Pár napja felhívott szerzőtársam, az ifjú Berta Kristóf. Ha lenne olyan fekete-fehér fotóm, aminél szükségét látom, kiszínezné. Meghökkentem, de segített a rutin és a szerencse. Azt kértem inkább: írja meg! Nagy tisztesség ért!
Szerző: Berta Kristóf
Már fiatalabb korom óta érdekelt a történelem, azon belül is a világháborúk. Eleinte csak a második nagy világégés technikái és eseményei nyűgöztek le, ám később – mikor is tagja lettem egy hagyományőrző egyesületnek- az első világháború is igen érdekfeszítővé vált számomra. Mivel ezen kor katonai hagyományait is őrizzük, sokkal inkább el tudtam mélyedni a témában mint korábban. Ám most menjünk kicsit visszább a történetben, hogy Te Kedves Olvasó, jobban megismerhesd érdeklődésem, és ezen vendégcikkem forrását.
Néhány évvel, s jópár, a témába vágó könyvvel azután, hogy megragadott a XX. század, ezen belül is a két nagy katonai konfliktus, a nagymamáméknál kutakodva – háborús relikviák után- rábukkantam egy régi zsebórára, ami a dédapámé volt. Ez után egy fronton barkácsolt kerekes öngyújtóra, ami nagymamám édesanyjának testvéréé volt.
Ezeket követték tábori postai levelezőlapok, megfakult fekete-fehér fényképek, számomra (akkor még) ismeretlen férfiakról és családi levelezések. Igazán érdekesnek tartottam a dolgot, azonnal kutatni is kezdtem a hirtelen megismert személyek után, akikről a mama mesélt egy kicsit. Volt olyan történet ami könnyet csalt a szemébe…
Azóta sok idő telt el, a rokonságba tartozó katonák fotói különleges, kitüntetett helyet foglalnak el az egyik polcomon. Itt vannak a levelezőlapjaik is. Ezek alapján jobban megismerhettem őket. Minden sor érdekes történetet mesél, részleteket egy-egy életből. Nem mindegyikük élte túl a háborút. Volt akinek testét a végtelen Oroszország örökre magába fogadta, volt aki önkezével vetett véget életének, akadt aki természetes halált halt, a háború után azonban a Vörös Hadseregbe állva – de annak ideológiáját nem magáévá téve- próbált tovább harcolni szeretett hazájáért.
Érdekes emberi sorsok rejlenek a fotókon látható arcok mögött. Sokat lehetne mesélni róluk, az ember szívesen találkozna velük, szívesen megkérdezné, milyen volt akkor az élet, milyen volt “szemtől szembe a vörös pokollal”, vagy épp az olasz fronton egy cavernában. Sajnos ezt már nem lehet megtenni, egy módon azonban közelebb lehet hozni őket magunkhoz, “élőbbé lehet tenni” a fotókon láthatókat.
Egy barátom vezetett be a fotószínezés világába. Utána én is kipróbáltam, kisebb-nagyobb sikerekkel, de gyakorlás után egyre jobban ment. Fontos ismerni a korabeli felszereléseket, egyenruhákat hogy a megfelelő színnel, hitelesen dolgozhasson az ember.
Először a legnagyobb felülettel – katonafotóknál az egyenruhával- kezdek. Utána jön a bőr, a sapka, a haj, a szemek stb. pontosan mindent a legapróbb részletig. Mikor elkészülök a színezéssel és jól csináltam, megelevenedik a kép a rajta levő személlyel együtt.
Így lesz teljes a munka. Ha már ismerem a történetüket a sokszor helyesírási hibákkal tűzdelt levelezőlapok és a családi sztorik alapján, aztán színesen, élőn megjelenik a dédnagyapa, a szorgos gazda, a katona, a hősi halott.
És az ember kezd felnézni rá, kezdi megkedvelni, pedig nem is igazán ismeri, de mégis magával ragadja és elképeszti az önfeláldozás, mikor a 17 éves fiú magát idősebbnek hazudva szeretne katona lenni, s mikor alkalmatlannak nyilvánítják, ő önként jelentkezik a szolgálatra.
A kötelességtudat, mikor távol az otthontól a testvér, élete virágában a szülőföldjéért hal meg. Szerencsére ma már nincs szükség ilyen tettekre, de elődeink példát adnak nekünk emberségből. Ha csak annyival is tovább viszem az ő emléküket, hogy megsárgult fotóikat felújítom, akkor ezt örömmel teszem, ha pedig ezzel a hobbival másnak is tudok segíteni akkor tudom, hogy érdemes volt ezt a hobbit választani.
***
FÁ: Kedves Olvasó, itt most pár mondatra visszaveszem a szót Kristóftól. Amatőr fotósként tudom, nehéz a munka a régi, elmosódott, kontúrvesztett képekkel. Mégis, sokban ott a varázs!
Kristóf az alig kivehető, sokszor hiányos fotókba érez bele valamit, ebből egy másik valami, új és egyedi lesz. Ha hajlamos vagy a misztikára, gondold azt, „azonosul” velük, bár más kifejezés sokkal pontosabban kifejezné a lényeget. Ha a racionalitáshoz ragaszkodsz, „beleéli magát” a képbe. Az eredmény ugyanaz.
***
Folytatódjon Kristóf története:
Ludmann István honvéd. A mama anyjának testvére. Fogatolt tüzér volt. A doni-katasztrófa után (valószínűleg lábán) fagyási sérülésekkel a szegedi hadikórházba került ahol a visszaérkezett sebesülteket kezelték. A háborút túlélte, de miután felesége egy baleset következtében meghalt, ő a kútba ugrott. (ha minden igaz a kút valahol a Halász utcai ház udvarában volt, ami akkoriban kiterjedt hátrébb is. Végül egy vasmacskával kihalászták a holttestét)
Retezi István mint frissen bevonult baka. Ő volt a mama anyjának az apja. (Székesfehérvári 69. „Hindenburg” gyalogezred)
Ő a nemrég elhunyt Moharos Dezső fiatal korában. Egy alkalommal, mikor Moharos Lajos hazajött, beöltöztették Dezsőt is. (FÁ: mármint otthon,alkalmilag, Lajos ruháját Dezső vette fel, tehát ez nem a katonaszleng „beöltöztetése”!)
Valószínűleg egy laktanya udvarán készült kép az első világháborúból. Középen egyenruhában: Bertha Gyula, immár tizedes, a papa apja. Született Szegeden 1897-ben. A világháború után a VAC (Váci Atlétikai Club) titkára lett. (FÁ: A következő képen is ő látható)
Bertha Gyula géppuskás tizedes. Látható rajta a Bronz Vitézségi Érem, a Károly csapatkereszt és a géppuskás rajparancsnoki jelvény (zöld zsinór). Fiatalon, 17-18 évesen állt be katonának, de miután alkalmatlannak nyilvánította az orvos, kilépett a sorból és azt mondta hogy önként jelentkezik.
Berta Gyula a bevonulása napjaiban
A Tanácsköztársaság idejében a Vörös hadseregben szolgált, nyilván nem azért mert kommunista volt, inkább az országba betörő idegen hadseregekkel akarta felvenni a harcot. A második világháborúban az Aradi utca 8 alatt található Globus Nyomdában(Globus Nyomdai Műintézet R.T., Budapest, VI., Aradi-utca 8. sz.) dolgozott gépszedőként Budapesten, ami akkoriban hadiüzemnek számított.
Moharos Lajos honvéd. Apja id. Moharos Lajos, testvére Moharos Jutka. 1943.Jan.27-én eltűnt Stary Nikolszkoje (Google térképen:Staronikolskoye/Voronyezsi régió) térségében, családja sokáig kereste a háború után.
Egy barátom által kiszínezett fotó Ludmann Pál tizedesről aki a légvédelmi gépágyúsoknál teljesített szolgálatot.(M.Kir 206/13. Honv.Gk.Légvédelmi Gépágyús üteg) A mama anyjának legfiatalabb testvére volt. Eredetileg a budapesti főpostán dolgozott. Ez a fotó indított el a fotószínezés útján.
***
Kedves Olvasó! Légy Társzerző!
Kristóf immár dolgozó ember. Van egy kevés ideje. Ha van olyan képed, aminek „története” van, játssz velünk! Küldd el a képet és a történetet hozzá! Kristóf szabadideje mentén kiszínezi! Nekem meg engedd meg, hogy közöljem! Ezzel mindenki nyer. Te, Kristóf, én, meg a többi Olvasó!
mail: arpad.feher1@gmail.com
Kapcsolódó bejegyzések:
– Két hagyományőrző: Berta Gyula és Berta Kristóf
– Hangya-naptár 1942-ből: Lali a frontra megy
– Padlásjárók: Halász utca 25. – Ma ifjabb Berta Gyula otthona
Kategóriák:Uncategorized
Velenceblog 
Kedves Kristóf már egy hete adósodnak érzem magam, azóta halogatok egy hozzászólást a színes történetedhez. Az írásod megérintett, ezért valójában nem csupán neked, a testvérednek is üzenem, hogy az értékválasztásotok az átlagostól igencsak eltérő, mégpedig pozitív irányban. Ritka értéknek tartom én ezt, ezért csak azt tudom tanácsolni, maradjatok ezen az úton és személyes jövőtökre vonatkozóan a mércéiteket nyugodtan helyezzétek magasra. Sok sikert kíván Szentai György.
Köszönöm a bíztatást és a dicséretet! Amikor hálás szívvel mondok köszönetet, ezekért a meleg szavakért, akkor azt büszke örömmel fogadom. Nem a magam személyére, hanem átadom azt azoknak akik ebben az értékválasztásban igazgattak, terelgettek. A szüleimnek, vagy akár azoknak a rokonoknak, ősöknek, akik már nincsenek velünk, de fentmaradt értékrendjüket továbbadták nekem/nekünk, amiből tanulhatunk.