Hagyaték – 2. rész: Stációk-1944. június 5. emlékére

1944. március 19-én, az akkor 46 éves dr Spät Imre szükségét látta képeslapot küldeni Budapesten élő özvegy, hetvenéves édesanyjának. Az előző bejegyzésben  (Hagyaték-1.rész) megörökített Halda írógépen egyebek mellett virágnyelven arról írt, éjjel fenn voltak (aligha pár nappal azelőtt) és hallgatták a rádiót. „Már jó lenne, ha vége lenne ennek a sok izgalomnak”-írta.

Dr Spät Imrének volt miért aggódnia. Nemcsak orvos volt, hanem zsidó is. Zsidó –és apa.

Aznap szállták meg Magyarországot a német csapatok.

Kedves Olvasó, légy társszerző! Ha van személyes emléked, akár csak egy emlékképnyi, kérem, oszd meg más olvasókkal és velem!  Ha ismersz olyan emlékezőt, akinek lehet emléke minderről, kérlek, azt is üzend meg! Telefonszámom: +3620439-56-48, mailcímem: arpad.feher1@gmail.com.

Gyurika1

1.kép: Spät Gyurika, a bejegyzés egyik főszereplője, 4 éves korában, 1936-ban (professzor Spät András gyűjteményéből)

A megyében és annak politikai vezetésében évek óta jelentősek voltak a feszültségek. A régi klerikális elit- beleértve Jankovich Miklós főispánt- igyekezett korlátok közé szorítani a szélsőjobboldalt, ezzel többek között a brutálisabb arcú antiszemitizmust. A hatalmi viszonyok azonban alaposan megváltoztak a megyében (is).

1944. május 9-én Jaross Andor belügyminiszter a szélsőséges volt csendőrezredest, Toldy Árpádot bízta meg a főispáni feladattal. Ő már nem tétlenkedett.

1. stáció: Tömörítés (1944. május 16-20.)

1944. május 16-20. között első lépésben „tömörítették”; bizonyos területekre, téglagyárakba, egyes utcákba koncentrálták a megye 2100, izraelita vallású vagy zsidónak nyilvánított polgárát. Erre legkésőbb Székesfehérváron, május 23-án került sor.

május23 elkülönítés

2.kép: A Fejérmegyei Napló 1944. május 23-i vezércikke

Kápolnásnyék is a tömörítési központok között volt, mint a Fejér megyei zsidó közösség egyik központja. Gergely Anna történész kutatása szerint a 2.833 lakosságú Kápolnásnyék 94 zsidó polgára mellé további 112 ember érkezett (Velence:6; Gárdony: 25; Lovasberény: 32, a többiek kisebb helyekről)

Az eljárásról épületes riportban számolt be a Fejérmegyei Naplóban Galamb Béla újságíró.

Villámriport FN 44 06 07 nagy

3. kép: A Galamb-féle újságcikk a Fejérmegyei Napló 1944. június 7-i számában. A cikk megjelenésének idejében a kápolnásnyékiek már Székesfehérváron, a Szabó –féle téglagyárban voltak. A cikk tehát durván hazug. Csakhogy ez a szelíd kifejezés egy másik világra van kitalálva.

Spät Imre az alkalmanként hazajutó MUSZ-osok, megye (és az ország) híreiből sejthette, kifoszthatják őket, és ki tudja, mi jön még. Minden bizonnyal nem bízott a falu elöljáróiban sem, akik kiszolgálták a gettózást. Így valószínűleg az utolsó pillanatban, jobb lehetőség hiányában bízta Kovács Bélára értékes írógépét.

Spät Imre 1936a

4. kép: 1936: dr Spät kápolnásnyéki lakásának (ma: Fő u. 39.) kert felé néző teraszán: balról jobbra: Vető Lacika(akkor 13 éves) dr Spät Imre unokaöccse, Sichermann Erzsébet, Imre sógornője (akkor 32 éves) , dr Spät Imre (akkor 38 éves), Spät Imre felesége, Jolán (akkor 28 éves) , Spät Gyurika (akkor 4 éves) Kilenc év múlva már csak Erzsébet élt. forrás: Professzor Spät András családi gyűjteménye

Egy fontos megjegyzés a gettóba zárókról, elkerülendő a fölös félreértéseket: A  drága német munkaerőből ide nem jutott!

Mai tudásom szerint a tömörítést és a további kínzásokat gárdonyi és kápolnásnyéki csendőrök és nyilasszimpatizáns asszonyok végezték. A túlélők beszámolója szerint Kápolnásnyéken az esetleg elrejtett értékek utáni kutatás általános volt. Az aprólékos motozástól a zsidók brutális vallatásáig, illetve a nők altesti vizsgálatáig többféle erőszakos cselekmény előfordult. Az utóbbit június elején kora hajnaltól a rabbi lakásában végezték.” Mindez nem csak Kápolnásnyék sajátja volt. Seregélyesről Vincze László túlélő ugyanezekről a módszerekről számolt be.

Dr Spät orvosként kivételezett helyzetben volt. Mai tudomásom szerint valamiféle kivételt, mentességet kapott, hivatkozva az orvosi ellátás megoldatlanságára a faluban. Spät azonban apaként és férjként azt a döntést hozta, hogy a kimentést nem kapott családjával tart-és június 5-én felszállt a halál felé induló vonatra.

2. stáció (1944. június 5-13. -Székesfehérvár esetében május 30.)

A kápolnásnyékre összeszedett embereket –tisztázatlan pontos számuk- feltehetően a hivatalos 169 és a „tömörített” 206 között lehetett valahol- 1944. június 5-én, hétfőn hajtották ki a kápolnásnyéki vasútállomásra a csendőrök. Egyelőre nem tudom, hova tudott elmenekülni néhány ember, de a jelek szerint tudott!

A szállítás előtti utolsó lépés a „nyilvántartásba vétel” volt.

Vincze László túlélő erről a következőképpen számolt be: Le kellett adni a még megmaradt személyes tárgyakat. Ha még volt, órát, gyűrűt, zsebkést.

Ezután nyílt parancsot olvastak fel, amiben arról tájékoztatták az embereket, hogy mostantól foglyok, szökés esetén őrzőik jogosultak a lőfegyver használatára. Közölték továbbá, hogy későbbi időpontban Rahó irányába lesznek elszállítva az országból.

Ennek és közvetlen előzményeinek biztosan kiszivároghatott a híre, mert egyes környékbeliekben volt erő (és maradt idő) a szolidaritás kinyilvánítására.

 

Tóth Lászlóné Zsuzsa néni így fogalmaz:

 

„Egy másik történet a Novák Kovács Imre (volt gárdonyi csendőrparancsnok-F.Á.) gaztettei közé tartozik, de szó nélkül nem hagyhatom.

Még 1944. május (helyesen: június 5-FÁ) 5-én, 6-án történt, hogy a zsidótörvény értelmében innen Velencéről és Nyékről is elvitték az összes zsidó családot a Kápolnásnyéki vasútállomásra, ott várta őket a marhavagon szerelvény. A csendőrök kísérték őket, természetesen Novák Kovács Imre és az összes csendőrtársai. Az összes környékről összegyűjtött zsidó család 100 fő volt, de kivételt képezett Dr. Spät orvos és felesége. Ők megmérgezték magukat. Az asszony gyöngyvirág-gyökeret főzött teának, azt megitták, szívbénulást kaptak és meghaltak. Így holtan is oda kellett őket szállítani a nyéki Uzsák hentesnek a stráfkocsiján. Ezt a történetet tőle  (mármint Uzsáktól-FÁ.) tudjuk.

(Megjegyzés, ismét a félreértéseket elkerülendő: Späték természetesen nem lettek öngyilkosok. Ugyanúgy felzsuppolták őket a vagonokba, mint másokat! Uzsákiéknál kevesen tudták ezt jobban! Uzsáki és felesége a visszaemlékezők szerint aktív nyilasként mind  a tömörítésben, mind a kifosztásban és kínzásban, majd az elszállítás előkészítésben résztvettek. A gyöngyvirág-főzet meséje legfeljebb arra az idős asszonyra lehetett igaz, aki 4-én, szívbénulásos halállal hunyt el.-FÁ)

Innen Velencéről is elvitték a jó Klein Miksáékat, akik évtizedek óta boltosok és korcsmárosok voltak. (A mostani orvosi rendelő helyén laktak.) Nagyon jó szívű, jólelkű emberek voltak, mindenki nagyon sajnálta őket, de nem mertek értük tenni semmit. Volt egy család Velencén, aki mégis bátor volt.

Ezt az idős Mohl néni volt. Sütött egy kosár pogácsát és elvitte gyalog a nyéki állomásra, hogy ott a jó Klein családnak átadja, de meglátta ezt a műveletet a Novák Kovács Imre és ráordított a Mohl nénire, hogy azonnal menjen innen, ne osztogasson semmit, mert őt is beteszi a marhavagonba kedves zsidóival együtt. Így aztán a csendőrlegények elvezették az állomásról a Mohl nénit, aki aztán sírva hazajött. Nem sikerült a pogácsát átadni, de nagy tisztelet és becsülés érte, hogy abban a vérfagyasztó időkben ezt a szép emberséges dolgot meg merte tenni, hiszen az életével is fizethetett volna érte, mert amilyen kegyetlen ember volt a Novák Kovács Imre, kitellett volna tőle!”

Halász Lajosné Mészáros Irén így emlékezik:

“Nyolcéves kislány voltam akkor.

Pár hónapig egy menekült kislány volt az osztálytársam.

Virágzott a jázmin azon a napon, amikor a zsidókat bevagonírozták. Édesanyámmal a jázminbokor mögül lestük, ahogyan a zsidókat a vasúti rámpákra terelik.

Köztük volt a kis osztálytársam is. Édesanyja nehezen vonszolta magával a kapálózó kislányt. Láttam, ahogy Édesanyám szeméből csorognak a könnyek.

búcsúképeslap szöveges rész kis ver

5.kép: Späték vagonból kidobott levelezőlapja A szövege: „Drága jó Anyám, Clarissék és Pistáék ! Most visznek bennünket még nem tudjuk hová. Búcsúzunk talán örökre. Isten legyen valamennyiünkkel. Adjon erőt valamennyiünknek a megpróbáltatásának elviselésére. Kezeit csókolja és sok szeretettel ölelünk és csókolunk mindenkit. 944.VI/5 Joli, Imre és Gyuri”

Útjuk a székesfehérvári Mohai úti Szabó- féle téglagyárba vezetett. A Nagyállomásnál a téglagyár felé vezető mellékvágányra terelték a vagonokat. Megérkezéskor az embereket kizavarták a vagonokból poggyászuk jó részének vagonokban hagyására kényszerítve. Onnan gyalog jutottak a gyárba. Itt a kápolnásnyékihez hasonlítható új tortúra várt rájuk.

A foglyok tömeges szállása a téglaszárító rendszer egy-egy rekesze volt. Rendszeres volt a motozás. A rossz étkezés, a legyengült foglyok és az egészségügyi viszonyok miatt egyre több volt a halott, az öngyilkos. Június 10-én, szombaton maga Eichmann és Endre László szemlézte meg a halálra jelölteket. Közvetlenül június 14. előtt néhány munkaképes, jellemzően munkaszolgálatos megmentéséért még katonák jelentek meg a téglagyárban. Párakat sikerült kimenteni. (Tehát volt valamiféle kommunikáció és földalatti hírforrás…)

Nyolc napig, 1944. június 14-éig tartották sokszázad magával Gyurikát és szüleit e körülmények között.

 

Harmadik stáció: (Székesfehérvár,1944. június 13-Auschwitz,1944. június 17.)

A harmadik és negyedik stáció folyamatát megint Vincze László túlélő monografikus méretű visszaemlékezéséből kurtítom e bejegyzésbe.

1944. június 13-án éjjel teherautókon kezdték a téglagyárba szállítani a Székesfehérváron eddig a gettóban (Ősz utca környéke) őrzött embereket.

1944. június 14-én, szerdán, reggel 8 felé az embereket a téglagyár kijárata felé kezdték hajtani. A menetoszlop egy kilométer hosszan nyúlott a vasúti rámpáig. A deportáltak számát Vincze László 2.743-ban adta meg.

A bedrótozott vasúti kocsik előtt magyar csendőrök és a német SS számolták a vagonokba bezsuppoltakat.

Vető így írt erről:

„A kizárólag MÁV marhavagonokból álló vonat meglátása valami leírhatatlan érzést váltott ki bennem, és valószínűleg mindnyájunkból. A vagonok felénk eső ajtaja volt nyitva. Miután a vonat a nyílt pályán állt, minden vagon ajtajában, a vagon padlójához két-két vadonatúj impregnált vasúti talpfa volt rézsútosan odatámasztva a felszálláshoz.

A vagonokban 65-80 főt zsúfoltak be. Szelekció nem volt. A csecsemőtől az aggokig minden élő megtalálható volt a vagonban. 2-3 vödör volt odarakva ott a szükségleteknek, 3-4 vödörben pedig az ivóvíz. Ez utóbbiból a vonat zötykölődése miatt sok elveszett. Az idősebbek igyekeztek nem táplálkozni, és minél kevesebbet inni, hogy ne kelljen a megalázó „toalettet” igénybe venni.

A marhavagon

6.kép: Azok a bizonyos marhavagonok (forrás: Yad Vashem Intézet)

A vonatot Kassáig magyar, a megyéből odarendelt csendőrök őrizték, akik a vagonok külső fékezőszekrényében utaztak.

A székesfehérvári téglagyári kitérőn délre végeztek a „rakodással”. A szerelvény azonban-a nagy koranyári meleg ellenére is csak este indult el. A kiagyalók valószínűleg el akarták kendőzni a városon átmenő szerelvény látványát a városiak elől. Erre utal, hogy a kevésbé látványos Börgönd-pusztaszabolcsi vonalra vontatták a szerelvényt.

Pusztaszabolcson két órára megállították a vonatot. Május 14-e éjjelén érkezett be a szerelvény a bombázásoktól lángoló Budapestre. Először Kelenföldre, majd Kőbányára, aztán Rákos-rendezőre.

1944.június 15-e hajnal 2-felé érték el Gödöllőt. Délben Mezőkövesdet, majd Miskolcot. Itt az a „baleset” történt, hogy nappal, az állomás oldalához közel állították be a szerelvényt, ahol illetéktelenek is láthatták a transzportot. A bámészkodók távoltartására riadóztatták a pályaudvar-parancsnokság katonáit, így terelték vissza a nézelődőket. Akit lehetett, azt visszazavartak az állomásépületbe.

Miskolcon sokáig állt a vonat. A vagonok bádogteteje átizzott, az emberek szomjaztak. A csendőrök a vagonok belsejének látványa, és a közeli lakosság miatt nem merték kinyitni a vagonajtókat, így inkább nem engedélyezték a vízosztást. Délután kettőkor indult tovább a szerelvény. Késő délután ért a vonat Hidasnémetibe, ahol megint állt. Ettől sokan rosszul lettek.

Este érkezett a vonat Kassára. Itt már két nyelven, magyarul és németül hangzottak vezényszavak. Vízfelvételt engedélyeztek, vagononként elvben 8 vödörnyit két fordulóban. Ezután a magyar csendőröket vezető főhadnagy rövid „búcsúztatót” mondott az összeterelt vagonfelelősöknek a vagonok utasainak való továbbadásra-        idézet Vinczétől:

„…Tökfejű barmok, pokol fajzatja, vérszopó piócák leszármazottjai és képviselői, fajotoknak, fajtátoknak. Elérkezett hazánk történetében az a nagyszerű pillanat, amikor dicső szövetségesünk, a hatalmas és legyőzhetetlen német birodalom segítségével megszabadulhatunk tőletek, a hazánk testén élősködő szégyenfoltoktól. Csak azt nem tudom, hogy az én magyar nemzetem türelme eddig miért nem számolt le veletek. Most azonban már vége a honi liberálisok, a finnyás arisztokraták, kegyes főpapjaink befolyásának védelmetekben. Német barátaink intenciói és bevált gyakorlata alapján nincs kivétel, nincs csűrés-csavarás, megszűnt a törvények furfangos kijátszása, oda kerültök, ahová valók vagytok. Végre megkapjátok, amit megérdemeltek. Ezt mondjátok meg minden vagonban a többi szemétre valónak is.”

Ezután a magyar csendőrök eltávoztak, az SS pedig átvette a szerelvényt és foglyait.

1944. június 15-e, este volt.

A szerelvény új, szlovák mozdonyt kapott, és továbbindult. A továbbiakban, egészen június 17-ig, a vagonokba zárt emberek már nem kaptak több vizet. (Ez azt jelenti, Gyurika és sorstársai fejenként legfeljebb 2-2 liter vizet kaphattak a 4 napos úton.)

Kassa Ausch

7.kép: A transzport 1944. június 15-17. közötti útvonala Kassa-Auschwitz között

1944. június 16. hajnala valahol Eperjes körül érte el a szerelvényt. Eperjes/Presov volt az utolsó „magyar” állomás. A vagonok foglyaiban ekkor világosodott meg, hogy nem Ukrajna, hanem Lengyelország felé tartanak. Kamenyeck-Podolszkról sokan hallottak, de a másnapi uticél nem volt előttük ismert.

Aznap, késő délelőtt történt, hogy az egyik vagonban eszét vesztette egy idős ember. Az ordító szerencsétlent kirángatták az éppen állomáson veszteglő vagonból, a bokrok közé vitték és lelőtték. A réseken ezt látó „utasok” –ha eddig nem- ebből érthették, nem kell elszámolni velük.

Aznap estig vártak ezen a nevenincs állomáson, hogy aztán egy nagy alagúton keljenek át utána.

Az alagút túloldalán először erdős-ligetes terep, majd pedig iparvidék következett, helyenként csíkos ruhás kényszermunkásokkal.

(Megjegyzés: A leírás alapján a transzport a Kassa – Odeberg Vasútvonalán haladt Tarnowig. A jelentősebb állomások: Kassa, Eperjes, Orló, Tarnow.)

1944. június 17. hajnalban értek Tarnowba. Vizet nem kaptak, a vizesedények már szárazak voltak. Mezőgazdasági vidék következett, Vető a vasúti pálya szerkezetéből lápos vidékre következtetett. Mind gyakrabban láttak csíkos rabruhás embereket dolgozni a vasúti töltésen.

A vonat délben lassított. Nagyobb állomásra értek; az állomás felirata: „Auschwitz”. (Tarnow és Auschwitz között a vasúti út ma 4 órás. Nekik talán a kétszerese volt. A transzport Nova Huta és Krakkó ipari vidékei után érte el a tábort.

Az állomáson sok volt a katona, a vagonok résein vizsgálták a bennlévők állapotát. Ezután a szerelvényt tovább indították. Óriási barakktábort pillantottak meg, ipari üzemeket és légvédelmi léggömbzárat felettük.

magyar vonat érkezése Birkenauba

8.kép: A megérkezés pillanata egy 1944. májusi magyar transzportnál (forrás: Yad Vashem Intézet)

Végül a vonat megállt. A vagonok mindkét ajtaját kinyitották. Meghökkentő látvány fogadta őket. Egyrészt a barakkváros, másrészt egy „Kindergarten”, melynek udvarán gyerekeket etettek. Közel ehhez öregek kapáltak, gyomláltak. Ezt a látványt nézhették, miközben két órát vártak a vagonokban.

Negyedik stáció

1944. június 17. szombat déltől kezdték leparancsolni az embereket a vagonokból. Az SS sorfala előtt, a vonat eleje felé vonultak-rohantak előre, tanakodásra nem maradt, nem hagytak időt. A még megmaradt poggyászt is el kellett dobniuk a vagonok melletti „kanadások” utasítására. A vonat eleje felé SS altiszt és rabruhás tolmács állt, és személyük kettéválasztotta az oszlopot férfi és női/gyermek oszlopra. A tömeg a már korábban kialakított szabályt követte; jobbra az asszonyok és gyerekek, balra a férfiak. Búcsúról szó sem lehetett, aki megtörte a ritmust, rúgást kapott. A mozgásképteleneket teherautóra dobálták.

A szelekció

9.kép: A szelekció pillanatai-másoknál, egy hónappal korábban: balról a nők és a kicsik, jobbra a férfiak. A kép előterében jobbra: a sokat emlegetett, elegáns, magas alak, Joseph Mengele. A transzprt mögött a teherautó-a mozgásképteleneknek és halottaknak (forrás: Yad Vashem Intézet)

 

„V” –alakban kettényíló alakzat előtt 25-30 méterre, a peron már nyitott végén, két jólöltözött SS-tiszt állt. Az egyik a nőket és gyerekeket, a másik a férfiakat szelektálta. A nőket és gyerekeket személyesen Mengele válogatta aznap, magas alakjára emlékeztek a túlélők. A férfiak hóhéra alacsony, zömök alak volt.

A családok ekkor, fél egy felé látták egymást utoljára.

1389.3 Holocaust F

10.kép: Szelekció után- a kép előterében két gázhalálra ítélt asszony-1944. (forrás: Yad Vashem Intézet)

A nők és gyerekek sorsát innentől kezdve következtetni lehet, mert Vincze László az 5-5 emberes sorokból álló (ideiglenesen túlélő) férfi menetoszlopba került.

asszonyok és gyerekek a gáz előtt

11.kép: Magyar zsidó deportáltak várakoznak a birkenaui gázkamra körüli ligetben a sorukra 1944. májusában (forrás: Yad Vashem Intézet)

A 11 éves Spät Gyurika és édesanyja további, legfeljebb 11 órájáról már nem számolt be szemtanú. Haláluk dátuma alapján arra lehet következtetni, hogy a Fejér vármegyei, 2.743 fős transzport többségének sorsát kapták. Még aznap gázkamrába küldték őket, ahol átlag kétszázasával, hozzávetőleg órás lépésekben pusztították el őket.

Meleg volt aznap. A leírások szerint ilyenkor rövidebb időn belül bekövetkezett a (kín)haláluk. De lehet, hogy ez is csak önámítás.

sgy

12.kép: Spät Gyurika neve a Holokauszt Emlékhelyen

A férfiak közül 381 főt ítéltek alkalmasnak a további rabszolgamunkára. (forrás: Vincze László). Ennek alapján az (akkor még) életben tartott nők létszámát statisztikai alapon maximum 300-330-ra becsülöm, félek, ez durva túlzás.  A(z ekkor még) életben tartott gyerekek száma elhanyagolható lehetett, legfeljebb 6-8 ikerszülött. 1944. június 17-én tehát több, mint kétezer Fejér megyei embert gyilkoltak meg a precíz mészárosok.

A túlélő férfiakat a birkenaui cigánytáborba vitték. Sorsuk a későbbiekben erőnlétük és szerencséjük függvényében alakult.

SI HEK

13.kép: Dr Spät Imre neve a Holokauszt Emlékhelyen

Dr Spät Imre a rendelkezésre álló adatok szerint 1945. áprilisáig élt még. A bajorországi Kauferingben, Dachau melléktáborában, vagy annak közelében érte a halál.

emberkísérlet

14.kép: Emberkísérlet

 

 

***

 

„…És épp ezért ne legyünk szentimentálisak.

Minden élőlényért könnyet nem törölünk.

Ameddig lehet, óvjuk életünket,

és – amennyire lehet – nem ölünk.

 

Hogy minden élőlényre fussa könny,

tengert kéne magunkban tartanunk,

vagy épp tengerré válnunk.

De hát nem az vagyunk?

 

24. A tenger dala

 

Nem egészen. S hogy ne kérdezd hiába,

ím itt a felelet:

a tenger tajtékzik, de sose gyáva;

a tenger öl, de nem ölet…”

 

Június 15-én, délután 4-kor megemlékezés lesz a kápolnásnyéki zsidó temetővel szembeni közutas nagyteremben. Gyere el, ideje szóbaállni minderről!

 

 

Források:

-Gergely Anna: A székesfehérvári és Fejér megyei zsidóság tragédiája (1938-1944.) Vince Kiadó, 2003.

– Randolph L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája Park Kiadó, 2006.

– Vincze László: Min múlt az élet? Embersorsok a Holocaustban Belvárosi Könyvkiadó, 1996.

Magyar Holokauszt Emlékközpont, annak könyvtára és munkatársai

Fejér Megyei Levéltár (immár: Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltára) alispáni iratok 1946., valamint a Kutatószolgálat fölötte türelmes munkatársai-segítségüket így is köszönöm!

– Spät András emlékezete és családi dokumentumai

Kupi László: Kápolnásnyék (digitális változat)

– Tóth Lászlóné Zsuzsa néni emlékezete

– A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) honlapja

– Garai András Júda: Az ördög vigyorgott a lángokból-Pécs-Auschwitz-Kaufering, Jelenkor, Pécs, 2008.

– Devecseri Gábor: Bikasirató

– Halász Lajosné Mészáros Irén emlékezete



Kategóriák:1939-1945, Agárd, Emberek, Fotók, képek, történetek, Kápolnásnyék, Légy Társszerző!, Lovasberény, Pákozd, Pátka, Pázmánd, Sukoró, Székesfehérvár, Velence, XX. század

Címkék:, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: