Ezerkétszáz lépés. Gyereklábbal ezerhatszáz.

A Bágyom és a nyéki Fő út találkozásánál állt a fogadó. A Buda vagy Ercsi felől a nyéki vásárra vagy távolabb tartókat látta vendégül évszázadokig. Hol Zsindelyes Csárdának, hol Riez-tanyának nevezték, talán más nevei is voltak.

1944.májusában kétszázhat honfitársunkat zsúfolták be az épületbe. Fogadóból gettóvá lett Riez Dezső birtoka. Két hétig gyötörték itt az embereket a csendőrök és a helyi nyilasok addig, amíg a következő parancs meg nem érkezett. Ennek híre ment.

Június 5-én Váróczy László, a Budapesti Református Kollégium alapítványi birtokának gondnoka szekérderék cipót rendelt Szojka Imre péknél. Katonatiszti egyenruhát öltött és bekísérte a kenyéradományt a gettóba, a dühöngő, de a dolgot eltűrni kénytelen őrök között. Református búcsú volt ez az immár őrzött, de még ide tartozó honfitársaktól.

***

Valamikor másnap indult el a foglyok menete a vasútállomás felé. A Fő útig száz lépés volt a táv, lankásan lefelé. Nagy áradásnak kellett lennie a Bágyomon, hogy a fogadót is elérje. A kis dombon vonult a menet lefelé, kifelé.

Balra fordultak, át a Bágyomon. A háromszázadik lépésnél érték el az Ercsi utat. A házak közül számosat akkoriban építettek oda, volt, amelyik az úton kísért ember jóindulata révén állhatott. Kifelé volt már ez a faluból nagyon!

Az ezredik lépés a vasút vonalánál állt meg. A menet itt balra fordult, a rámpa mellett álló vagonokhoz. Más, jobb időkben itt rakodták be a szemesterményt és a jószágot a városi piacok felé. Aki látta, azt mondta, néma volt a menet, ezt törte meg néha a gyerekek tiltakozása a rámpa felé közeledve.

Ezerkétszáz lépés volt a rámpa a rájuk váró vagonokkal. Nem sok ez, máskor könnyű séta! Aznap ezerkétszáz lépés alatt változtak át a zsidók kifosztott, megalázott földinkből halálraítéltté. Húsz perc lehetett az egész.

Később a fogadó elpusztult. A Bágyom hídja is. A rámpa emlékét is csak képeslapok őrzik. Néhány öregember jön el évente a temetőbe elpusztított szeretteit gyászolni. Hallgatunk megint. Csend van.

***

Nincs béke köztünk, mert nincs béke bennünk! Túl kevesek mutatták meg akkor a kereszténység emberi méltóságát, és túl sokak bizonyultak hitványnak évtizedekkel ezelőtt. Mit kezdünk a maroknyi igaz és a maroknyi hamis emlékével? Azzal, hogy a kevés hitvány volt az erősebb?

A zsidók emlékét el lehet temetni. A történteket el lehet feledni. De akkor mit tanulunk meg? Mi lesz a ma megalázottakkal és a mai erőszaktevőkkel? Ki felel helyettünk, a többnyire ma is hallgató többség helyett a békés jövőnkért?

Hogyan tanítjuk meg a gyermekeinknek, hogy az élet biztonsága törékeny és törődést igényel? Hogy az erőszak ma is elérhetően közel van, túl közel?

Ezerkétszáz lépésre. Gyereklábbal ezerhatszázra.

***

Június 14-én, vasárnap délután, 14.30-kor, a kápolnásnyéki zsidó temetőben, a Baycsy -Zsilinszky u. 16. szám alatt megemlékezés lesz. Ha úgy gondolod, dolgod, ügyed mindaz, amit leírtam, vagy ami történt, vagy történik, gyere el!

Kapcsolódó bejegyzés:

–Hagyaték – 2. rész: Stációk-1944. június 5. emlékére

Kategóriák:1939-1945, Agárd, Emberek, Fotók, Gárdony, Kápolnásnyék, képek, Lovasberény, Pákozd, Pázmánd, Sukoró, történetek, Velence, Vereb, XX. század

Címkék:helytörténet, Holocaust, Riez Dezső, Váróczy László, Velence, Velencei tó