szerző: Szentai György

Már régóta nem szeretem a tükröket.

Miért is szeretném, amikor megjelenik előttem egy alak, aki nyilvánvalóan én vagyok, csak egy ránccal többel, mint előző nap. De ez már rendszeresen így van, úgy igazán nem is izgat, meg lehet szokni. Nem is várok egyebet a tükörtől, elég, ha megmutatja, hol vágjak bele a hajamba, hogy egy hajtincs ne kunkorodjon ki a fülem mögül, vagy megnézzem, nem lóg-e rajtam a nadrág, csak maradjon meg köztünk az a láthatatlan paraván, amely valamiképpen a lelkemet eltakarja, mert ha az a válaszfal váratlanul eltűnik, attól kezdve nem én nézek a tükörbe, hanem az az alak figyel engem. A tekintete belém hatol, mert mindent tud rólam, és én egy gyönge, elviselhetetlen alakként állok előtte. Miatta nem szeretem magam. Talán mindenki így van ezzel, de ha mégis akadna, aki jóban van ezzel a szörnyű kritikussal, hát akkor bizonyára övé a mennyek országa.

De nem mindig voltam perben a tükörrel. Emlékeimből előjön egy barna kisfiú képe, aki valamelyik alsós osztályt végezte, és a szünidejét tölti Velencén. Sokszor szeret magában lenni, jóllehet vannak barátai, és nem is kevés, félénkségét csibészséggel palástolja, de ezt a képmutatását soha senki nem képes leleplezni, a játékokban szeret nyerni, de mégis a gyengébb csapatba száll be.

A világból, amelyet csak úgy szürkén, valóságosan elé tesznek, ezernyi apró részletet bont ki, hogy különös színekkel, hangokkal és illatokkal átitatva mindegyiket elrejtse egy titkos dobozba, amelyet nem tudni, hol őriz, de bizonyára közel a szívéhez, és amelyhez csak neki van kulcsa. Amikor egyedül van, olyankor szívesen nyitja meg ezt a dobozt, hogy a maga alkotta kaleidoszkópban bámulja meg az ő gyönyörű világát. Aztán, ahogy múlnak az évek, a doboz kulcsát – amikor csak akarja – már nem képes elővenni, míg végül a kulcs – pontosan nem tudni mikor – elvész. Ettől kezdve a titkos doboz néha, csak úgy magától megnyílik, végleg elengedve egy-egy megmaradt színes emlékszilánkot.

Olyankor egy sietve múló pillanatra, ismét kantáros nadrágban ülök, hajam anyai gondoskodással van elrendezve, az emléktöredék meg éppen csak megérintve szívemet már el is száll könnyedén, pedig minden erőmmel akarom, hogy maradjon, de tudom, hogy hiába. Én meg újra szürkén magam vagyok, nem szomorúan, csak már boldogan sem.

Abban az időben a nyarakat meg a hosszabbra nyúló téli szénszüneteket mindig Velencén, a nagymamámnál töltöttem. Pesti srác voltam, ráadásul a falu egykori tanítójának unokája, ezért a velem egykorú helybeliek inkább felnéztek rám, így aztán mindig 3-5 évvel idősebb fiúkkal barátkoztam. Velük csatangoltam be a környéket és főként a tavat, azzal a rengeteg nádasával.

A kis Gyuri világa

Az egyik szép nyári délután csatangolásunk célpontja Sukoró volt. A szomszéd falu felé vezető országút egy darabig a szőlőhegy alatti sík terepen vezet, majd a falu határában emelkedőbe megy át, az emelkedő meg egyre meredekebb kaptatóba. Ezen a meredek úton, amelyet „Sukorai-kapaszkodó”-ként ismertünk, nem is lehet kerékpárral felmenni, és ott, ahol egy magamfajta kisfiú kénytelen leszállni, hát éppen ott jobbról a hegyekből egy mély vízmosás megy neki az országútnak. Ez a vízmosás, amelyet „Sukorai-hasadék”-ként tiszteltünk, fákkal, bokrokkal sűrűn benőtt rengeteg, amelybe a napfény soha nem talál utat. Az áthatolhatatlan sötét völgy félelmet keltett bennem is, pedig én pesti srác voltam. Hát még a többiekben! Nem is ismertem olyan kisfiút, aki egyedül el mert arra menni, mert mindnyájan tudtuk, hogy haramiák meg boszorkányok, szóval mindenféle rossz alakok tanyáznak ott, és folyton csak az arra járó magányos kisgyerekekre várnak, hogy elrabolják őket. Ebben egyikünk sem kételkedett, hiszen volt, aki látta is ezeket a gonosz lényeket. A nagyobb fiúk persze nem féltek, közöttük én is biztonságban éreztem magam.

Nem szerettem Sukoróra járni, aznap is megkönnyebbültem, amikor késő délután hazafelé indultunk. A Sukorai-kapaszkodó tetejét elérve a nap már Dinnyés felé a hátunk mögé került, és kezdte az elénk táruló tájat aranysárga sugaraival átszínezni. A vidám fiúcsapat ebből mit sem vett észre, csak az én lépteim kezdtek lassulni, majd anélkül, hogy a többiek észrevették volna, megálltam, hagytam, hogy nélkülem menjenek tovább, mert hatalmába kerített az elém táruló látvány.

Sok évvel később, amikor a sukorói kaszinó-botrányról olvastam, azonnal a Sukorai-hasadék jutott eszembe a haramiákkal, majd tovább a Sukorai-kapaszkodó, és ekkor váratlanul megint megnyílt az én titkos dobozom, és kiengedett egy varázslatot, egy kegyelmi pillanatot, amelyben a nap, félig már Dinnyés alá bukva, még érdemesnek tartotta, hogy különös fényben mutassa meg a tájat annak a kisfiúnak, akinek a Sukorai-kapaszkodón lefelé menet földbe gyökerezett a lába. Az a pillanatig tartó varázslat megint magamra hagyott, de előhívott emlékezetemből néhány percet, és annak minden apró részletét, abból az időből, amelyből máskülönben csak apró, elszigetelt élményfoszlányok maradtak meg.

A fiúk már messze jártak, én meg csak álltam a százéves kerékvetők mellett, és elém tárult a tó, Velence falu és a szőlőhegy úgy, ahogy azelőtt még sohasem láttam, és ahogyan azután sem láttam már többé. Néztem a rengeteg nádas között szabálytalanul, mégis harmonikus, lágy kontúrokkal összeérő tisztásokat. A tájban benne láttam magam is, ahogy a kertek alatt, ahol az Öregtisztás kezdődik, lábszárig érő iszapban caplatunk, majd úszunk be a tisztás közepéig, szürke, iszapszínű nyomot hagyva magunk után, aztán elkötött csónakkal csáklyázunk át a Hosszú-csapáson keresztül a vasúti strandra meg vissza. A csapáson aranyszínű fátyollal bevont torzsák kaparják a csónak alját, a nádasból meg semerre nincs kilátás, és csak a nagyobb fiúk biztosak benne, hogy nem tévedtünk el.

A víz. Sokunk első, igaz szerelme-FÁ

Hosszú az út az Öregtisztás szélétől a Hosszú-csapáson keresztül a vasúti strandig, de nem hosszabb, nem is rövidebb, mint a tanítóháztól az állomásig vezető gyalogút. Nehéz, poros és fárasztó az út az állomásig, amikor hétvégeken az én anyukám elé megyek. Fájdalmasak, alig elviselhetők a hétköznapok nélküle, de ahogy könnyű nyári ruhájában leszáll a vonatról, hát olyankor igazán nem tudná senki megmondani, hogy melyikünk boldogabb a másiknál. Visszafelé a községháza alatt vezető gyalogút már nem poros, az út mentén mindenfelé egyszerű mezei virágok tűnnek fel, amelyeket akkor láttam a legszebbnek, és hazáig fogtuk egymás kezét, mert féltem egy pillanatra is elengedni, nehogy azalatt úgy érezzem, én vagyok a legmagányosabb gyerek a világon. Mostanában, ha tehetem, mezei virágot viszek a vázájába.

Sukoró határából nem látni pontosan azt a gyalogutat, de jól tudom, hogy a falu legmagasabb épülete, az Isten háza előtt vezet el. A velencei templom ott magasodik a falu közepén, a Sukorai-kapaszkodóról nézve hófehér őrbástyának tűnik, olyannak, mint egy óriási márványba dermedt, geometrikus isten alak, amely békével maga köré gyűjti a falu házait, és amikor minden délben megszólal azon az érces, örvendező hangján, akkor a tanítóházban a nagymamám halkan imádkozni kezd, és én is elcsendesedem az Úrangyala alatt.

A természet elém táruló félkaréjában elnézem a tóból, Tükrös-puszta felé kiemelkedő egyenletes lankát, amely Sukoróról akár hegyoldalnak is tűnhet, és vele átellenben a velencei szőlőhegyet, ahol volt nap, amikor reggeltől késő délutánig szőlőt kötöztünk a nagymamámmal ketten. De nem csak azok az átizzadt napok jutnak eszembe, hanem a hegyre fölkapaszkodó szűk kocsiutak mentén érő „mindenki gyümölcse”, a fekete szeder meg a szőlők között diszkréten megbúvó Retezi-bánya, amely meleg nyári napokon is hűvös kénszagot lehel, miközben aranyszínű apró kristályok után keresgélek.

Érzem, amint a hátam mögött lenyugvó nap, fáradt meleg fénnyel rajzol kontúrt körém. Majd előttem a táj, hirtelen szabálytalan színes szilánkokra esik szét, miközben apró szaggatott sóhajtás közben egyre könnyebbé válik a szívem. Nem sietek két öklömmel kitörölni szememből a könnyet, hagyom, hogy arcomon leperegve megtisztítson, tűnő tanújaként annak a különös románcnak, amelyben a természet egyetlen alkalommal és egyedül nekem megmutatta valamennyi szépséges titkát.

Már nem láttam a fiúkat, olyan messze jártak. „Indulnom kell nekem is” – gondoltam, aztán megláttam magam előtt, balra a Sukorai-hasadékot. Nem féltem, annál sokkal erősebb volt akkor a szívem, de azért, ahogyan csak bírtam, futottam egészen a szőlőnkig, ahonnan már láttam a barátaimat, de aznap nem kerestem társaságukat, mert „miről is beszélhetnék most velük? Majd sok év múlva, ha marad még barátom, egyszer majd elmondom nekik, hogyan kötöttem örök szövetséget ezzel a tájjal, amelyre, ha ezután a hazáról szó esik, mindig gondolni fogok.”

***

Kedves Gyuri,

köszönöm!

Ismeretlenül (?) üdvözöl:

Fehér Árpi

Kedves Olvasó!

Ne unatkozz! Olvasd végig e sorokat és találd ki, milyen időszakról írt György! Az sem lenne rossz, ha megírnád, miért gondolod úgy a Magad megfejtését!

Kategóriák:1945-1989, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, Katolikus templom, Régi kőbánya, Sukoró, Településszociológia, Velence, Velencei tó, XX. század

Címkék:Öregtisztás, helytörténet, Hosszú-csapás, Lakner György, Retezi-bánya, Sukorai –hasadék, Sukoró, Szentai György, Velence, Velencei tó