Adventi történet „csibukozókkal” és Lajossal

szerző: Szentai György

Gyerekkoromban az Adventet Kőbányán, a Karácsonyt meg Velencén töltöttem. Boldogok, akik a gyökereiket megtarthatták, nekem nem sikerült, hosszú ideje sem itt, sem ott már nem lehetek. Még jó, hogy gondolataimnak nincsenek ilyen korlátai, most is egy régi-régi kőbányai történet jön elő, és találóan mondhatom, a múlt ködéből, mert először csak dereng valami különös, homályos színekkel átitatott gyerekkori helyszín egy derűs életképpel, aztán, amint a részletek szép sorjában előszállingóznak, kerekké válik az ’50-es évek közepén játszódó történet.

Szép nyári nap volt, de hát akkor minden nyári nap szép volt, és mi talán öten vagy hatan csibukoztunk a Homokosban, amit a Kada utca és a Harmat utca határolt. A fél futballpályányi szabad területnél elképzelni sem lehetett jobb helyet csibukozásra, sőt bármilyen más játékra sem, habár focizni nem ide jártunk, mert a Csiga bánya még ennél is különb hely volt.

A Homokos abban az időben külvárosi viszonylatban nem számított különleges helyszínnek, de ma már nincsenek grundok, ezért bővebb leírást adok róla és a környezetéről. A Homokos negyedhektárnyi területe csaknem négyzet alakú volt, talaja olyasfajta homok, amin legfeljebb csak a tarack él meg, az is csak vonakodva, ritkásan. A Homokost egyik oldalról határoló Kada utca túloldalán egyszerű, szürke családi házak sorakoztak, vidékies jelleget adva a környéknek. A Kada utcát keresztező Harmat utca egyik oldalán a Homokos, másikon egy satnya akácos terült el háztömbnyi területen. A Homokos harmadik oldala – a Kada utcával átellenben – a legkevésbé sem volt városias, ott egyetlen ház állt, gondozatlan sövénnyel határolt telken, mellette meg egy nagy szántó. A negyedik oldal a szántó és a Kada utca között volt igazán egyedi. A szántó melletti családi házat egy kőkerítés takarta el, majd egy sikátor következett, amelynek másik oldalán a már nem működő cipőpaszta gyár kiszögellése húzódott egészen a Kada utcáig.

A sikátor kb. 2-3 méter széles, mindkét oldalon szürke kő- és téglafalakkal határolt barátságtalan bejáró volt, amely derékszögben megtörve egy szürke emeletes bérháznak ment neki. Megjegyzem, a Homokos környékén minden szürke volt. A bérház és a gyártelep közötti 5-6 méter széles betonozott udvar nagyobb részét néhány tüzelőanyag sufni és két budi foglalta el. A szürke bérház emelete két, viszonylag nagy, komfortos lakásnak adott helyet, a háború előtt a cipőpasztagyár tisztviselői lakhattak itt. A ház földszintjén a háború után négy, egy- vagy kétterű lakást alakítottak ki. Mindjárt az elsőben lakott az én Jóska barátom az édesanyjával és a nagymamájával, Jóska édesapja, aki zenész volt, nem élt velük, talán meghalt már, őróla Jóska soha nem beszélt. A 2,5-3 méter széles és hat méter hosszú lakótér, amelyben hárman éltek, ablaktalan volt, a napfény a szűk sikátorban erejét vesztve érte el Jóskáék rozoga üvegbetétes bejárati ajtaját. A lakásnak használt üreg végén volt egy ágy hármuknak, előrébb egy szekrény, asztal, székekkel és a sparhelt. A lakóteret ablak híján nem lehetett átszellőztetni, pedig nagyon kellett volna. Emlékeim szerint egyszer voltam náluk, másodszor már tíztonnás csörlővel sem lehetett volna oda bevontatni. Jóskáék cigányok voltak, talán ezért vagy, mert eléggé vézna gyerek volt – rajtam kívül – nem igen volt barátja. Szomorú körülményei ellenére Jóska, aki természetesen ott volt a csibukozók között, mindig jól ápolt volt.

Ebben a vidékies külvárosi környezetben terült el a Homokos egészében gondozatlan területe, amelynél ideálisabb játszóteret el sem tudtunk volna képzelni, hiszen azt a felnőttek nem nekünk alakították ki, magunk vettük birtokba, így aztán mások szabályaihoz nem kellett igazodnunk. Szóval, ahogy az egy grundhoz illik, a Homokos egy senki földje volt, oda bárki gyereke bemehetett, ha másért nem, hát csibukozni. Persze nem volt ez mindig így, az ötvenes évek elejéig állt ott egy kunyhó. A kunyhót deszkákból és bádogból tákolták össze a Homokos közepén, egy homokdombon, és szintén szürke volt, de az emlékeimnek ellent mondva, most mégis úgy gondolom, azt a dombot csak az én gyermeki perspektívám helyezte a kunyhó alá. Minek is lett volna ott egy ilyen nyomorúságos kunyhó kedvéért, amelyben még víz és villany sem volt.  A kunyhót Rozi mama lakta, ő volt a Homokos örökös és kizárólagos birtokosa, nem nagyon szerette azt a környék gyerekeivel megosztani, de Rozi mamát követően már senki fia nem zavarhatott el onnan bennünket. Rozi mama után az elárvult kunyhót a környékbeliek hamar széthordták, amikor azon a szép nyári napon öten-hatan megjelentünk csibukozni, már se kunyhó, se domb nem volt a Homokos közepén.

Amúgy a csibukozás nem sok előkészítést igényel, bemelegítés nélkül a „lovak közé lehet csapni”, a játék az első perctől kezdve nagy ricsajjal jár. De most már meg kell mondanom, mi a csibukozás lényege. Kell hozzá egy labda, meg legalább 4-5 gyerek. Egyikük megkapja a labdát, ez a labdás gyerek megpróbálja eltalálni valamelyik társát. Találat szempontjából az egész testfelület érvényes, a lábfej kivételével, ami a védekezés egyetlen eszköze. Akit eltalál a labdás, kiesik a játékból. Mármost, a védekezésre legalkalmasabb testhelyzet az ülés és a hanyatt fekvés között van, lábbal a labdás felé. Amikor a labda valamelyik védekező gyerek felé repül, az lábfejjel, leginkább talppal védheti magát, legjobb esetben bele is rúg a labdába, ami nagyon előnyös a védekezőknek, mert a labdás legközelebb csak onnan dobhat, ahol eléri a labdát. Minél többen vannak, annál élvezetesebb a játék. A labdás igyekszik túljárni a védekezők eszén, pl. nem oda néz, ahova dob, persze ezt mindenki tudja, a védekezők meg, amíg a labdás gyerek az elrúgott labda után rohan, csúszkálnak ide-oda, miközben igyekeznek a labdától minél távolabb kerülni, éppen ezért csibukozásra a homokos terep a legalkalmasabb. Szerintem ezt a játékot sokan ismerik, legföljebb nem csibukozásnak hívták. (Ami a „csibukozást illeti, megpróbáltam utánajárni. Nekem nem ment! FÁ)

A csibukozás – ahogy minden más játék is – korosztályos, de ez természetes, máskülönben nincs esélyegyenlőség. Mi ott öten-hatan természetesen egykorúak voltunk, legalábbis a játék első részében. A vidám gyerekzsivaj a tetőfokára hágott, amikor megjelent a Lajos, akiről mindenki tudta, hogy bumburnyák, de ő nem törődött ezzel, hiába mondták neki, ezt szokta meg. Akkori megjelenéséről egy kitörölhetetlen, részletekbe menő emlékem maradt. Lajos közvetlenül előtte borotválkozhatott, mert már messziről érezni lehetett a Pitralon összetéveszthetetlen illatát, közelebbről meg az arca vált kellemesen feltűnővé. Megjegyzem, Lajos 4-5 évvel volt idősebb nálunk, és ilyen korban a borotválkozás után a fiúk arca nem csak illatos, de arcbőrük kellemesen üde, feszes is lesz. Úgy látszik, az amúgy nem kifejezetten finom vonásai ellenére, Lajos borotválkozás utáni pofájára igen jó volt ránézni, máskülönben hogyan látnám ilyen tisztán magam előtt több mint hat évtized után is. Amint a bumburnyákot megpillantottam, rögtön arra gondoltam, amint lehet én is borotválkozni fogok, talán még előbb is. Dióssy barátom és osztálytársam, aki nem volt a csibukozók között, mert őt – Sibrik telepi lévén – ilyen minőségében a többiek kiutálták volna, szóval ő azzal hencegett nekem, hogy nemsokára már borotválkoznia kell, mert szőrösödik a lába, de én megnéztem a lábát, és hál’ Istennek bolyhosodásnak nyomát sem láttam. Amúgy ő nem annyira a borotválkozást várta, hanem, hogy a bajusza kinőjön, mert akkor nagyobb csajokkal is tud hetyegni.

A bumburnyák, amint az hamar kiderült, nem a sima pofáját jött mutogatni, hanem csibukozni. Lajost talán az önfeledt jókedvünk idegesítette, mert nem sokat nézelődött, fogta a labdát és minden szabályt figyelmen kívül hagyva egy-két méterről dühödten vagdosta hozzánk. Persze ilyen önkényes szabályszegés mellett könnyűszerrel eltalált bennünket, és hát minden találat fájdalmas volt. Előbb hangosan tiltakoztunk, majd jajgattunk, volt, aki el is sírta magát. Minél siralmasabb állapotba kerültünk, Lajos annál jobban élvezte. Már egészen tarthatatlanná vált a helyzetünk, amikor a sikátor kijáratánál megjelent Attila, aki egyébként a szürke bérház emeletén lakott, ahol lakásonként még klozet is volt. Mi – ahogy Ákos barátom mondaná – kiskölkek mindnyájan felnéztünk rá.

Amikor Attila megjelent, minden kiskölök esedező szeme rá szegeződött. A bumburnyák is észrevette a hirtelen változást, rosszat sejtve hátra nézett, és azt látta, amit a legkevésbé szeretett volna. Ott állt szőkén, szépfiúként Attila, az igazságosztó, aki egyébként Lajossal egykorú volt, szóval már ő is borotválkozott. Lajos abban a pillanatban szeretett volna más helyen lenni, de hát ott volt helyben, sőt kezében volt a labdánk is. Ebből a helyzetből valahogyan ki kellett kecmeregnie. A bumburnyákok agya nem annyira pörgős, ezért kis időbe tellett, amíg megtalálta a legjobb megoldást: ha már ott van a kezében a labda, akkor tovább már nem titkolhatja, hogy éppen egy gyakorlással egybekötött bemutatót tart a kiskölkek kíváncsi tekintetétől kísérve. Úgyhogy mindjárt meg is pörgette volna a labdát az ég felé tartott mutatóujja hegyén, de Lajosnak a gyakorlat nem ment, pedig nagyon koncentrált, a labda egyet sem pörögve leesett, végtére is a labda a miénk volt, miért engedelmeskedett volna neki, aztán a bumburnyák megint megpróbálta, megint mi győztünk, közben meg Attila vészesen közeledett. Lajosnak rá kellett jönnie, ebben a helyzetben nincs jó megoldás. Attila amint odaért Lajoshoz, mondott valamit, amire már nem emlékszem, és kiosztott két hatalmas pofont, ez viszont tisztán előttem van. Kettejük kapcsolatának lehetett bőven előzménye, amit azért is gondolok, mert a bumburnyák a verés közben úgy viselkedett, mint akit már megvertek. Gyáva volt, de mondhatnám még mentségére, hogy Jézusnak a pofon elviselésére adott bölcs tanácsát követte, de én őt, mármint Lajost soha nem láttam a Sörgyár utcai diákmiséken, meg amúgy is bizarr elképzelés lenne a katekizmust meg őt valahogy kapcsolatba hozni.

Attila – akinek most már a teljes nevét is elárulom: Medveczky Attila – tehát lekevert egy emberes pofont jobbról, egyet meg balról, és miután így szimmetrikus megoldást adott a kiskölkek problémájára, sarkon fordult és elment a Maglódi úti villamosmegálló irányába. Aznap nyilván más dolga is akadt. Ez a Lajos meg észrevétlenül eloldalgott, nem lehetett színpadias a jelenet, mert akkor valami csak rémlene.

A történet szereplői közül Attilában később sem kellett csalódnunk, különösen miután megvette az olimpiakék zakóját a pálmafás nyakkendővel és a 3-4 cm vastag fehér nyersgumi talpú cipőjét. Ebben a menetfelszerelésben ment szombat esténként bulizni, és mi arról beszéltünk bizalmasan egymás között, hogy „Attila egy szombat éjszaka alatt száz forintot is elmulat”.

Aztán az ’50-es évek végén jöttek a városrendezők vonalzóval és tuskihúzóval a kezükben, és ez elég volt ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra kihúzzák az ott élő emberek gyökereit, és hogy beépítési terveikkel sokkalta több embert hozzanak azokba a panelekbe, amelyek a házunk helyén és a Homokosra épültek, meg amerre a szem ellát. Az új lakók ott már gyökeret nem verhettek. Ez volt a városépítők kulturális forradalma, amivel arctalanná vált tömegeknek nyújtottak megoldást, én viszont vesztesként jöttem ki belőle. Tizenhat éves koromban elköltöztünk a Kada utcából, de már nem haragszom a városépítőkre.

 

Az egykoron csibukozó négy-öt játszótársam sorsáról nem tudok semmit. Évtizedekig a környékre sem mentem, utána nem is tudtam volna, hol keressem őket, ma meg már nincs is bennem ilyen szándék, azokban az emberekben a kiskölkeket már úgysem találnám meg.

 

Valamikor itt volt a Homokos, közepén Rozi mama kunyhójával,

de most már mindegy.

 

 

A végére hagytam Lajost, aki a csibukozással azon a nyári napon végleg felhagyott, és akiről nincs későbbi emlékem. Ahogyan én, úgy ő is messze kerülhetett a Kada utcától, vagy talán helyben maradva, az új lakótelepen vált arctalanná az idegenek tömegében.

Vagyok úgy néha, hogy írok valamit, aztán mielőtt befejezném, félre rakom. Ez a történet is így járt velem. Éppenséggel nem feledkeztem meg róla, időről-időre eszembe jutott, de mindig csak Lajos, akiről valami lényegeset még el kell mondanom, ennek a fiatal fiúnak nem voltak barátai. Miközben az alakját sokszor forgattam a fejemben, erősödött bennem az érzés, hogy igazságtalan voltam, túl erős ítéletet mondtam felette. Aztán egyre több mentséget találtam számára, ennek ellenére mégis úgy döntöttem, a leírt történeten nem változtatok.

Közben meg Adventbe érkezve különös dolog történt velem, ezt a Lajost előbb csak őszintén megszántam, végül, és most már végérvényesen barátja lettem.

 

(Köszönöm, Gyuri!)



Kategóriák:Emberek, Fotók, képek, történetek, történetek, XX. század

Címkék:, , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: