Kárpáti Miklós barátom pár hete publikálta facebook-lapján az újságíró-humorista-politikus Rákosi Viktor írását a XIX-XX. század fordulójáról. Ebben Velence és Kápolnásnyék is előkerül. Meg a nyéki Zsindelyes Csárda. A figyelmem valójában ez a mellékszál keltette fel.
Először közlöm a Miklós által rendelkezésemre bocsátott Rákosi-szöveget, majd velencei szemmel színezem a leírtakat. Végül bemutatom azt a keveset, amit a Zsindelyesről eddig megtudtam. Hogy mindezt miért? Részben játékból. Részben kegyeletből. (Erről később.)
***
„Rákosi Viktor (Sipulusz)
VELENCÉTŐL — VELENCÉIG.
Van nekünk egy hallgatag barátunk, a kiért örök kár, hogy fecsegőnek nem született. Mert igen okos ember, középiskolai tanár, a Petőfi-társaság tagja, éles boncoló képességű és finom ízlésű könyvkritikus és esztétikus. De társaságban néma. Krisztus után az 1882-ik évben a Kammonban csak egyetlen szót szólt, azt, hogy csámpás, ezt is egy ballerinára mondta, a kinek véletlenül — egészen korrekt lábai vannak. Ilyen egy barátunk van „nekünk”. E „nekünk” alatt egy nagyobbára zsurnalisztákból álló kompánia értendő, mely az esti s éjjeli órákban a Kammonban szokott tanyázni. E társaságban szokott hallgatni, s egy feltűnő vastagságú csibukot szopogatni a mi barátunk.
Ezelőtt két nappal izgatottan jön a kávéházba, csibukra gyújt, s beszélni kezd. Közbámulat, ő beszélt, — én pedig írok.
Derék barátunk (nevezzük őt Ferencnek) vagy két hete a lagúnák városába, Velencébe utazott, váltván Budán egy kellő számú szelvényekkel ellátott körutazási jegyet. Hogy jól mulatott, az természetes, hogy minden pénzét elköltötte, az is természetes; ez utóbbit egy régi hagyományhoz való ragaszkodás is elősegítette. Ez a hagyomány akképp szól, hogyha valaki (magyar) Velencéből jön haza s Budára ér, nem szabad többnek lennie a zsebében egyetlen osztrák-magyar értékű forintnál. Ebből negyven krajcár az omnibusz, egészen a Magyar Királyig, innen haza egy hordár harminc krajcár. Marad még előre nem látott eseményekre (pl. ha az ember betör valami ablakot) harminc krajcár.
Ferenc barátunk tehát vígan érkezett hazafelé utaztában Székesfehérvárra. Itt még bekebelezett egy pár tormásvirslit, egy pohár sört, s szivarra gyújtva (zsebében az utolsó mohikánnal), vidáman robogott ős Buda felé. Egyszerre csak fölszakítják az ajtót. A vonat új konduktora bedugja a fejét.
„Kérem a jegyeket!”
Mindenki odanyújtja, Ferenc úr is előszedi a könyvecskét, melyben az utolsó kupon lézengett. A konduktor, a ki élete háromnegyed részét Székesfehérvár és Buda vegyes vonatain töltötte, megnézi elölről, megnézi hátulról a könyvet, aztán lesújtó hidegséggel azt mondja:
— Ez a jegy nem érvényes.
— Kérem, ezt én harminc forintért vettem, Budától Velencéig és vissza, a többi szelvényt már kitépték belőle, ez az utolsó. Tépje ki és távozzék.
— Az úr megfizeti a vitelbért Fehérvártól Budáig, s azonfölül jelentékeny pénzbüntetést szúr le.
(Nagyot dobbant az egy forint a zsebben.)
— Én nem fizetek; — kiáltá kétségbeesetten Ferenc úr. („Hogy a mennykőbe is fizethetnék”—gondola).
— Akkor hát ki tetszik szállni! Ezzel az ajtó becsapódott. Az utasok összesúgtak. Lám, egy úr, a ki bliccelni akar, nem szégyenli magát, pedig olyan tisztességes külseje van.
— Velence, két perc! — ordítja egy hang, mely Ferenc úr előtt nem volt ismeretlen. Az ajtó kinyílik, s a fentebbi konduktor újra invitálja barátunkat kifelé.
— Nem megyek! — volt a válasz. No jó! Zordon mögötte föltűnik két vasúti bakter, felgyűrt ingújjakkal. Ferenc úr nem Herkules, sőt ellenkezőleg; a konduktor maga is könnyen elbánhatott volna vele, hát még egy konduktor és két bakter. Fogja a pakktáskát és kiszáll. Minden kupéból kíváncsi fejek néznek ki. Nini, elfogtak valami sikkasztót! Nem a, egy antiszemita izgató lesz, a ki léprekerült. De hol maradnak a zsandárok?
A két bakter visszagyűri rendes állapotába az ingujját, s tovább halad. A konduktor a lépcsőre ugrik, s kiált: „Kész!” (úgy látszik, a velencei állomás csak ilyen esetekre van berendezve.) A vonat fütyül, s elrobog.
A pályaudvaron ketten maradnak: a pakktáska és Ferenc úr. Az utóbbi hosszan elmereng a távozó vonat után, s mikor visszafordul, egy urat pillant meg, ki őt fixírozza.
— Uram, mi lesz énvelem? — fordul hozzá.
— Hát biz azt én nem tudom!
— Ön az állomásfőnök?
— Nem! a helyettese!
— Hát ő hol van?
— Valami mulatságon, bent a faluban.
— Nézze, itt a körutazási jegyem, az utolsó kupon van csak benne, hát miért nem érvényes ez Budáig?
— Azt én nem tudom. Ilyen jegyet még ez az állomás nem látott. Ebbe a Velencébe nem szoktak körutazni.
— Hát mi lesz velem?
— Majd elválik. Mindenesetre megfizeti a vitelbért Fehérvártól Budáig.
— De hisz nekem összesen csak egy forintom van.
— Azt mindenki mondhatja.
Akközben öreg este lett. Egy bizonyosnak látszott Ferenc barátunk előtt, hogy az éjszakát ott kell valahol töltenie.
— Uram, legyen segítségemre bajomban!
— Kérem.
— Itt van az aranyórám, testvérek közt is megér hetven forintot, itt hagyom zálogba, adjon rá két pengőt, különben kénytelen leszek az éjszakát valami marhavaggonban tölteni.
— Marha-vaggonnal nem szolgálhatok, hanem itt van a két forint. Ezzel fogta az aranyórát s elcsukta a vasúti pénztárba.
— Most pedig legyen szíves útbaigazítani, merre találok falut.
— Balra az út Velencébe vezet, mely igen közel van. Jobbra Nyékre jut, ez a falu jóval messzebb esik.
— Igen le vagyok kötelezve. — Ezzel Ferenc és pakktáskája megindultak, neki egy ismeretlen és sötét világnak. Persze, hogy a jobbik útra tévedt (ez a pechek napja) s huzamosabb gyalogolás után végre — kutyaugatást hallott. — No, itt a falu. — Tapogatózva haladt előre, nehogy fölbukjék valami parasztházba, végre kapuféle akadt a kezébe s éppen nyitni akarja, mikor három ordas komondor, idegen szagot érezvén, veszett csaholással a kapunak rohant. Hogy iramodott a sötétben az út közepe felé! Ott megáll, s hallgatózik; a világ mind a négy tája felöl kutyaugatás hallatszott. Az ebhad föl volt riasztva. Hová hajtsa le most árva fejét? Megindult a falun végig. A kutyák visszautasítottak minden próbált közeledést. Már körülbelül a falu végén járhatott, s az ugatás zöme mögüle hangzott, mikor egy fa mögül előlép valaki, s rettentő nagyot ordítván, kijelenti, hogy tízet ütött az óra (hol? a vasúti pénztárban?) és dicsértessék a Jézus Krisztus! Hála Isten! csak a bakter. De fene jó tüdeje van.
— Atyafi, micsoda világrészben vagyunk? — kérdi.
— Ki vagy? — dörgi a kétlábú óra és egy hosszú botot szegez a kérdező felé.
— Azt kérdem, hogy hány óra?
— Hát nem hallotta az úr?
— Micsoda város ez?
— Nem város ez kérem, hanem csak Nyék, afféle falu.
— Tülem akár Paris is lehet, mert én nem láttam belüle semmit. Vezessen engem a nagyvendéglőbe.
— Már mint a zsidóhoz?
— Nem bánom én, ha keresztény is.
Ferenc úr és a bakter megindultak a sötét éjszakában. Ferenc úr megfogta a hosszú botot s a jótorkú atyafi elől ballagott. Ez igen jó volt, kutyák és árkok mián! Végre megállnak egy ház előtt s a bakter megdöngeti a kaput.
— Hé, vendéget hoztam, nyissák ki az ajtót. – A tornácon nagyot káromkodott valaki.
— Majd mi minden bitangot bebocsátunk. A tisztességes ember ilyenkor odahaza van. („Mikor leszek én még otthon!” — sóhajtá Ferenc úr).
— Majd elvezetem én az urat a zsindelyeshez! — vígasztala a bakter. A fönnebbi módon tovább bandukoltak. Végre egy másik ház előtt, a falu túlsó végén megálltak. Az ajtó nyitva volt, bementek. A bakter szétvert vagy négy kutyát, a nagy háborúra kijött egy borzas zsidó, a „zsindelyes”.
— Zsindelyes úr, adjon nekem valami harapni valót, egy ital bort, meg egy szobát. Kapott kenyeret, mely nem volt „harapnivaló”, de a bor annál rosszabb vala, ellenben a szoba állott egy a padláson kiterített bundából.
— Aztán holnap keltsen fel hajnali 4 órakor, mert tovább akarok utazni.
— Meglesz!
Másnap pontosan fölmászik a padlásra a zsindelyes, s fölkelti Ferencet.
— Hány óra?
— Lehet úgy féltíz.
— Boldogtalan hazafi. Azóta elment már vagy három vonat. Hát nincs magának órája?
— Kérem, kérem, két forint ötven krajcárért vettem a fehérvári vásáron, de már két esztendeje áll.
— Micsoda vonat megy erre legközelebb?
— Délután kettőkor a gyorsvonat; de ez nem áll meg Velencénél.
— Huj, huj! – Ferenc úr összeszedi esernyőjét, pakktáskáját, s a nélkül, hogy Nyéknek nagyobb figyelmet szentelne, a poros országúton megindul Velence felé. Az állomásfőnök már megérkezett a mulatságból s gondterhes homlokkal járkált a perronon.
— Uram, — állít be Ferenc, — mi lesz velem?
— Hát mit tudom én?
— Kérem, én Ferenc vagyok, a körutazó.
— Ahán, ön az?
— Nos, mi lesz velem?
— Azt már nem tudom.
— Csak nem telepedhetem meg ebben a fészekben.
— Még nem tudom, de fogom tudni; most gondolkozom rajta. Ezzel a főnök föl s alá járt, s gondolkodott.
— Gondolkozzunk együtt, — kiáltá Ferenc, s ő is járkálni kezdett. Egyszerre a főnök homlokára üt.
— Megvan! Az ön aranyóráját beletesszük a pakktáskába, ön egy jegyet kap innen Budára, hazaszállíttatjuk a táskáját, s ön otthon kiváltja azt, fizetvén a menetjegyet Fehérvártól, s a kellő büntetéspénzt.
— Fizetek mindent, csak vigyenek innen.
Nemsokára jött lassan köhögve egy vegyesvonat. Megfogták, s Ferenc urat föltették rá. Egy és félórát állt ott a jámbor vonat; tán abban a hitben volt, hogy az olasz Velencénél áll; végre a mozdonyvezető meghallotta, hogy Martonvásáron friss sört csapoltak, ő akkor nem marad tovább az istennek se. Megindultak s későn este szerencsésen Budára értek.
Ferenc barátunk másnap kiváltotta a podgyászát; de intézett egy dörgedelmes beadványt, a vasútigazgatósághoz, mely bizonyára visszatéríti neki az összeget s öszszes állomásaihoz küld egy-egy körutazási jegyet, mert akadhat még állomás, a hol nem hisznek az ilyen, furcsaságban.”
***
Érdemes egy pillantást vetni a századforduló velencei vasútállomására.
Ha a történet igaz, itt tessékelték le a történet főhősét.
***
Hogy is volt ez a fogadó?
Már az 1884-es kataszteri térképen is szerepelt ezen a néven.
Kresz Mária (Kápolnás)Nyék tanulmányában így írt róla (pontatlanul): „…Nyék keleti részén a Gárdonyba vezető út elágazásánál szállás az uraknak, és a falu nyugati végén a Zsindelyes csárda, utóbbi már csak a régi térképeken van feltüntetve.”
A csárda helyzete kiváló volt, a Bágyomon átvezető kocsiút és híd tőszomszédságában.
Az épület a kataszteri térkép szerint egy fogadóépületből és két gazdasági épületből állhatott. Vendégköre kereskedőkből és fuvarosokból állt a hagyomány szerint, akik a vasútra vagy tovább, Buda felé hozták-vitték a terményeket.
A csárda alapítási körülményei számomra egyelőre ismeretlenek. 1861-ben már biztosan létezett.
A XX. század első felében -pontos időpont itt sem ismert- a fogadó az épületet bérlő vagy megvásárló Riez család kezébe került. A Riez familia a helyi zsidó családok egyike volt. Innentől a fogadó a régi Zsindelyes, Betérő, meg Riez néven is előfordul. Erről az időszakról eddig sem rajzi, sem fotoábrázolást nem találtam.Segítenél?
A fogadó utolsó, dicstelen korszakában itt volt a helyi gyűjtőtábor a környék zsidóinak 1944 tavaszán. Hozzávetőleg 206 honfitársunkat innen vitték Auschwitzba 1944. június ötödikén.
Az 1944 végi, 1945 eleji harcokban az épületet rommá lőtték. Maradványait széthordták az újjáépítések során. Helyén ma három családi ház áll a mai Erzsébet utca torkolatában.
***
A Zsindelyes számomra szimbólum. Olyan, mint az élet! Közel egy évszázadig volt sokaknak, köztük „Ferenc úrnak” menedék, és aztán sajnos, jópáraknak pokol. Végül pedig átalakult emlékké, irodalommá, téglákká valami egész másban.
Kapcsolódó bejegyzések:
A velencei vasútállomások építtetésének igaz története és “még annál is csodálatosabb” históriája
Hagyaték – 2. rész: Stációk-1944. június 5. emlékére
Források:
Rákosi Viktor: Kóborlások itthon meg idegen földön; Révai, Bp., 1903
Arcanum adatbázis
Wikipédia
Kresz Mária: Nyék és a Gellért-legenda (Fejér megyei Szemle 1983.)
Kategóriák:1900-1919, 1939-1945, Adatok, Gazdaság, II. Világháború, Kápolnásnyék, Környezet, történelmi térkép, Településszociológia, Velence, Velence térkép, XIX. század, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?