Egy kisdiák két élete

Milyen volt egy „kétlaki”, Velencét és Pestet megélő fiú élete az ötvenes években? Szentai György megírta nekünk.

 

Szerző: Szentai György

 

Budapesten születtem, de néhány hónap kivételével, ötéves koromig Velencén éltem, azután 1950-től 1962-ig minden iskolai szünetet is nagyobbrészt ott töltöttem. De erről korábban már írtam és talán még írni is fogok. Amúgy pedig a szüleimmel Kőbányán laktam. Kőbánya akkortájt egy romantikus proletár kerület volt, szóval igazi proletárok lakták, úgy értem, nem a hivatásosok, mert azok a Rózsadombot vették birtokba, mivelhogy nem voltak hülyék. Kőbányán munkásnak lenni nem számított különleges státusznak, mert csaknem mindenki az volt, így aztán ott a népi demokrácia idején sem volt dicsőség munkásnak lenni, hogy mást ne mondjak az anyázást leszámítva a legkeményebb szitokszó a „proli” volt. A dicsőséget és az osztályöntudatot – amint már említettem – inkább a rózsadombiak élték meg.

 

Emlékezetem szerint a két hely, mármint Velence és Kőbánya között a nyelven kívül semmi kulturális hasonlóság nem volt. Csak ötletszerűen válogatva, pl. Kőbányán is voltak kertek, de a virágokat és a veteményt késő délutánonként nem kútról locsoltuk, aztán a velem egykorú gyerekek Velencén bicikliabronccsal karikáztak, Kőbányán meg inkább golyóscsapágyakra eszkábált fatákolmányon rollereztek. Velencén ma sincs grund, akkor sem volt, csak a Fő utcán tudtunk néha focizni. Ma már Kőbányán sincs, de gyerekkoromban nagy volt a választék. A legjobb hely (a világon) a Csiga-bánya volt, egy felhagyott téglagyári agyag külfejtés, ami talán 30 méter mély is volt, az aljára befért volna egy focipálya, a csaknem körbeérő meredek rézsűjével pedig olyan volt, mint egy nagy, néptelen stadion, persze, hogy napnyugtáig itt rúgtuk a labdát. Voltak más felhagyott külfejtések is, amelyeket a talajvíz részben feltöltött, ilyen volt pl. a Cigányka, ahol kiváló lehetőség nyílt a tiltott fürdésre. Ezen a téren Velence persze nagy előnyt élvezett és nem csak a fürdőzés, hanem a horgászat területén is – mondom én, aki pecabotot életében kezébe sem vett. Az okát nem tudom, mert a halételeket amúgy nagyon szerettem, máskülönben nem érdekeltek volna mások varsái. Azt hiszem gyerekként is inkább türelmetlen voltam, mint kockázatkerülő.

 

Kőbányán a sörgyár közvetlen környéke volt az otthonom. A Csiga-bányától talán kétszáz méterre, a Kada és a Mádi utca kereszteződését a haverokkal kulturálisan körbepisiltük, ez volt a galerink territóriuma. Ide alkonyat után nem volt tanácsos más galerinak beszivárogni, kivéve a Sibrik telepieket, akik rengetegen voltak, és hát ahol az erő dominál, ott a létszám nem közömbös.

DB

Egy kép a hetedikből, balra Dióssy Barnabás barátom a Sibrik telepről. Hajamat előző nap a nővérem ondolálta.

Velencén nem voltak galerik, de a szomszédos falvak legényei között, különösen bálok idején előkerültek a bicikliláncok, meg hasonló harci eszközök.

Nagy élmény volt Kőbányán élni, és hasonlóképpen Velencén is. Amikor szünidő vége felé Velencét és a barátaimat ott kellett hagynom, Tárnokig sajgott a szívem, aztán meg már röpültem volna Kőbányára a haverokhoz. Ellenkező irányban hasonló volt a helyzet. Így éltem boldog kétlakiságban 16 éves koromig.

Az én apám meg a testvére, akit Papának hívtam, mialatt az igazi papám orosz fogságban volt, vasmunkások voltak. Papa, akit később sem hívtam másképpen, meg apám, munka után egy helyre jártak a Rozika nevű kocsmába, ami a Mádi utcában még mindig áll, de már nem a Sanyi nevű muraközi ló húzza arrafelé a söröskocsit. Apám nem csak ide járt, hanem a Törekvés nevű munkás művelődési központba is, ahol a műkedvelő színkör egyik sztárja volt.

A két fiú, apjuk után lett vasmunkás, szóval mindenki vasmunkás volt, sőt még a Papa fia is, a Kisjózsi, aki középsúlyú bunyóban Budapest bajnoki címig vitte. Sokra vihettem volna én is, ha hallgatok rá, de én nem bírtam annyira az alkoholt, habár nem merném azt sem állítani, hogy tartózkodom tőle.

Apám a Kőbányai úton, a MÁV Északi Főműhelyben dolgozott, mint motorlakatos. Nem hiszem, hogy van még ilyen szakma, annak idején gőzmozdonyokat gyártottak és javítottak, egyebek között a 424-est. Ennek a gyönyörű csillogó fekete gőzparipának szomorú sors jutott: mire az utolsó apró fejlesztésekkel is elkészültek, és minden egyes alkatrésze, és ezek együttműködése tökéletes lett, jött a diadalmas diesel és a villanymozdonyokkal együtt okafogyottá tették a 424-est. Apámat később kiemelték ipari tanuló oktatónak, és ilyen minőségben átkerült a 2. sz. Szakmunkás Képzőbe a Timót utcába. Ahogy azt már korábban elmeséltem anyai ágon teljesen más a helyzet, de az a mondanivalóm szempontjából most mindegy.

Kőbánya kellős közepén, a sörgyár tövében, ahol 16 éves koromig éltem zömében munkáscsaládok laktak. Nagy volt ott a becsülete annak, aki tanult ember lett, de a fiatal fiúk között inkább az erő és a vagányság volt a mérce, habár az a gyerek, aki vagány is volt meg éltanuló is, hát az mindent vitt. Ebből a tiszta és őszinte erkölcsi környezetből 16 éves koromban a sors kitépett, de már nem bánom, mert azóta jártam arra, és láttam milyen sokféle népség lakik ott. A sokféleséggel nem lenne baj, ha éppen tarka lenne, de nem tarka, hanem szürke, piszkosszürke.

Gyerekkoromban más volt a környék, nem voltak még lakótelepek, lélekölő panelekkel. Egyetlen emeletes bérkaszárnya volt a környéken a Dzsungel, ahol emeletenként 8-10 db gangra nyíló szoba-konyhás lakás volt a folyosó végén közös WC-vel. A környék családjainak csak arra kellett ügyelni, hogy lányaik nehogy egy dzsungelbeli ifjú (rendesen cigány) karjaiba szédüljenek. Mostanra a környék egésze lett dzsungel, hiába van lakásonként vizesblokk.

 

A Dzsungel a Jászberényi úton volt, párszáz méterre tőle, a Maglódi úton meg az ország talán legszebb ipartörténeti emléke a Kőbányai Sörgyár és a konzervgyár épületeinek megmaradt része található, amely a II. világháborút valahogy túlélte, de ezt a szerencsés helyzetet a könyörtelen Idő és a sarlatán önkormányzat láthatóan nehezen fogadja el. Az épületegyüttes egy jól körülhatárolható része a Maglódi út, a Kada utca és a Sörgyár utca közé ékelődött és egy időben, a gyerekkoromban is, konzervgyár működött benne, azóta is lassan, de biztosan pusztul.

szk

Részlet a kőbányai konzervgyár épületegyütteséből a méteres Zsolnai kerámiával.

Iskolába menet és onnan jövet minden nap kétszer is gyönyörködhettem a méteres Zsolnai kerámiában és a romantikus épületegyüttesben. Kezdetben arra gondoltam, talán a hálás utókor helyezte oda Mátyás király képét erre a különös királyi várra, ami aztán konzervgyár lett. Belegondolni is szörnyű, hogy ennek a ritka kincsnek egyszer majd betonmorzsolóval esnek neki. De ez csak egy kis kitérő volt.

 

Amikor még a Dzsungel egy elszigetelt, fertőzött terület volt, nem kellett vele törődni, a szokásainkat magunk alakítgattuk az elődeink tradícióira építkezve. Nekünk, kisebb fiúknak a nagyobbak szokásai jelentették a tradíciót, ilyen vonatkozásban vidék és város abban az időben nem különbözött. Ebben a kulturális evolúcióban kézenfekvő volt, hogy az apák szakmáját a fiúk és azok fiai követték.

 

Az én történetem nem ilyen békés folyamatba illeszkedett, de ilyennek indult. Kisgyerekként az egyik meghatározó élményem egy kora reggeli életkép: állok a Kada utcai szobánk ablaka előtt és nézem, ahogy a férfiak nyugodt tempóban haladnak a Maglódi úti villamosmegálló felé, mennek műszakra. Alakjukat a felkelő nyári nap különös sárgás tompa fényével szemből világítja meg. Köztük van az egyik vagány nagyfiú is, hóna alatt szorongatva bőrdarabokból összevarrt cipzáras tízórais táskáját, haján ott csillog a reggeli brillantin fénye. Igen, akkor a vagányok még nem ÁFA-csalással foglalkoztak, hanem mentek minden nap az esztergapadhoz és csak a munka végeztével vették föl az olimpiakék zakójukat és a pálmafás nyakkendőjüket és vágták szájon azt, aki rászolgált a nevelésre. Szívszorítóan vonzó volt ez a reggeli idill.

 

Esténként, amint elhaladtam a környék valamelyik műhelycsarnoka mellett, amelyben a neonvilágítást már rég bekapcsolták és a vasráccsal biztosított poros ablakok előtt csak ugrálva tudtam belátni, mindig boldognak gondoltam a bent dolgozó embereket és boldognak éreztem magamat is. Soha nem láttam őket fáradtnak, pedig bizonyára azok voltak. Ellenállhatatlan vonzódással húzott valami közéjük.

 

Talán kilenc éves lehettem, amikor a nyári szünetben apám néhány napra bevitt magával a Timót utcai tanoncok közé. Kezembe adott egy vasdarabot, amiből kalapácsfejet kellett csinálnom. Elmondta, milyen legyen a formája, adott néhány reszelőt és odaállított egy satuhoz. A tanoncok egymással versengve segítettek, de csak tanácsokkal, reszelni nekem kellett. Hagyományos, klasszikus formájú kalapácsot kellett készítenem, egyik végén négyzetes ütő formával, másik végén ék alakú feszítő résszel. Amikor már úgy éreztem, mindenütt megvan a derékszög, ahol kell, a szimmetria is rendben, és úgy általában jó ránézni, akkor a tanoncok – egyik-másik nevére még most is emlékszem – kuncogva mutogatták egymásnak, és mondták, hogy még ne mutassam meg apámnak, és hogy hol van benne még egy kis tekeredés, amit nem kis dolog korrigálni. Végül meglett a kis kalapács, anyukám diótörésre használta, ennek következtében kissé megtekeredett, és eredeti tökéletes szimmetriáját elveszítette, de nem haragszom érte.

 

Egy évre rá, apám megígérte, hogy a kert végében lévő sufniba berendez nekem egy kis műhelyt, ha továbbra is kitűnő bizonyítványt viszek haza. Kitűnő lett a bizonyítványom, de közben apám meghalt részben a szovjet lágerekben fölszedett hastífusz következményeként. A kisműhely persze nem lett meg, de néha vannak még álmaim a sufniról, ezekben az álmokban soha nem megyek be az én kis műhelyembe, csak tudom, hogy a satu meg a többi szerszám bent van. Szóval én nem csináltam több kiskalapácsot és a továbbtanulásra – jobb híján – a geológiai technikumot választottam.

 

Szerettem az osztálytársaimat, jól is éreztem magam a technikumban, de a geológus szakmát nem éreztem magamhoz közel. Ez az idegenkedés csak fokozódott az első évet követő termelési gyakorlat során, amikor Komlón a százéves Anna aknán megismertem a szakma izzadtságszagú árnyoldalait. Na, nekem ebből elég lett. Otthon közöltem anyukámmal, aki gyötrelmesen nehéz munkával próbált belőlem mindenképpen úriembert nevelni, hogy én ezt a középiskolát befejeztem, elmegyek esztergályosnak. A vasas szakmák közül az esztergályosra azért esett a választásom, mert azt tartottam valami miatt a legtöbbre.

 

Ezután olyan két hét következett, amire nem vagyok büszke. Egy percig sem hátráltam meg, anyukámnak pedig eközben folyamatos sírógörcse volt. Kezembe vettem sorsom irányítását, először is fogtam a technikumi bizonyítványomat és elmentem a Csepel Művek szakmunkásképző központjába, ahol rövid tájékozódás után egy irodába kopogtattam be.

Két ember ült az irodában, illedelmesen köszöntem nekik és előadtam, hogy vasmunkás szeretnék lenni. Kérdezték, hol vannak a szüleim, én meg mondtam, hogy félárva vagyok, az anyukám otthon maradt, mert idegileg teljesen kivan. Az ezután következő diskurzus valahogy így zajlott:

 

– Aztán minek akarsz te vasas szaki lenni?

– Mert amióta az eszem tudom, az akarok lenni, és rájöttem, hogy azt a szakmát, amit eddig tanultam, utálom.

– Szóval megbuktál.

– Dehogy buktam meg, itt van a bizonyítványom.

A kérdezgető embernek átadtam a bizonyítványt, az meg hosszasan forgatta, amire már a másik is kezdett odafigyelni.

– De hiszen te középiskolába jársz – és mutatja elképedve a bizonyítványomat a másik felé.

– Ezt nézd meg, nincs egy szál egyese sem és még jó jegyei is vannak! Elment az eszed, te gyerek?

– Így döntöttem, mindenképpen esztergályos akarok lenni.

– Esztergályos? Talán jobb lett volna ezzel kezdeni, az esztergályos keret már rég betelt. Legföljebb kazánkovács tanulónak tudnánk fölvenni, de oda is csak jóindulattal.

Ezen röviden elgondolkodtam, mert erről a szakmáról nem sok minden jutott eszembe, legföljebb csak annyi, hogy van egy kályhánál jóval nagyobb tűzhely acéllemezekből összeállítva, és azt a kazánkovács oldalról egy rohadt nagy kalapáccsal tángálja. Ez nem finom munka, talán nem is neonfényes műhelyben végzik, de biztosan jó erőben kell lenni hozzá. Ha ezek látnak bennem fantáziát, akkor nekem ez is jó lesz, inkább, mint az a vidéki szakma, azon felül egy kazánkovácsnak biztosan nem kell hordani azt a förtelmes fekete, aranygombos, sírásóknak való bányász egyensapkát.

 

Megegyeztünk, csak még valami átiratkozós papírért el kellett menni Albertfalvára, a technikumba. Ott aztán az osztályfőnököm, aki negyven év múlva igaz jó barátom lett, éktelen haragra gerjedt, rémlik, hogy még fenékbe is akart rúgni. Ez hatásos volt, így aztán a munkásosztálytól elváltak útjaim, legalábbis a kőbányaitól.

 

Később újra munkások között éltem. Balinkán, a bányászok között más világot ismertem meg, a Déli-Bakony falvaitól Szabolcsig sokféle ember talált ott magának új életet. A föld alatti munka a gyökértelenné vált egyszerű embereket egymással szolidárissá tette, amúgy szinte semmilyen kulturális támasztékuk nem volt. Nehéz volt beilleszkedni közéjük, aki nem járt kocsmába, annak soha nem is sikerült. De ez már a gyermekkoron túl volt.

 

 

Kedves Gyuri, köszönöm!

 

***

Kedves Olvasó! Légy Társszerző! Írd meg, milyen volt a Te gyerekkorod! Mailcímem: arpad.feher1@gmail.com, vagy hívj telefonon, ha inkább elmondanád! Tel: 20/ 4395648

 

 

Kapcsolódó bejegyzések:

 

A Lakner ház, és a szomszédok-Szentai György szíves közléseivel

Velence-ahogyan bizonyos “Gyurika” látta

Osztály, közössség



Kategóriák:1945-1989, Budapest, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, Légy Társszerző!, Velence, XX. század

Címkék:, , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: