Biciklilánc

Nem megy mostanában az írás. Ez van! És ott vannak a szerzőtársak, akiknek szerencsére nagyon megy! Szentai Gyuri valami gyönyörűt írt most, ajándékozd meg Magad vele!

Szentai György: Biciklilánc

Ötvenhat éve történt. Már az is idősnek számít, aki akkor született, én meg éppen érettségire készültem. Középiskolás koromban nem sok időm maradt a tanulásra, hogyan is maradt volna, amikor annyi más dolgom akadt, amihez naphosszat jönnöm-mennem kellett. Ki tudott volna állandó zaklatottság közepette a tanulásra időt szakítani? De jött az érettségi szünet, és én elhatároztam, hogy egy hónap alatt a négy év mulasztásait jóváteszem. Ehhez mindössze a jövés-menéseimről kellett lemondanom, de azt meg hogyan? Hirtelen jött az ötlet: elmentem a borbélyhoz, és az én naponta gondosan befésült hajamat nullásgéppel levágattam. Ezzel a jövés-menés problémája legalább egy hónapra meg is oldódott, mert kopaszon az én tatár koponyámmal emberek közé – szégyenkezés nélkül – nem mehettem.

Nullásgép előtt egy héttel

Ez a fodrászati malőr említést sem érdemelne, csakhogy az érettségin kívül egy másik fontos esemény is kapcsolódik hozzá, a legjobb velencei barátom Máté Jóska a következő héten tartotta a lakodalmát, és én oda koszorús fiúként hivatalos voltam.

Máté Jóska családjával kapcsolatban helytörténeti indíttatásból teszek egy kitérőt. A Máté család a Lakner ház hátsó traktusában lakott. Négy gyermekük volt, közülük a legkisebb, az én Jóska barátom, akit mindenki csak Bózsinak ismert. Talán érdemes megemlíteni, hogy Bózsi három nővére közül Irén volt a középső, akit Géjó Pál vett feleségül. Nagy esemény volt ez a faluban, mert a Géjó családot igen tekintélyes református családként tisztelték, Irén meg szegény családba született buzgó katolikus volt, nem is lehetett más, hiszen édesanyja leánykorában apácának készült. Akkoriban egy ilyen házasságot nem volt könnyű nyélbe ütni. Egyébként a lagzijukon – emlékem szerint öt-hat éves koromban – én is ott voltam. Amúgy Bózsi édesanyja szeretni való jámbor lélek volt, gyerekként sokszor lebzseltem körülötte, megéreztem benne a gyengéd szeretetet, dacára annak, hogy mindig rengeteg dolga akadt. Apró gyerek voltam, amikor észrevettem az udvarunk fölött egy repülő gólyát, csecsemővel a csőrében. Addig ilyesmiről csak hallottam, ez volt az első alkalom, hogy láttam is. Beszaladtam hát Máté nénihez, és izgatottan próbáltam kiterelni a konyhából: „Máté néni, tessék azonnal kijönni, éppen most repül itt egy gólya, és egy pólyás baba van a csőrében!” De Máté néni nem jött ki, és én ezen nagyon elcsodálkoztam, és sokáig nem értettem, mi volt fontosabb nála akkor a kíváncsiságnál? Eddig a helytörténeti kitérő.

Szóval közelgett Bózsi lagzija, és én tudtam, hogy szégyenkezni fog a fejem miatt, de akkor már mit tehettem? Jobb is lett volna semmit nem tenni, de én ezzel szemben bekentem magam nyaktól fölfelé egy akkori csodaszerrel, a Kreolával. Azt mondták, a Kreola nap nélkül barnít, ha már kopasz vagyok, ne legyek sápadt. Még aznap a fejem élénk okkersárga alapszínt kapott, gyerektenyérnyi lilás foltokkal tarkítva, egészében úgy néztem ki, mint egy rejtélyes trópusi betegségben szenvedő alak. Így mentam a lagziba Kápolnásnyékre, mert hogy Bózsi nyéki lányt vett feleségül.

Itt most megint teszek egy kitérőt, amelyben vallomást teszek gyerekkori, velencei identitásomról. Még iskolás éveim előtt úgy hittem, a Meleg-hegynél nincs magasabb hegy a világon, a Csúcsos-hegy csak ideiglenesen nem működő világhíres vulkán, ahogyan a velencei templomnál sincs méltóságteljesebb épület, hát a tó, az meg mindent fölülmúl, hova jön ehhez a kőbányai Guttmann-tó, vagy a Cigányka, mert még ezeket ismertem? Később a világból egyre többet tudtam meg, de a patriotizmusom vajmi keveset változott. A szomszédos falvak közül többször eljutottam Sukoróra meg Nadapra, mindkettőt kedves falunak találtam. Sukorón az idős emberek akkor még „dicsértessék”-et köszöntek az idegeneknek. Velencéhez legközelebbi település Kápolnásnyék volt, de az a falu nem érdekelt, úgy véltem, műveletlen bennszülöttek lakják. Velence, különösen nyáron, egy világra nyitott, kulturális központnak számított, a nyékiek meg, hiába élnek a szomszédban, oda a civilizáció már nem ér el. Így ítélkeztem én akkor, de nem hiszem, hogy ebben egyedül voltam, inkább úgy gondolom, a korosztályomban ez egy velencei életérzés volt, de ez már csak egy emlék.

Amint megérkeztem az esküvőre, mellém adták a koszorúslány páromat. A nyéki kislány nevére már nem emlékszem, rémlik, hogy barátságosan fogadott, az okát illetően nincs határozott elképzelésem, talán az okker meg a lila volt a kedvenc színe, de látszott rajta, fogalma sincs, hogy hajasan milyen jóképű fiú volnék. A lagzi vidáman telt, aztán hajnal felé odamentem az ifjú párhoz búcsúzni. Bózsi félrevont, és bizalmasan figyelmeztetett:

– Ide figyelj, Ürge! – Mindig így hívott, és nekem már kisgyerekkoromban sem tetszett ez, de semmit nem tehettem ellene, mert Bózsi három-négy évvel idősebb volt nálam. – Ne menj hazafelé az országúton, mert a nyéki legények már várnak rád! Menj inkább kerülővel a vasút felé!

A nyéki legények szándéka cseppet sem lepett meg. Akkoriban a falusi bálok, lakodalmak végén az idegeneket móresre szokták tanítani. Most is úgy gondolhatták a nyékiek: „Mégis, mit keres egy nyéki lagziban ez a félig pesti, félig velencei fiú bántatlanul?” Hát persze, hogy meg kell verni, hasonló helyzetben már az ősök is ezt tették, és ha jól belegondolunk, erre a verésre főként a nyéki hagyományok megőrzése és ápolása miatt van szükség, nem kell az ilyesmihez személyes sérelem, szóval kulturális kötelességüket akarták csupán teljesíteni. Ez így összességében számomra teljesen érthető és elfogadható volt.

Rövid tépelődés közben mérlegre tettem a helyzetet, először is arra jutottam, tucatnál nem lehetnek többen. Akkor meg megyek, és meggyepálom a bennszülötteket. Aztán kis idő után úgy döntöttem, menni, megyek, de a vasút irányába, mert egyrészt nem akarok felesleges nyéki áldozatokat, másrészt én magam sem szeretnék a mátészalkai Gacsaj Pesta sorsára jutni. Különben is, ha a velencei vasútállomásra akar eljutni az ember, akkor másfelé nem is mehet, habár én nem pontosan oda igyekeztem, hanem nagymamámhoz a Fő utcai tanító házba.

Szóval, miközben a nyéki legények az országúton ácsorogtak, vagy éppen a bennszülöttek harci körtáncát járták, lándzsa helyett biciklilánccal hadonászva a fejük fölött, szóval addig én vidáman ballagtam ellenkező irányban, a vasút mentén, mert egyáltalán nem voltam már vérszomjas. Gyönyörű hajnal volt, és mire egészen világos lett, én már a Füredi vendéglőnél jártam, ami a vasút alatti Gödörben várt méltatlan sorsára, de az is igaz, hogy épületként eléggé jellegtelen volt. A vendéglő hivatalos neve egyszerűen csak „Halászcsárda” volt, de a kocsmáros neve után mindenki Füredi vendéglőnek ismerte.

A Füredi vendéglő-amit gyerekkoromban Halászcsárdaként ismertem- a fotó forrása Galambos Marika

Már nem emlékszem, akkor éppen mi járt a fejemben, bizonyára nem a Füredi nevű kocsmáros, akit nem is ismertem. Hanem annak a kocsmárosnak volt két fia, sajnos a keresztnevükre már nem emlékszem, pedig most nagyon szeretném tudni. (Miközben ezt a történetet írtam, tettem is néhány próbálkozást, de sajnos sikertelenül.) Abban az időben ez a két Füredi fiú nem volt akárki Velencén, először is mindkettő a velencei focicsapat oszlopos tagjának számított. A fiatalabb, és termetre kisebb fiú csatár volt, és engem leginkább Zenthe Ferencre emlékeztetett, a magasabb, pedig védő. A családi háttér sem volt átlagos, és ennyi elég is lett volna ahhoz, hogy a Füredi fiúkat megjegyezzem magamnak. De ennél többet is tettek. Mielőtt azonban erről mesélnék, megint teszek egy kulturális kitérőt.

Abban az időben az internet még három-négy évtizeddel előttünk volt, a televíziózás csak gyerekcipőjét koptatta, engem nagyon nem is izgatott, ahogy – gondolom – a velenceiek zömét sem. De azért ez az időszak nem volt unalmas. Az embereknek több idejük jutott egymásra. A szomszédokkal a köszönésen kívül is szót lehetett váltani. A szórakozást akkor még nem a tv- sorozatok jelentették, pláne nem igazították hozzá a napi programjaikat. Akkor még a képernyők és monitorok előtt töltött órák nem szorították háttérbe az otthon körül végzett tevékenységeket. Sőt, a szórakozás ilyen értelemben nem is volt napi rendszerességű. A falvakban, így Velencén is, a szórakozásra – kulturális értelemben – ritkán adódott alkalom, érthető, hogy ezeket fokozott várakozás előzte meg. Az ilyen ritka események közé tartoztak a helyi színjátszókör előadásai is. Megjegyzem, a falusi színjátszókról csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni, hiszen a városi kőszínházak társulataival vagy éppen a vándorszínészekkel ellentétben tisztán amatőrök, a színjátszási kultúra önkéntesei voltak, ráadásul a betanult színdarabokat csak néhány alkalommal játszhatták el, de hát a sikert, még ha ritkán is van rá lehetőség, érdemes megbecsülni.

A rövid színi-kulturális kitérőt egy velencei élményem bevezetéséhez szántam. Pontosan nem tudom az évszámot, amikor a helyi színjátszókörnek köszönhetően maradandó kulturális élményben volt részem Velencén. Az előadásról ma már igen hézagos emlékeim vannak. A darab címére, és – egy kivétellel – a szereplőkre sem emlékszem. Az előadást végignevettem, alig kaptam levegőt, a darab vígjáték lehetett, máskülönben rám szóltak volna. A főszereplő a kisebbik Füredi fiú, a zentheferi volt, akit csendes, nem balhézó fiatalembernek ismertem, a színpadon meg fergeteges dolgokat művelt, mondhatnám, egyéniséget váltott. Ez a metamorfózis akkor váratlanul ért, ehhez fogható kulturális élményem azelőtt nem volt.

Pedig akadt a családunkban színjátszó egyéniség, kettő is. Az egyik a nagynéném, Lakner Mária, aki a velencei színjátszókör tagjaként, főszerepet is játszott. Erről nekem soha nem beszélt, koromnál fogva játszani nem láthattam, édesanyámtól tudtam róla, és jóval később helytörténeti nyomát is megtaláltam Vida József (Pocel) visszaemlékezésében.

Lakner Mária és bátyja ifj. Lakner György a ’30-as évek elején

A család másik műkedvelő színésze édesapám volt, akit kiterjedt ismeretségi köre bohém, szerethető emberként, főként barátként tartott számon. Még 11 éves sem voltam, amikor a Baross utcai klinikára került, ahol több hónapon keresztül – haláláig – nyitott hassal szenvedett. Az egyik látogatáson, amiről akkor én nem tudtam, hogy az utolsó, kezet csókoltam neki. Addig ilyent nem tettem, ebből megértette, hogy a végítéletet hoztam el. Betegségét szovjet hadifogságban szerzett hastífusz alapozta meg, aztán a kisfröccsök se javítottak a helyzetén.

Rá gondolva, a sok halvány emlékem mellett a leghatározottabban az ő szenvedése, a szenvedő ember képe van előttem. Jób bírálói bizonyára könnyen elparentálnák, de én senkit nem ítélhetek meg, pláne nem őt, ehelyett most inkább teszek még egy, utolsó kitérőt.

Kőbányán, ahol éltünk, több nagy gyár is akadt, talán a leghíresebb a szomszédunkban elterülő sörgyár, de tőlünk néhány villamosmegállónyira ott volt a MÁV Északi Főműhelye. Két-háromezer ember dolgozott ott, köztük apám, aztán apám egyik bátyja, sőt annak fia is, mindhárman motorlakatosok voltak. Nem csoda, hogy gyerekként én is odavágytam, akár kazánkovácsként is, ami kis híján sikerült, de ezt a tervemet édesanyám teljes jószándékkal elmeszelte. Ez a gyár állami tulajdonban volt, gondolom, ennek köszönhetően jelentős sport és kulturális egyesület működött ott sok évtizeden keresztül. Az egyesület neve Törekvés volt. Kevesen tudják, hogy a Törekvés állította ki az első hazai futball csapatot. Az egyesület kulturális része egy vörös téglás épületben kapott helyet, ami akár Liverpoolban is lehetne, de nem ott, hanem a Kőbányai út és a Hungária körút sarkán áll, remélem még hosszú ideig. A Törekvés a kártyázástól a magasabb kulturális tevékenységekig gazdag időtöltési lehetőséget biztosított a cég dolgozóinak, de azt gondolom, a környéken lakóknak is. Eddig a kőbányai kitérő.

Apámat a teljes kulturális spektrum érdekelte, a kártyázástól a dalárdán keresztül a színjátszásig, ezekből most csak az utóbbit emelem ki. Az akkori Törekvés színjátszó kört valahol a profi kőszínházak és a falusi színjátszókörök közé lehet helyezni. Amatőrök voltak, hiszen nem színjátszásból éltek, de városrésznyi színházlátogatót szolgáltak ki. Vendégszerepeltek náluk néhányan főleg a Fővárosi Operettszínházból, így például Rátonyi Róbert, de nővérem szerint apám a Törekvésben játszott együtt Németh Marikával is. Konferanszié szerepkört is gyakran vállalt, ennek alapfeltétele volt az írói és szónoki képesség, valamint a humor és a gyors észjárás. Akkoriban divatban volt, hogy a közönségből beszóltak, ilyenkor csattanós választ kellett adni.

Nincsenek családi följegyzések arról, hogy apám milyen szerepeket játszott, egy kivételt azonban fényképek is igazolnak. Alekszandr Nyikolajevics Afinogenov: Kisunokám című színművében játszott főszerepet. Ezt a sztálinista színművet azóta elolvastam, a harmadik felvonást tiszta erőből, de nem szándékom ezt az Afinogenovot megítélni, mert ha volt tehetsége, akkortájt máshogy nem érvényesíthette volna. Ugyanígy apám szerepvállalását sem ítélhetem meg, mondhatnám persze, hogy a szovjet hadifogság után Okajomov professzor alakjának eljátszása az ő opportunizmusa volt, ezzel szemben a produkcióját olyan sikerként élte meg, amelyért megdolgozott. A sikert pedig volt hol learatni. Elsőként ott volt a munkahelye, munka után meg a Rozika, így hívták a tőlünk ötven méterre lévő Mádi utcai kocsmát. Ahogy a velencei Halászcsárdát a környékbeliek a kocsmáros után hívták Füredinek, ugyanígy kapta a Mádi utcai kocsma is a Rozika nevet. Egy ilyen kocsmában nagyon lehetett babérokat aratni, és erről apám egy világért sem akart lemondani. Szóval, aki a Törekvésben sikereket ért el, az Kőbányán gazdagon zsebelhette be a dicsőséget. Apám így lett Kőbánya egyik népszerű figurája. Népszerűségére jellemző, hogy amint értesültek haláláról, kitettek egy kalapot a Rozika pultjára, az ott összegyűlt adományból az Újköztemető 1. köröndjénél háromszor el lehetett volna temettetni.

Afinogenov: Kisunokám a Törekvésben. Főszerepben: Szentai László

Ahogy én tudom, néhány sikeres szereplésért némi készpénz is járt. Apám egyszer egy főszerepet eljátszva, talán éppen Okajomov professzorét, nagyobb gázsihoz jutott, és besétált egy előkelő belvárosi étterembe, mert úgy érezte, ő már odatartozik. Elétettek egy idegen nyelvű étlapot, fényképes illusztrációk nélkül, de ez őt nem zavarta, kiválasztott valamit úgy, mint aki a szokásost kéri. A pincér nem csodálkozott, mert megszokta az úri hóbortokat, kihozta a tálat, rajta főtt zöldségekkel és jobbára ismeretlen tengeri csemegékkel, amit nagyobb társaságok levesekhez rendelnek. Ezzel apám természetesen magára vonta az úri vendégsereg érdeklődő figyelmét, de őt ez nem zavarta, megszokta a rivaldafényt. Minden gond nélkül nekilátott a vacsorának, a tál tetején egy gömbölyű hólyag volt, először is azt vette célba, határozott mozdulattal beleszúrt a villájával, de olyan szerencsétlen szögben, hogy szembe spriccelte magát. Tovább nem próbálkozott, fizetett és távozott, közben azon elmélkedett, hogy a kasztok kulturális határai nem egykönnyen léphetők át. Ezt addig nem így gondolta, és most ezért az új tudásért drágán meg kellett fizetnie, mert ennyi pénzért negyven kisfröccsöt kaphatott volna a Rozikánál.

Három éve kellett volna megújítanom apám urnahelyét az Újköztemetőben, de én úgy döntöttem, inkább elhozom onnan. A hivatalos ceremónia végén az urnát betettem a válltáskámba, és mi ketten elindultunk egy rendhagyó úton. Először is megálltam a Rozikánál, felvettem a válltáskát, és besétáltam a kocsmába, ami évtizedek alatt alig változott. Tudtam, hogy most egy kisfröccsöt kellene kérnem, de hát nem volt sofőrünk, ezért röviden körbe néztünk, és mentünk a második stációhoz. A Törekvéshez ebédidőben érkeztünk, talán ezért egy lélekkel sem találkoztunk, bementünk a dísztelen színházterembe, a kártyaterembe, ami körbe volt rakva lecserélésre váró PC-kkel, aztán az agyonkoptatott lépcsőkön felmentünk az emeletre, ahol minden megkopott részletből apám köszönt vissza. Soha nem volt ilyen különös élményben részem. Mondhatom, hogy mi ketten nagyon meg voltunk elégedve. Ilyen érzéssel helyeztem magam mellé batyumat, és mentem tovább Velencére, a velencei temetőbe, ahol aztán apám urnája nagyszüleim sírjába került.

Így ért véget ez a profán passió, amelynek végén apám, a nyughatatlan kőbányai komédiás Velencén lelt örök nyugodalomra.

Kapcsolódó bejegyzések:

A Lakner ház, és a szomszédok-Szentai György szíves közléseivel

Egy kisdiák két élete

Adventi történet „csibukozókkal” és Lajossal

Apró képi történet a jegyrendszerről Velencén

Adventi terítő (előretekintő visszaemlékezés egy velencei családról)

Velence-ahogyan bizonyos “Gyurika” látta

Kategóriák:1945-1989, Budapest, Emberek, Falusi épületek, Fotók, Fotók, képek, történetek, Kápolnásnyék, képek, történetek, Velence, XX. század

Címkék:Alekszandr Nyikolajevics Afinogenov, Cigányka, Füredi vendéglő, Gacsaj Pesta, Géjó Pál, Guttmann-tó, helytörténet, Kreola, Lakner György, Lakner Mária, Máté József, Okajomolov, Szentai György, Törekvés, Velence, Velencei tó