Moharos Lajos története

Berta Kristóf szerzőtársam jó ideje foglalkozik már rokona, Moharos Lajos viharos katonasorsával. 75 éve gyalogolt a halálba ez a földink nagyon sokadmagával.  Kristóf időutazáson vesz rész vele, sorsokat ért meg közben. Ez a lényeg. És leírja mindezt nekünk.

Szerző: Berta Kristóf

 

Moharos Lajos

(1920.IX.21-1943.I.27)

ml-teljes

A “teljes” kép” Moharos Lajosról

„Keresésemet azért kezdtem el, mert néhány éve Nagymamáék egyik szekrényében több katonafotót, tábori levelezőlapot és képeslapot találtunk. Elkezdett érdekelni a tábori lapok feladóinak története. Kik ők? Hazajöttek vajon? Mit lehetne megtudni róluk?

 

Hármuk közül Moharos Lajosról tudtam meg legtöbbet. Húga még élt, a mamával pedig régóta barátok voltak. Fotókkal, iratokkal tudott segíteni. A fotók közt volt egy nagyobb, Lajost ábrázoló kép is, felső sarkán szakadással. Lajos húgának testvére mindig a zsebében egy fényképtartóban hordta több kép mellett ezt is. Amikor Velencét lőtték a szovjetek, az udvaron lévő kislányt néhány repesz megölte. Az egyik kiszakított minden más képből is egy kis darabot.

szilank

A “megsebesült” fotó

 

***

 

Moharos Lajos Velencén született 1920 IX. 21-én. A visszaemlékezések alapján viszonylag magas, segítőkész, kedves férfi volt. Először a M. Kir.  4. gépkocsizó zászlóalj 3. századánál teljesített szolgálatot. Részt vett a magyar-szlovák kisháborúban, feltehetőleg mint tartalék. Legalábbis 1939.III.25-én Beregszászról küldött leveléből ez derül ki. A levélben említ egy bizonyos Pistát, aki jó eséllyel Ludmann István lehet, és aki mint fogatolt tüzér harcolt.

 

(Ludmann István Nagymama anyai ági rokona volt, mivel a levelet Nagy Lászlónak címezték, aki a mama anyjának (Tehát dédmamám)  férje volt, valószínűsíthető tehát, hogy ő volt az. A levélben a többi nevet mind teljes egészében kiírta. Ludmann István a családi visszaemlékezések, és a szegedi hadikórházból küldött levelei alapján fagyási sérülésekkel jutott haza a Don-kanyarból. A háborút túlélte, azonban felesége tragikus halála után öngyilkos lett.)

 

Térjünk vissza Moharos Lajoshoz. Később átkerült a M.Kir. Szent István 3. Honvéd Gyalogezred I. zászlóaljához. A 3/I zászlóalj állomáshelye Székesfehérvár volt, laktanyájuk a Budai úton, a régi 69-es laktanyában volt.

A székesfehérvári Magyar királyi 3.honvéd gyalogezred (később Magyar királyi “Szent István” 3. honvéd gyalogezred) 1922-ben alakult. A 17-es és 69-es gyalogezredek kereteiből 1920-ra felállították a székesfehérvári gyalogezredet, ami 1922-ben a 3.gyalogezred elnevezést vette fel. Parancsnoksága, ezredközvetlen alosztályai és II. zászlóalja Székesfehérvárott, I.zászlóalja Tóvárosban, III. zászlóalja pedig előbb Komáromban, később Veszprémben állomásozott.

1939 áprilisától a koronázóvárosban a 3/I. és a 3/III. zászlóaljak állomásoztak.

1930. február 26-án, Horthy Miklós kormányozóságának 10. évfordulóján vette fel Szent István nevét a gyalogezred.

Menetgyakorlatokra általában az Aszal-völgybe, Zámolyra, vagy a Velencei-tó északi partjára vonultak ki. Sűrűn látogatott gyakorlóhely volt még a Csúcsos-hegy, és a Meleg-hegy. Az éleslövészet Gánton zajlott.

 

Tábori postaszámát ismertem, de azt homály fedte, hogy pontosan melyik századnál szolgált, mivel az interneten található tábori postaszám-táblázat hiányos. Babucs Zoltán és Szabó Péter “Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát”  A székesfehérvári magyar királyi “Szent István” 3.honvéd gyalogezred a második világháborúban – c. könyvében találtam meg az alábbi adatokat is, mint ahogy a gyalogezreddel kapcsolatos több más információt is. Moharos Lajos honvéd , tábori postaszáma alapján a 3/3 puskás században szolgált, melynek parancsnoka Dr.Freiszmuth János tsz főhadnagy volt, szakszparancsnokai Fekete(Fekets?) Zoltán, Nagy Ödön és Schantl Béla zászlósok.

(Itt jegyzem meg, hogy a később hősi halált halt Ludmann György őrvezető századára is fény derült, aki szintén a 3/I zászlóalj tagja volt. 3/1 géppuskás század.)

“A század képezi a gyalogos családját, és otthonát. A legmagasabb egység, amelyben minden ember ismeri egymást.”

Olvasható az 1938-ban kiadott Gyalogsági szabályzatban

A századnál kisebb egység a szakasz, majd a raj.

Lajos első, “kintről” küldött tábori lapja 1942 dec. 18 keltezésű. Ezen kívül még több tábori levelezőlapot küldött a szovjetoroszországi harcmezőkről. A levelező lapok tartalma általában a szokásos: Jól vannak, hideg van, nagy hó, otthonról küldjenek ezt-azt, illetve hogy mi újság az otthoniakkal?
Egy családi feljegyzés árulkodik arról, az 1942-es Hangya naptárban, hogy mikor mehetett ki: ” 1942 november 3 Lali kiment éjjel 11 órakor az orosz frontra.”

Olvasható az írás, amit a mama írhatott a naptár “Feljegyzések” c. részéhez. (Az I.zászlóalj valóban, hivatalosan november 3-án éjjel 11 órakor búcsúzott Székesfehérvártól)

1942-nov

 

Mama sokszor mesélt a búcsúztatásról régebben, mikor szóbakerült kiskorunkban a háború. Élénken megmaradt benne, mikor a szerelvény lassan elindult, de az édesanyák és az asszonyok még mindig fiuk, férjük kezét fogták és szaladtak a vonat mellett sírva. Voltak, akik futás közben megbotlottak és elestek.

A 3/I zászlóaljhoz tartozott Ludmann Pál, akiről fia, ifj.Ludmann Pál mesélt. Arra emlékezett, hogy a vonat Kápolnásnyéken nem állt meg, csak lassított. Itt a katonák kidobálták szeretteiknek szánt leveleiket. Ludmann Pál többet nem látta apját. (A név szerinti veszteségkimutatás szerint Ludmann Pál 1943.Május 20-án tűnt el orosz hadműveleti területen)

 

Ezt követően Moharos Lajos levelezőlapokat küldött:

1942.XII. 1-én

1942.XII. 5-én

1942.XII. 13-án

1942.XII. 20-án

és utoljára 1943.I 5-én, vagyis halála előtt 22 nappal. Hozzáteszem, lehetnek még hazaküldött lapjai, de ezek lehet, hogy elkeveredtek azóta.

 

Leveleiben megemlít több velencei és kápolnásnyéki lakost is, illetve írja, hogy Ludmann Istvánnal nem találkozott, de hallotta, hogy ő is ott van a közelben. Utolsó ismert levelében otthonról némi tarhonyát, szalonnát, cukorpótlót kért, majd elköszönt:

 

 “Számtalanszor csókolom mindnyájukat, fiuk és testvéretek Lajos..”

Nem sokkal később 1943. Január 27-én 21 éves korában halt hősi halált sokezred magával, nagyjából 1500km-re hazájától, Nikolszkojénél. Nikolszkoje, vagy Sztaro Nyikolszkoje nagyjából 25km-re fekszik a Don folyótól, 40km-re Voronyezstől és 60km-re Sztarij Oszkoltól a voronyezsi régióban.

 

Megjegyzés: A településről: Ide települt a 9.könnyűhadosztály egészségügyi segélyhelye, raktárai és vételező helyei, vonatparancsnoksága, lőszerkezelő, sebesültszállító és egészségügyi gépkocsioszlopa. Január 12-ét követően 26-ig bezárólag a III.hadtestparancsnokság is itt rendezkedett be.  A körvédelem megerősítésére a község nyugati kijáratánál kettő darab 75 és 50 mm-es páncéltörő ágyú foglalt el tüzelőállást.

 

A település részletes földrajzi bemutatása fellelhető Gergely József próbaszolgálatos hadnagy memoárjában is: „A település nem messze a Dontól- nyugat-keleti irányban húzódik, a frontkatonák szerint 10-12km hosszan (Sajnos a szakaszparancsnokoknak, de még a századparancsnokoknak sem volt térképük)  Nyugati részén kétágú villalakú két horhossal kezdődött, mely 200-300m után egybeolvadt. A horhosok közti magaslatokon volt a község fő része, sűrűbben épített házak, jellegzetes kupolájú orosz templom. A horhosok szélein, kapaszkodóin szétszórtan kisebb faházak. (…) A falu közepe táján épült az iskola, melyben a tábori kórház látta el hivatását. A déli oldalon a táj 200-300méteres síksággá szélesült, középen mocsaras rész patakkal (Jemancsa). A síkság túlsó szélén is épültek házak, de igen ritkásan, csupán a falu végén volt sűrűbb a település. A falu végétől belátható volt a Don területe.”

 

sznyteljes

Sztaro(je) Nyikolszkoje napjainkban

 

 

A magyar arcvonal áttörését követően az ezred katonái 1943. Január 17-én Rosszoskinál, január 27-én Sztaro Nyikolszkojénél, február első napjaiban pedig a szovjet csapatok által körülzárt Olim patak völgyében történő kitörés során számtalan drámai helyzetet s valóságos tragédiákat éltek át. (Ezt követően halhatott hősi halált Ludmann György őrvezető is feb.13-án.)

Kivonatolva írom le most a Január 27-én történt harci cselekményeket, hiszen a történet szempontjából ez a leglényegesebb.

 

A szovjet csapatok a menekülő csapatrészeket szorosan követve, azokkal együtt nyomultak be délelőtt 10-11 óra körül Sztaro Nyikolszkoje nyugati részén. Az ellenséges csapatok a déli órákban nyugati irányból betörtek a település déli részébe, melynek következtében pánik alakult ki az ott tartózkodó magyar és német csapatrészeknél. A település körvédelmét ellátó kisebb magyar alakulatok –Philadelphy László és Szilágyi Dezső százados csoportja- a német 164.gyalogezred csapattesteivel ugyan felvették a harcot, de a község déli részébe befészkelt ellenséget nem sikerült kiűzniük. A Sztaro Nyikolszkoje keleti részén védekező Farkas-csoport parancsnoka, az ellenség fokozódó nyomása miatt 16 óra 30 perckor elrendelte a visszavonulást.

Gergely József próbaszolgálatos hadnagy az egyik előosztag parancsnoki teendőit látta el.

Az elsők között volt, akik a házak és biztos fedezékek mögött és a domboldalban megbújt ellenséges csapatok irtózatos tüzébe kerültek. Azok közé tartozott, akik megingathatatlan életösztönükkel próbálták túlélni a drámai helyzeteket. A visszaemlékezésében szemléletesen, és a bekövetkezett események rejtélyeit boncolgatva ír a 3. gyalogezred Sztaro Nyikolszkoje-i tragédiájáról.

A következő szövegrészlet, Molnár András és Szabó Péter   Zalai honvédek a Donnál -a Magyar királyi 9.könnyű hadosztály története fényképeken c. munkájában található.

Miután a több irányból előrenyomuló szovjet csapatok elvágták a Sztaro Nyikolszkoje felé vezető utat, a körvédelmi csoportoknak több helyütt a bekerítésből kitörve kellett megkezdeniük a visszavonulást. A III. hadtest utóvédje a 9. könnyű hadosztály 17/III. zászlóalj volt, mely január 27-én reggel hagyta ott a Don menti állásait. A 9. könnyű hadosztály visszavonuló csapatainak már súlyos harcokat kellett vívniuk a Sztaro Nyikolszkojéba való bejutásáért. A felváltásra kiérkező 3. gyalogezred e fenti községnél lefolyt ütközetnél semmisült meg csaknem teljes egészében.”

A veszteségi karton aznap rengeteg 3/I és 3/II zlj. beli halottat mutat.  Főleg repeszek miatt haltak meg, fejlövés is előfordult. A kialakult helyzetet könnyen elképzelhetjük a fentebb leírtak alapján.

 

A család hivatalos értesítést nem kapott, azonban Ludmann István 1943.III 4-én küldött levele a szegedi hadikórházból tesz egy említést.

 

“Kedves testvéreim a Gyurirul meg a Lalirul meg a többi velenceiröl nem tudok semmit, nem is találkoztam velük sohasem.”

 

Gyuri, Ludmann György őrvezető (3/I zlj 3/1puskás szd) 1943. II. 13-án tűnt el orosz hadműveleti területen.

 

Moharos Lajos kereséséről tanuskodik egy  1961-es válaszlevél a Magyar Vöröskereszttől. A lényege: ” Sajnálattal értesítjük, hogy a fentnevezett ügyében lefolytatott kutatás nem vezetett eredményre.”

vkereszt

További információt egyelőre nem tudtam meg róla. Nincs információ arról, hogy a rudkino-i központi temetőben lenne eltemetve, tehát előfordulhat, hogy ismeretlen helyen, tömegsírban nyugszik – ahogy leveleit is kezdte Valahol Oroszországban – …

Epilógus

 

Ugyan írásom fő témája Moharos Lajos,  elkerülhetetlen volt, hogy hol röviden, hol hosszabban kitérjek a vele együtt harcoló többi velenceire, rokonra, a Ludmannokra. Ők néhányan szoros baráti, családi kötelékben forrtak össze. Együtt voltak a harcban, s együtt osztoztak a halálban, sokezer társuk sorsában. Nem tudom pontosan, hogy miért is Lajos sorsát kezdtem elsőként kutatni. Végül is, úgymond “jól jártam”, hiszen Moharos Lajoson sorsán keresztül megismerhettem a többieket is. A levelezőlapok, történetek, és könyvekben leiírtak alapján tiszta kép alakult ki bennem Lajossal kapcsolatban.

Úgy gondoltam, halálának 74. évfordulójára végre összeszedem mindazt, amit az elmúlt 2 évben megtudtam. Talán méltó emlékezés lesz ez rá.

 

Ma is valahol idegen földben nyugszik. Neve és emléke a velencei hősi emlékműbe, és szerettei szívébe van vésve.”

 

***

A szerkesztő megjegyzése:  Sem Moharos Lajost, sem Ludmann Györgyöt, sem a többi, odaveszett velenceit, meg sokszázezreket nem ismerhettem meg személyesen  sohasem. Csak a nagyapámat, aki tönkremenve évek múlva hazatalált. A sokak nevét, akik nem, ma emléktábla őrzi. Jobb lett volna, ha nem indulnak el azok a katonavonatok akkor. És jobb, ha a jövőben sem. Hallod? Érted?

 

Kapcsolódó bejegyzések:

-Hangya-naptár 1942-ből: Lali a frontra megy

-Színes történetek fekete-fehér fotókon

-Két hagyományőrző: Berta Gyula és Berta Kristóf

 

Források:

-A Berta familia személyes emlékei

– Babucs Zoltán és Szabó Péter “Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát”  A székesfehérvári magyar királyi “Szent István” 3.honvéd gyalogezred (2009. Székesfehérvár)

-Molnár András,  Szabó Péter   Zalai honvédek a Donnál -a Magyar királyi 9.könnyű hadosztály története fényképeken



Kategóriák:1939-1945, 1945-1989, Adatok, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, II. Világháború, képek, Székesfehérvár, történetek, Velence, Velence a II. Világháború csatatere, XX. század

Címkék:, , , , , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: