-Katonasírok, hősi halottak..-

Berta Kristóf  írása

 

Halottak napján, ahogy a temetőt járjuk, azon a hideg, szeles novemberi napon, “kívül” ugyan fázunk, de belül azért melegség tölt el, mert a mécsesek által sejtelmesen megvilágított fák, virágok és sírkövek közt lépdelve már-már érezzük, hogy akkor ott vannak, hozzánk egészen közel azok, akiket szerettünk, szeretünk. Már nem úgy vannak velünk mint egykor, hisz ott vannak, ahova mi is tartunk.. “… oda sietünk, hol sokan, mindnyájan és soká, mert vég nélkül leszünk. “ -írta “egyik könyvében” Prohászka Ottokár.

 

Azok mellett viszont, akiknek sírjához az éves rutin szerint megyünk, vannak olyan nevek is, vagy sírok, amikkel ugyan évente találkozunk ottjártunkban, de egy rövid pillantáson túl talán nem is fordítunk rájuk több figyelmet. Ha a velencei temető középső útján haladunk, több ilyet is láthatunk. Kopott katonasírok, korhadt fakeresztek, rozsdás -fehér festékkel vastagon lemázolt- elhajlott fémtáblák. Rajtuk: Két ismeretlen magyar honvéd, névtelen magyar katona.

 

Hősi halottak sírjai. Hozzátartozóikról nem tudni semmit, a rokonság talán meg is halt. Sokukat a háború utolsó napjaiban vitték oda, miután a harcok elvonultak,  annyit tudtak csak róluk, ami síremlékükön is van. Nem valószínű, hogy velenceiek voltak (hiszen akkor inkább beazonosította volna őket valaki), de már hosszú ideje itt nyugszanak, így azt gondolom szép feladat és jó cselekedet ezeknek a síroknak az ápolása és a sírban nyugvó megtért honvédek emlékének is az ápolása.

 

Hősi halottak. Mit is jelent?

 

Úgy értelmezzük, mint a háborúban, illetve fegyveres harcban, kötelességteljesítés közben életét vesztett katona.

 

A szó legelőször Petőfi Sándor -Vesztes csaták, csúfos futások- című 1848. decemberi versében fordul elő, mégpedig így:

 

“…Most talpon állunk újolag…
Azért állottunk volna fel,
Hogy újra földhöz sujtsanak?
Nem, nem, most győzni vagy meghalni kell!
Csatára, nemzetem,
Halál vagy győzelem!
Föl, föl, te jobban nem szeretheted
A szép halálnál a csuf életet,
Te inkább sírba fekszel, mint mocsárba…
De aki kész a
hős-halálra,
Az diadalmaskodni fog.”

Nekem az a benyomásom a vers részlet első három-négy sorát olvasva, hogy nagyszerűen önti szavakba mindazt, amit a trianoni generáció érezhetett és érzett is.

 

Nem gondolnám, hogy az egyszerű katona fejében, ki a hazáját védi, szükségszerűen megformálódnak ilyen páthoszos gondolatok, de nem állítom azt sem, hogy az a “Névtelen magyar katona” aki a szülőföldjére támadó ellenséggel néz farkasszemet, ne tudna efféle gondolatoktól vezettetve, életére fittyet hányva hősi tetteket végrehajtani.  Volt már erre sok példa azóta, hogy az akkori ellenség átlépte a Magyar Királyság határt és a harc már valóban az ország fennmaradásáért folyt. Mint tudjuk, ezen önzetlen áldozatok ellenére sem változtathattak a helyzeten, de gondoljunk bele, mekkora lelki erőre volt szüksége, annak az embernek hogy legyőzze túlélési ösztönét?

Ha már szó volt a katonasírokról, nem mehetünk el a Hősök napján átadott, felújított velencei katonatemtő mellett sem. Amikor a tegnapi napon testvéremmel és édesapámmal kimentünk kissé rendbe szedni a sírokat Halottak napjára, azt láttuk, hogy a kavicsos út melletti kis ágyás szép, rendezett. Természetesen időről időre kinézek és szoktam gyomlálni, de úgy tűnt, valaki új virágokat is ültetett. Van is egy tippem, hogy ki volt az. A katonatemetővel szemben lakó néni -állítása szerint- már azóta gondozza a sírokat, mióta férjével odaköltöztek. Azóta is szívügyének tekinti, hogy a sírok rendezettek legyenek. Sokat beszéltem vele, amikor kijártam a nagyobb munkánkat elvégezni a felújítás idején és nagyon örült, hogy végre nem egyedül gondoskodik ezen szegény hősi halott katonák sírjairól és emlékéről. Azt hiszem, hogy évek óta, idén Halottak napján öltött végre olyan formát a temető, mely méltó az ott nyugvókhoz. Külön hálás vagyok még az ott dolgozó közmunkásokért is, akik rendszeresen ápolják a területet, miután ezt megbeszéltem a Velencei Városgazdálkodás Kft. ügyvezetőjével, akinek szintén hálás vagyok.

Halottak napján tehát gondoljunk rájuk is szeretteink mellett, és ha a temetői központi kereszt száz pislákoló mécsese közé csak eggyel többet is teszünk, mint szoktunk, égjen az az ott nyugvó hősi halottakért, egykori honvédekért. Őket is hazavárták, és megsiratták.



Kategóriák:Emberek, Fotók, képek, történetek, Temető, Velence a II. Világháború csatatere, XX. század

Címkék:, ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: