Nagyra értékelem egyes földijeim mély gondolatait a fajmagyarságról, a nagyon sokadiziglen genetikai tisztaságról. Páratlan eszmefuttatások ezek, amik mögött valamiféle pálinkafőzési megfontolásokat  vélek fölfedezni, miszerint az egyneműség  valamiképpen nemesebb a sokfélénél. Komoly vevőköre van ennek régóta. A magam génállománya számomra  nem teszi sem lehetővé, hogy ezen elitbe jussak, sem pedig vágyottá. Sokféle vagyok és a sokféleségben hiszek, ráadásul mindezekkel együtt kedvelem magam. A szénen sokszor átszűrt, tiszta vodka helyett a bor sokféleségében, a pálinka csiklandós változékonyságában lelem örömöm. (Na jó -inkább!)

Édesanyám névnapomra a családtörténet egy darabjával lepett meg. A familia szájhagyományát összeszedve próbált néhány támpontot adni cuvée-ségünk tárgyában.

***

Szerző: Fehér Györgyné Varga Mária

„Kint fekete az ég, aprószemű eső esik. Tennivalót keresnék, kint a kertben, de ilyen ronda időben  nem lehet. Legyen hasznos ez a mai nap mégis: írok.

„Őstörténet”  következik, amit a tágabb család tagjaitól gyűjtöttem. Unokatestvérek és családtagjaik emlékei a források.

Eddigi ismereteim anyai ágon nagyapámig terjedtek. A napokban két generációval távolabbra jutottam.

E szerint szépapám és családja Lengyelországból érkezett a Hajdúságba. Szépapám katonaember volt. Feljebbvalója nyelvét „kitörte” állítólag lengyel neve kiejtése, ezért a családi legenda szerint ő „adományozta” neki a „Káplár”-nevet. Így lett a foglalkozásnévből családnév. Olyan katona elnevezése volt, aki nem volt közlegény, de tiszt sem. Valahol a ranglétra alsó fokain állt[1]. Valahogy így. Marci unokám is utánajárt a dolognak. Szerinte a történelemben Napoleon idején alakították ki a katonaság rendjét, innen ered a megörökölt káplár-szó. (Tudomásom és a családi hagyomány a Volosinovszki[2] nevet tartotta számon eredetiként. Hajdúböszörmény Fióklevéltára Vonosalovszki családnévvel talált bejegyzést.) Édesanyám is jól tudta tehát, a lényeget illetően. A levéltáros elmondása szerint Hajdúdorogon és környékén ma is ismer ilyen nevű családokat. Aztán folytatódott a történet a dédapámmal. (Ükapám története egyelőre nem ismert.)

Nagyanyám, Varga Mária, nagyapám, Káplár Péter

Dédapám neve Káplár Péter volt. Gazdálkodó ember lett. Négy gyereke közül nagyapám, Péter volt a legnagyobb. A családi hagyomány szerint dédapám igen heves vérmérsékletű ember lehetett. Történt, hogy egy este megérkezett a legelőről a tehéncsorda. (Ilyenkor kinyitják a nagykaput, és a tehén vagy tehenek besétálnak a maguk portájára.) Akkor nagyapám – 8 vagy 9 évesen- valamit rosszul csinált, amire mérgében az apja utána dobta a vasvillát, úgy, hogy az megállt a deszkából készült kapuban.

Péter ekkor otthagyta a családját és kiment-kimenekült a Hortobágyra. Ott is maradt. Bojtás lett, majd pásztor. Sokat tanult az öregektől. Ügyes, értelmes és szorgalmas volt. Számadó gulyásként öregedett meg. Nekem még csodálatos dolognak tűnt a mondása, hogy a rábízott állatokat egyenként meg tudta különböztetni, és ősszel el tudott velük számolni velük a gazdáknak.

A Hortobágy a becsatornázás előtt

Élete során háza lett Hajdúböszörményben, és tanyája Angyalházán[3], a Kösely partján.  Hetven hold termőföldön  gazdálkodott. Öt fia és öt lánya segítette a munkában. Amikor jónak látta, mert eljött az ideje, a fiai nevére íratta a földeket.

Nagyapa gazdálkodási környezete (nagyításért kattints a képre!)

Nagyon kicsi gyerek voltam, emlékszem, mennyire elámultam, mikor egy reggel a tanyán, kint a ház előtt, nagy, hosszú asztalnál, sok ember –nekem „bácsik”- lebbencslevest ettek. Aztán valaki a családból elmondta, hogy ők hajnal óta aratnak. Úgy van rendjén, hogy enni kapjanak. A többi gyerekkori emlék a Tizenhárom vértanú utca története. Még láttam a gazdaság tárgyi emlékeit. Beszöktünk a hatalmas magtárba, és hajtottuk a kukoricamorzsoló gépet, annak zaja árult el minket. A magtisztító csigatriör[4] mérete is elkápráztatott. Hűvös és illatos volt a magtár.

Az udvar akkora volt, hogy egy megrakott szekér kényelmesen megfordult benne úgy, hogy a gazdasági udvar végébe rakott szalmakazal nem sérült meg, mikor körbement.

A szénaszárító padlásán is alhattunk. Micsoda illat volt ott! Csak összeturkálni nem lehetett.

Igaz, nagyapámat már csak „öregként” ismertem, de igen büszke vagyok az én szelíd, nyugodt, melegszívű, hunyorgó szemű „ősömre”. Tapasztaltam, hogy gyermekei – mind a kilenc, aki megmaradt- tisztelve szerették. Mihály nagybátyám a második világháborúban eltűnt. Mi, unokái, mint szertelen és féktelen gyerekek, az ő háta mögé bújtunk, ha rossz fát tettünk a tűzre, ha nagyanyánk haragját olykor kiérdemeltük.

A család anyai ága déd és nagyapai ágon görögkatolikus volt. Legidősebb nagybátyám, Péter és családja maradt is. Unokatestvéreim, István és János Pannonhalmán végeztek. Gyermekeik követték- követik szüleiket.

Mikor 96 évesen, 1965-ben nagyapa meghalt, nagy tisztességgel temették el. Unokái felszentelt papként celebrálták a gyásszertartást.

Mikor nagyszüleim elmentek, nem mentem többet a nagyon szeretett ház környékére, de még az utcájukba sem. Olyannak akartam megőrizni, amilyennek életükben láttam. Most kerestem és találtam emléket az utcájukról. Házuk helyén lakótelep épült. A városi Önkormányzat emlékhelyet, emlékparkot emelt. 2006. október 6-án avatták az emlékkövet, rajta Ady-idézettel:

„Őszi napok mosolygása

Őszirózsa hervadása

Őszi szélnek bús keserve

Egy-egy könny e szent helyre

Hol megváltott hősi áron

Becsülettel dicsőséget

Az aradi tizenhárom.”

Tizenhárom fát ültettek a vértanúk nevével. Örülök, hogy így az utca neve történelmi emlékké vált.

Az én életemben pedig a ház-nagyszüleim háza-az.

Kapcsolódó bejegyzések:

–„Gyüttmentek” Velencén I: Velence népességének létszáma 1880-2011 között-nameg a bevándorlók

–Önblog: „Gyüttünk” … és maradtunk

–Önblog 1: Bevezetés

–Önblog: Decemberi gyerekek

–Önblog 2: Káplárok és Vargák

Lábjegyzetek:

[1] Édesanyám nem volt katona, így sem a tisztes / tizedes katonai sarzsiját nem ismerheti.

[2] Olvastam már Volosinowszkynak is. Tehát valami hasonlóban tessék gondolkodni! Időnként érdekes szakmai vitákat folytatunk egyes családnevekről a helyi értéktár bizottságban. Hogy az óvodaépület egykori birtokosai  Schönnenmarkok vagy Schönnermarkok voltak pontosan. Az Anna Malom egykori tulajdonosa hol Kuhner, hol Kűner, hol Kuner a saját kézzel írt dokumentumokban is. Egykori körorvosunk neve hol Spät, hol Spét, és sok ilyen van. Azt kell mondjam, a vezetéknevek pontos ejtésének és írásának mániája XX. század végi találmány, és régebben egyáltalán nem volt fontos a pontos írása.

[3] Hajdúszoboszló környezetében, ha jól tudom, nyugat felé tőle.

[4] Eleinte azt hittem, édesanyám elírta a szót. Aztán elmagyarázta, hogy egy függőleges csigás mechanizmus, amivel terményt, magot lehetett szelektálni, tisztítani, szétválasztva a törött, sérült elemeket a sérületlentől. Erre utalnak a talált leírások is.

Kategóriák:1900-1919, 1920-1939, 1939-1945, 1945-1989, Adatok, Önblog, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, Habsburg Birodalom, képek, történetek, Vallás, XIX. század, XX. század

Címkék:Önblog, családtörténet, Fehér Györgyné, helytörténet, Káplár, Velence, Volosinovszki, Vonosalovszki