Marinkay István a történelemben, fotózásban és majdnem véletlenül a Velencei-tó vizén

A Darabanth egy árverésén két éve feltűnt pár aktfotó, meg egy halvány emlék kora ifjúkoromból. Marinkay Istváné. Frivol, leheletkönnyű írásnak indult ez a bejegyzés. Aztán jobbnak láttam várni valamennyit. Nem volt kedvem mellébeszélni.

***

A nyolcvanas években Veszprémben voltam diák, majd egy ideig KISZ apparatcsik, éltem a korábban  belém kódolt életet.

Akkori kedvesem lényegesen szabadabb szellemű világból érkezett. Kellő óvatossággal vezetett be a veszprémi egyetemi klub, az antikvárium titkos környezetébe. Ez a kör a 80-as években már inkább az eltűrt, de mellőzött emberekből  állt, akikről lehetett írni, lehetett olvasni, de a magamfajta agilis fiataltól magától értetődő volt a távolságtartás velük szemben.

Ebből a társaságból ma például Nagy Károly, későbbi MDF-alapító, akkori egyetemi klubvezető, a szexi fideszes, Szelényi Zsuzska, meg Marinkay István neve lehet ismerős, ez utóbbi a helyi fotóskörökben.

Marinkayt gyakran a veszprémi Bástya Áruházban lehetett látni. Ő rendezte aktuális ismerőseivel és barátnőivel a bolt kirakatát. Nem tudtam róla semmit azon felül, hogy részese volt annak a félvilágnak, ahova a magamfajtának nem volt ajtó, és hogy bohém életet élt; nők szép számban körülötte, amit persze, felette irigyeltem!

Eltelt harmincöt év, és képei szembejöttek több árverésen is. Megvettem párat, és utánanéztem, ki is volt Marinkay István, a valamikori (amatőr?) szobrász, fotós, kirakatrendező, irigyelt szabadember.

Az információtöredékek szerint Marinkay 1920-ban született, Szombathelyen vagy (valószínűbben) Sopronban. Iskoláit is Sopronban végezte. Édesapja neve feltehetően vitéz Marinkay Mayer Béla, rendőrnyomozó (unokája- azaz István gyermeke- tőle örökölhette a Béla nevet.). Mayer a világháborúban többszöri dícsérettel legalább a századosi rangig vitte.  István édesanyja Szelecky Erzsébet. A család az eddigiek alapján-mai szóhasználattal – felette „keresztény-konzervatív” lehetett.

Marinkay István biztosan katonáskodott a II. világháborúban. Feltehetően őrmesterként szerelt le.

Fiatalkoráról nem találtam Tőle személyes nyilatkozatot. Ha hinni lehet a szakirodalomnak, a  világháború után, volt őrmesterként, kb 28-29 évesen, a magyar katonai elhárítás (Katpol III/3) ügynökeként a részben osztrák területen működő Magyar Harcosok Bajtársi Szövetségébe épült be, és legalább három tagot csalt lépre, csábított el orosz megszállt területre. Ebből legalább egy főt, Dósa Attilát, osztrák rezidenst, később kivégeztek. Ezek súlyos állítások valamikori idolomról. Az egymást elhanyagolható mértékben támadó, inkább támogató információ-mozaikok alapján mégis,  nem hiszem, hogy tévedek.

Nagyon homályosak a 29 éves ember motivációi. Egyrészt az akták szerint irányítója, Serényi István alezredes azt ígérte, „gondoskodik” az otthon maradt családjáról (?), másrészt állítólag azzal kecsegtette, visszakerülhet a hadseregbe. Bár messziek ezek a mondatok, akár azt is jelenthetik, a fiatal Marinkayt megzsarolták otthon maradt szeretteivel. Ugyanakkor a későbbi hivatkozások azt sejtetik, Marinkay jövőt remélt a továbbiakban az ÁVH-nál vagy a katonai elhárításnál a szolgálataiért. Ez pedig inkább kalandor, játszmás személyiséget sejtet.

Amerikai megszállási zónában tevékenykedett és végül lebukott.  Lebukása után, ám bizonyíték hiányában az amerikaiak kiadták az orosz/magyar hatóságoknak. Azok a kényes információkkal rendelkező Marinkayt rövid ideig eltartották (Sopronban), majd 1950 körül bírósági ítélet nélkül Recskre internálták. (Innentől a kutatói anyagok és Marinkay későbbi, saját állításai elég pontosan találkoznak.)

Marinkay a kilencvenes években időnként nyilatkozott magáról, elsősorban a később elmondott szobor kapcsán. Ezek a történetek mindig Recskkel kezdődnek. Nem korábban. Szellemi értelemben ez talán igaz is lehet. Lehet, meg és letisztult ott. És lehet, hogy nem.

1953 után, szavai szerint alkalmi munkákból élt egy ideig.

Elmondása szerint 1956. ősze már Hévízen érte, ott regenerálódott a Recsken szerzett gerincsérvéből. 1956 októberében, keszthelyi felkérés alapján (Honnan tudtak az amatőr szobrászról a szomszéd településen???) villámgyorsan mintázta meg, ideiglenesen gipszből, az egyetlen, viharos időkben emelt ’56-os gyászszobrot, melynek szövege az alábbi volt: „…az elesetteknek az élők, akik talán holnap halnak meg a szabadságért”.

A szobormintáról egy homályos fotó maradt meg. Legalábbis egyet ismerek. Számomra rejtély, honnan szerzett szakmai tudást az elkészítéséhez. (Az is lehet, ebből a szempontból őstehetség.)

A forradalom bukása után őrizetbe került, de pár hónap alatt kikerült a fogságból. (Maga sem tudott magyarázatot adni, miért.) Onnantól a kereskedelemben dolgozott, Veszprémben.

 Én, a ’80-as évekből, távolról, mint kirakatrendezőt ismertem.

Az 1961-ben alakult Bakony Fotoklub alapító tagja, egyik meghatározó alakja lett olyan nevek társaságában, mint pl. dr. Sztojcsev Stefán, Makra István.

„Mindent” fotózott. Ebbe a „mindenbe” beletartozott a vállalati megbízásból készített építésfotózás (Alba Regia Építőipari Vállalat/veszprémi Vetési Gimnázium) vagy az Agárdi Agrokomplex imázsfotózása a nyolcvanas években. Nagy kincs volt, és limitált elérhetőségű akkoriban a jó minőségű, import fotoanyag! A feltehetően gavallérosan finanszírozott, nagy cégek által beszerzett nyersanyagból futotta a hobbija (vagy mellékkeresete?), az aktfotózás megoldására is.

Teljesen jellemzőnek tartom, hogy nem sikerült szereznem Róla egyetlen portréfotót sem. Csak kettőt, hátulról, amiben munka közben látszik. Tipikus fotós sors.

Mai szemmel és szakmai szempontból fotói -a kreativitás terén-  középszerűnek tűnnek. Az analóg technika néhány ismert kliséjével kísérletezett. Jelentőségét a témaválasztásában látom. Az akkori prűd képi gondolkodáshoz képest merésznek, polgárpukkasztónak számított aktjaival.  „Kis színes” lehetett a korszak sokkal vonalasabb „nagymenői” mellett.

Részben így jutott el Marinkay István Velencére és hozzám. Egészen pontosan a jelenbe. A birtokomban lévő képek, negatívok egyike az Agrokomplex Central Soya zichyújfalusi takarmányüzemi tornyát mutatja vadonatúj állapotban. És ha már itt volt, nyilván fotózott! Leginkább aktot! Dinnyésen, a nádüzem környékén, a Fertőn,vagy a ma Agárdként ismert hajón, a tavi nádasban.

Marinkay István 1995. szeptemberében, 75 évesen halt meg.

***

E bejegyzésnek van egy fontos, titkos mellékszereplője. Papp János (1925-1994), az MSZMP Veszprém megyei bizottságának első titkára, akkoriban inkább „Papp Elvtárs”.

Papp János, sokáig Veszprém Megyei Mindenható

Ő Marinkay kortársa, nála egy évvel hamarabb hunyt el. Veszprém megye politikai ura volt Ő, a maga idejében. Az 56 utáni elnyomás és a  kádári konszolidáció káderének mintapéldánya.

Féltünk tőle, még a nyolcvanas évek elején is.

Míg Marinkay fiatalként őrmester volt Horthy hadseregében, Papp katonaszökevény volt, bujkált, kommunista lett. Aztán Papp tanult, apránként küzdötte fel magát a politikai ranglétrán. 1956 után jelentős része volt abban, hogy Brusznyai Árpád, a  Megyei Forradalmi Tanács tagja, majd elnöke, humanista, kötélen végezze. Ez talán amolyan „bizonyítás”-féle lehetett a politikai elkötelezettség terepén.

A nevéhez kötik azt az állítólagos törekvést, miszerint le akarta csapoltatni az általa feleslegesnek vélt Balatont. Kádár János azonban más véleményen volt, így a tó maradt! (Ne felejtsük, a Hanság lecsapolása sikerült másoknak! Egy ilyen látványos projekt nagyon jól jöhetett kivitelezőjének akkoriban a politikai befolyásért folyó versenyben.) Bármit gondoljak is erről, az akkori helyzet karikatúrájának elég jól elmegy!

Diákként naponta elmentem a háza előtt. Szép, de rongyrázásmentes épület volt, ma egyetlen kivagyi politikai csinovnyik se érné be ennyivel.

Valamikor, a hetvenes években Papp egy ronda, zöld üveggel borított megyei pártházat építtetett a város fő helyén. Ez a „Spenótház” a veszprémi szlengben.  Az ’56-os események hatására még arra is ügyelt, hogy a környékben is csak megbízható káderek lakjanak.  Innen a szomszédos épület, a „Lordok Háza” beceneve.

***

Amikor először botlottam bele a Marinkay hagyaték fotóiba, látomásom támadt. Az, hogy egy alkalommal, amikor szépen süt a Nap, Papp Elvtárs kinéz kies, második emeleti irodája ablakán a veszprémi sétálóutcára.

 A Bástya kirakatában komótosan ott dolgozik Marinkay.

 A képzeletem játéka az is, hogy a két kortárs messziről egymásra néz. Felismerik a másikat. A XX.század vér szerinti gyermekei mindketten!

Mindkettő túlélő.

Olyan minőségű, amilyen.

Melyikük élt méltóbb életet?

Mit tanulhatunk Tőlük?

Mitől lesz jobb a XXI.-edik század ettől?

…ami -véljük- a mienk.

Források:

-Arcanum Adatbázis: Cikkek és nyilatkozatok Marinkay Istvántól

– Hadtörténelmi Közlemények, 115. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Pécs, 2002)4. szám Zsitnyányi Ildikó: Egy „titkos háború” természete. A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége tagjaival szemben lefolytatott internálási és büntetőeljárási gyakorlat, 1948-1951. – 2002. 1086. p.

– História, 1993/1. Gecsényi Lajos: Omega jelenti

Kategóriák:1939-1945, 1945-1989, 1989-től napjainkig, Agárd, Önblog, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, történetek, Velence, Velencei tó, XX. század