Szerző: Berta Kristóf
Ahogy jó beszámolóhoz illik, kezdem a legelején, hogy kiderüljön, honnan is jött a felújítás ötlete és hogy valósult meg ez a nagyszerű munka. Igyekszem nem kisregényt írni.
Tavaly Halottak Napján testvéremmel, Gyulával ellátogattunk a velencei német-magyar katonai temetőbe, hogy mécsest gyújtsunk. Akkor láttuk, hogy milyen borzasztó állapotban van a hely. A sírok koszosak voltak, tépett zászlók lógtak a zászlórudakról, a gaz felverte a temető területét, illetve a hátul lévő síron lévő zománcozott táblák rozsdásodtak, kopottak voltak. Látszott hogy az egészet elhanyagolják, nem törődnek vele, azon kívül hogy évente egyszer elhelyeznek ott egy koszorút, illetve gondolom néha levágatják a füvet a közmunkásokkal. Félreeső hely, távol van a központtól, ugyan miért is kellene sok erőt és időt fordítani rá…?
A temető elkeserítő állapota tehát szükségessé tette annak felújítását.
Ez volt a kiinduló állapot
Árpi megadta Nagy Karcsi telefonszámát, aki örült a felújítás ötletének, és támogatta a kezdeményezést, megengedte hogy szabadon dolgozzunk a területen. Március 14-én összeszedtem a zománcozott táblákat, ezzel kezdetét vette a felújítás. Ezeket a táblákat speciális kétkomponensű festékkel festettük le, illetve ahol kellett, kigletteltem a mélyebb sérüléseket.
Nem naplószerűen szeretném leírni a felújítást, szóval nem részletezem a festést, vagy a táblákkal járó egyéb feladatokat.
Ezek után következett a terepmunka.
A három sír közül a leghátsón -a gondos törődésnek köszönhetően- egy fa nőtt ki … néhány év alatt, tehát itt volt az ideje kivágni. Jött a sírok felkapálása, gyomlálása. Utána drótkefével az összes sírról eltávolítottam a koszt, és nekiálltam kialakítani a tervezett kavicsos út alapját.
Akkor még nem sejtettem hogy volt már ott kavicsos út, egészen az első ásónyomig. Utána már tudtam, hogy néhány éve nem gyomlálják az utat, aminek köszönhetően szépen el is tűnt minden nyom, amiből még sejteni lehetett hogy volt ott valami. No mindegy, két felvonásban sikerült kiépíteni, az egyik napon egy barátom is besegített, aki az egyik hagyományőrző csapat, a Hadtörténelmi Kulturális Egyesület elnöke, amelynek tagja vagyok. Segítségével jelentős előrehaladást értünk el. Idő közben megjöttek a fakeresztek is, amiket apa egy barátja készített.
Hat darab nagyon szépen megmunkált tölgyfa kereszt került elhelyezésre, ezekre csavaroztam fel a táblákat. A kereszteket elhelyeztem, utána pedig elkezdtem a kavicsokat az út alapjába szórni. Ez este kilencig elhúzódott.
Ünnepség előtt
Anyával korábban megbeszéltem, hogy ha jön hazafelé Marci bátyámmal Fehérvárról, megállnak és hazavisznek. Sajnos addig nem végeztem, úgyhogy kénytelenek voltak besegíteni. Aznap este, az átadó előtt egy nappal befejeztük a munkát, épp időben. Mindent sikerült úgy elrendezni, ahogy szerettem volna. Ebben azonban elévülhetetlen érdeme van minden barátomnak aki segített némiképpen. Akár azzal hogy ott volt és segített, akár azzal, hogy elhozta a zászlókat a boltból, akár azzal, hogy anyagilag támogatta a felújítást, ami nélkül aligha tudtuk volna véghezvinni. Aki látta az átadóról készült képeket, láthatja, hogy sikerült egy egész színvonalas megemlékezést rendezni a Hősök Napja alkalmából.
Azt hiszem az elmúlt néhány héthez egy szó kapcsolódik igazán: Odaszánás!
Ugyanis június 4-én megtörtént a megkeresztelésem és a konfirmációm. Korábban az egyik istentiszteleten a lelkészünk arról beszélt, hogy többek közt a keresztelkedéshez, Isten követéséhez odaszánás kell.
Ugyanígy ahhoz is odaszánás kellett, hogy elkezdjük Gyulával a felújítást és teljes erőnkkel a sikeres és minőségi munkára törekedjünk. Nem magunk miatt csináltuk, hanem azért, hogy a katonahősökről végre az őket megillető tisztelettel emlékezhessünk meg és ehhez nem elég egy szép megemlékezés, vagy egy nagy beszéd az átadón, habár ezek mind kiteljesítik. Ezeket keretbe foglalja az, hogy az emlékezés végre szép környezetben folyhat. Remélem, hogy néhány ember megáll a katonatemetőben, ha mondjuk feltűnik neki a két felvont, lobogó zászló és megnézi kik nyugszanak ott. Megállnak, még ha csak egy pillanatra is, hogy azokra gondoljanak, akik huszon – meg harminc akárhány évesen, karácsony után nem sokkal találták szembe magukat a halállal, de hősök lettek, mert helyt álltak.
A munka még nem ért véget egészen, mert a velencei temetőben is akadnak elhanyagolt katonasírok, rendbetételük nem várat már magára sokat.
Addig viszont gondoljunk a megnevezett, de a névtelenül nyugvó hősökre is.
Kapcsolódó bejegyzések:
Két hagyományőrző: Berta Gyula és Berta Kristóf
Velence, a II. világháborús hadszíntér -16.rész rész: Ahogy az egyházak emlékeznek
Velence a II. világháborúban 10. rész: Balassa Katalin naplója (1944. december 4-1946. szeptember 15.)
Velence a II. világháborúban 7.rész: A harcok 1944. december 23-1945. február 2. közötti szakasza
Velence a II. világháborúban 6. rész: A harcok első szakasza (1944- december 5 és 24 között)
Kategóriák:1939-1945, Fotók, Fotók, képek, történetek, II. Világháború, Környezet, Margit állás, Temető, Velence, Velence a II. Világháború csatatere, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?