ismert meggyel, a bizonytalanabb pedigréjű cseresznyével, a szintén gyüttment barackkal, a nekem színével örömöt, a fügémnek kis árnyékot adó japán cseresznyével, az ágakon perceket, órákat pihenő, világjáró madarakkal, délvidéki bazsalikommal – egy ágyásban az ősmagyaros hangulatú tárkonnyal, lestyánnal. Milyen jól megvannak így, együtt!
Rendben, persze, vannak invaziv fajok, amiket a természet és az ember nem korlátoz rövid távon semmivel, vagy alig. A globálissá vált élet révén immár állandó nép és fajvándorlás zajlik, dunai géb, vadonatúj rovarok, “innovatív” emberbutító technikák hullámán lovagló szerencsevadászok; villámgyorsan terjedő kártevők növényen, állaton, emberen. Csakhogy mi a teendőm azon kívül, hogy nem engedek krokodilt a Velencei-tóba? Leginkább a mérlegelés és a gyors alkalmazkodás! (A földben annyi már a struccfej, hogy ott koponyányi esélyem sem maradt.)
***
Pár napja Bécsben tanuló fiam (Ő az osztrákok gyüttmentje) gyüttmentezte le Velence Tiszántúlról ideszármazott (azóta: volt) fideszes polgármesterét. Ezen megütődtem kissé, mert gyüttmentezéssel rekesztettek ki gyerekkoromban a derék velenceiek. Amikor a fiamnak szegeztem, hogy mi a Szatmárból, Hajdúságból, meg Vasból, Veszprémből találtunk ide, csibészesen vigyorogva annyit mondott: lehet, de Neki a Papával már nyugszik hozzátartozója a velencei temetőben, és az számít! Most már „szívjanak az újoncok”, ez a rend! Katonaviseltként, meg a magam múltjával ez az érvelés kissé megviselt.
Nem tudhatom pontosan, miért fájt valaha a velenceieknek az én gyerek-gyüttmentségem. (Talán nem is én fájtam, hanem az elnyomásuk, meg a kéretlen befogadás kényelmetlensége? Ki tudja?) Mindenesetre Velence sorsának alakulásában legalább a XVIII. század óta meghatározó szerepet vittek az ilyen-olyan „gyüttmentek”. Fontos közlekedési út, majd vasútvonal mellett élve megkaptuk a vándorok hidegét-melegét a honfoglalás óta. Az, hogy ez kit hogyan érint, az gondolkodásmód kérdése.
Ha kéretlenül tanácsolhatok valamit a jelen és a jövő gyüttmentjeinek, mindenesetre azt javaslom, ne dobják elhasznált krokodiljukat, túlméretessé vált édesvízi cápájukat a tóba! Lehetőség szerint kerüljék közös javaink körbekerítését, kiárusítását haveroknak vagy följebbvalóknak. Előny, ha esetleg megszerzett hatalmuk révén nem terhelik túl teherviselő képességünket, gondatlanul kiejtett szavakkal önérzetünket; és jó, ha el tudják hitetni velünk, hogy számítunk Nekik.
A három fügefámat a magam részéről továbbra is ázsiai gyüttmentnek tartom itt, a Bence-hegyen, akik azonban szeretnek, tisztelnek, ezért békében vagyok velük. A hideg fagyok idejére fátyolfóliát kapnak fázós ágaik, figyelmet, gondoskodást, hogy jövőre ismét ellegyünk egymással.
Mint mondtam, az idegenszívűek összetartanak!
Kapcsolódó bejegyzések:
„Gyüttmentek” Velencén I: Velence népességének létszáma 1880-2011 között-nameg a bevándorlók
Velence virilistái – 1. rész
Önblog: „Gyüttünk” … és maradtunk
Menők és maradók 1817-1884 között-adatközlés
Gyüttmentek a XIX-XX. században: Káplárok, Vonosilovszkiak
Driquet Péter, Velence szabadságharcos hőse
Kategóriák:Önblog, Fotók, történetek, Településszociológia, Velence
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?