Szerző: Berta Kristóf

„Hat lábnyira a föld alatt… a mécsek gyéren égnek” -kezdi sorait Gyóni Géza az 1915-ös Végvári sáncok című versében, s azt gondolom ő igazán tudta is, amiről beszélt, két szempontból is: Abban az időben a lövészárkok valóban megteltek vérrel, könnyel, a szenvedés sokféle megnyilvánulásával és kilométeres sírokká lettek. Hagyományosan a sírgödröket is hat lábnyi (kb.180cm) mélyre ásták, akár a futóárkot.

A mécsek gyéren égnek. Égnek még? A szívünkben, vagy valós, tapintható formában? Esetleg sehol?

A doni katasztrófa 75. évfordulójához érkeztünk, és nem is akármire, akárkikre emlékezhetünk. Emlékezzünk, hiszen közülünk valók voltak, míg a történelem kegyetlen sodrása ki nem vetette innen őket. Mondhatnák, most is velünk vannak, de nem térben, hanem időben, és csak addig míg emlékünkben élnek. Amíg a mécsek égnek, még ha gyéren is. Jól ismerjük a Don partján küzdő hadosztályok történetét, így vagy úgy. Családi anekdotákból, vagy a tankönyvekből.

Részletesen, vagy csak egészen röviden, de tudjuk hogy ott “messze idegenben”, “valahol Oroszországban”, 1500 kilométerre 100-120 ezer élet veszett oda. Megfagyott a borzalmas hidegben, elpusztult a kézifegyverek és a tüzérség iszonyatos golyózáporban, letarolták a harckocsik és még sorolhatnánk. Közben itthon erről hallgattak. Liszt Les Preludes-jének harsogó befejezésére és közismert indulókra peregtek heroikus felvételek a filmhíradókban, melyek alapján az otthoniak azt hihették, apáik, fiaik, férjeik jól vannak.

De el tudjuk e képzelni, hogy mit kellett kiállniuk? Azt hiszem a -40-45 fokos hidegről nem sokaknak van elképzelése. És arról, hogy milyen lehet ebben az időben a szabad ég alatt éjszakázni hógödrökben. Az akadozó élelmezés miatti alultápláltság csak fokozta az amúgy sem fényes helyzetet. Ilyen állapotban -gondolhatnánk- megállítani, vagy legalább is csökkenteni egy óriási jól felszerelt embertömeg sebességét nem lehet. De lehetett – valamennyire. (Például a sikeres utóvédharcok során) A visszaemlékezéseknek köszönhetően nem kell a képzeletre bíznunk, hogy ebben a reménytelen helyzetben miként emelkedtek ki mégis emberi erények, mint az önfeláldozás, vagy a szeretet. Többeket megihlettek a drámai események, és így születhetett meg Keresztury Dezső Sírverse, vagy A boldog szunnyadókhoz című vers.

Emlékezzünk tehát mi is azokra, akiknek a legdrágábbért cserébe nem adathatott meg még egy tisztességes sír sem, vagy egyszerű fakereszt, ahova az utódok leborulhatnak. Az elesettek, “a boldog szunnyadók” emlékművei azonban állnak. Gyújtsuk meg az emlékezés mécseseit valamelyiknél, hogy a pislákoló fény áttörjön száz meg száz kilométeren, hegyen, erdőn, sűrű ködön, földtakarón és eltaláljon az ismeretlen helyen pihenő honvédhez …hat lábnyira a föld alatt.

Nekem Moharos Lajoshoz és a Ludmannokhoz. És Te kiért gyújtasz mécsest?

***

FÁ: Familiám Varga nagyapámat búcsúztatta bakaként a háborúba indulva, hogy aztán 1947-ben betegen és legyengülve kerüljön haza az Uralból. Kisfiúként és fiatalként jó lett volna tudnom, mit élt meg közben. Sosem beszélt róla, hiába kértük. Szeretném azt hinni, hogy az én hol kedves, hol szigorú nagyapám katonaként tisztességes tudott maradni, hogy az emberségét nem alázta meg a fegyver adta hatalma, mint sok más sorstársát. A bűnök miatti szégyent sem tudom elfelejteni, nem csak a sokak hősiességét.

Nagyapának és sokszázezer magyarnak nem lett volna szabad ottlennie a megszállók között, de ott volt! Nem (csak) ezen múlott aztán a szovjet megszállás itthon, és annak is csekély az esélye, hogy ki lehetett maradni ebből a háborúból. Úgy vélem, évszázados utat épített oda a nagypolitika és hazám valahavolt politikai vezetőinek gondolkodásmódja.

Az elesett egyének megemlékezésre méltók! Tegyük meg! A Donig vezető hosszú történelmi út példája pedig felelősebb gondolkodást követel-ma is.

Kategóriák:1939-1945, Emberek, Fotók, képek, történetek, II. Világháború, Velence, XX. század

Címkék:Don-kanyar, Doni katasztrófa, helytörténet, II. Világháború, Velence, Velencei tó