Várkonyi Endre 1959-es rendőrségi regénye egyszerre bűnügyi történet, erkölcsi példázat és korrajz: olyan világot mutat, ahol a jó és a rossz között nincs átmenet, a Velencei-tó díszlete pedig éppen annyi nádat biztosít, amennyi egy tanulságos gyilkossághoz szükséges.
Rendőri pihenőirodalom erkölcsi haszonnal
A rendőrőrsök pihenőszobáiban, a lópokróccal letakart ágy fölött kis könyvespolc várta a szolgálatban megfáradt rendőrt. A polcon ott állt természetesen a rendőrség szolgálati szabályzata. Ha azonban a rendőr pihenőidejében éppen nem arra vágyott, hogy szabályzatolvasással kapcsolódjon ki, kézbe vehette a Rendőrség Kiskönyvtára valamelyik kötetét. Például Várkonyi Endre 1959-ben megjelent regényét, a Nem vagyunk Velencén!-t. Így a pihenés sem maradt teljesen haszontalan: a rendőr alvás előtt is szakmailag épülhetett és erkölcsileg nemesedhetett.
Fekete-fehér emberek, fekete-fehér világ
A történet világában az ember erkölcsi minősége már a belépése pillanatában megállapítható. A „jó” dolgozik, pontos, szerényen öltözik, tiszteli a közösséget, és lehetőleg „kartársnak” szólít mindenkit. A „rossz” iszik, kártyázik, mulatókba jár, taxira költ, gyanúsan jól él, és feltűnően sok nő tartózkodik körülötte. Tévedés kizárva, átmeneti színárnyalat nincs.
A bűn terve: egy emberbe csomagolt minden ellenség
A makulátlan Czakó János üzletvezető szabadságra indul a Velencei-tóhoz. Nem sejti, hogy egykori ellensége, Garai Gábor már várja. Garai korábban gyártulajdonos, nyilas pártszolgálatos, sikkasztó és elítélt gazdasági bűnöző volt; vagyis az ötvenes évek hivatalos képzelete gondosan egyetlen emberbe csomagolta mindazt, amitől a dolgozó népnek tartania kellett.
A tervhez rendelkezésre áll két erkölcsileg ingatag nő és egy gyáva férfi. Zsuzsa elcsábítja Czakót, Margó közvetít, Fodor biztosítja a helyszínt. Garai végül kalapáccsal meggyilkolja Czakót, kifosztja, majd a holttestet elrejti a nádasban. A rossz tehát részeg, kéjvágyó, pénzéhes, gyáva, fasiszta és gyilkos – nehogy az olvasónak külön-külön kelljen felismernie ezeket a tulajdonságokat.
Velence mint díszlet: nyár, nádas, tanulság
A cím ellenére maga a Velencei-tó csak mellékszereplő ebben a gyönyörű történetben. A szerző feltehetően ismerte a környéket: a nádas, a víkendházak, a horgászhelyek, a vasút, a falu és a tóparti nyaralás világa nagyjából a helyén van.
A tájnak azonban nincs önálló jelentősége; ugyanilyen szolgálatkészen elrejthette volna a bűnt bármely más, náddal megfelelően ellátott üdülőhely. Velence valószínűleg azért került a címbe és a történetbe, mert az ötvenes évek végén már eléggé ismert nyaralóhely volt ahhoz, hogy az olvasónak mondjon valamit, de még eléggé közeli és hétköznapi ahhoz, hogy egy rendőrségi tanmese hiteles díszlete legyen. A tó így egyszerre kínál nyarat, romantikát, horgászatot, gyilkossági helyszínt és megfelelő mennyiségű nádat.
Az igazság olajozott gépezete
A másik oldalon felsorakozik a társadalom egészséges része. Vígh Erzsi pénztárosnő aggódni kezd eltűnt főnökéért, Gömöri osztályvezető komolyan veszi a gyanút, majd a munkatársak, a lakásadó néni, a régi barát, az önkéntes rendőrök, a vidéki őrsök, a nyomozók, az ujjlenyomat-szakértők és az ügyészség egyetlen nagy, olajozott erkölcsi gépezetté állnak össze. A rendőrség tévedhet ugyan egy pillanatra, de csak azért, hogy utána még meggyőzőbben legyen igaza.
A bűnösök tagadnak és egymásra mutogatnak, ám a kalapács, az ujjlenyomat, az aranyóra, a karkötő, a cipőnyom és még egy különösen nagy pizsamanadrág is visszatereli őket az igazsághoz. Garait kivégzik, társai elnyerik büntetésüket. A becsületes Erzsi és Gömöri közben egymásra talál, Czakó sírjára pedig vörös szegfű kerül. A világ erkölcsi könyvelése fillérre pontosan zár.
A politikai erkölcs képes példázata
A könyv az 1959-es hivatalos politikai erkölcs képes példázata. A múlt embere szükségképpen romlott, a dolgozó közösség ösztönösen tisztességes, a rendőrség türelmes és tévedhetetlen, az igazság pedig késhet, de sohasem téveszti el a lakcímet. A jó fehér, a rossz fekete, és mindenki pontosan azt kapja, ami jár neki. Az irónia abban rejlik, hogy a könyv mindezt a legcsekélyebb irónia nélkül írja le.
A könyvön túli utóélet
A történet utolsó fordulata már a könyvön kívül következik. Várkonyi Endre később megbecsült, Aranytoll-díjas újságíró lett, három földrészről tudósított, és idős korában Túlélőtoll címmel írta meg pályájának emlékeit. (2020-ban hunyt el.) Tehetséges embernek tartom. Bizonyíthatóan tudott ennél világosabban, árnyaltabban és tehetségesebben írni. Hogy 1959-ben miként született meg ez a minden kétséget gondosan nélkülöző rendőrségi tanmese, nem tudjuk. Nevezzük talán ellenállhatatlan felkérésnek. Pártfeladat volt-e? Arról nincs bizonyíték. Csak az bizonyos, hogy a felkérést teljesítette: a pihenő rendőrnek még véletlenül sem kellett erkölcsi bizonytalanságok között álomra hajtania a fejét.
Kivonat
A cikk Várkonyi Endre 1959-ben megjelent Nem vagyunk Velencén! című rendőrségi regényét olvassa újra ironikus helytörténeti és mentalitástörténeti nézőpontból. A Velencei-tó itt nem önálló szereplő, hanem beszédes díszlet: nyaralóhely, nádas, horgászvilág és bűnügyi helyszín egyszerre. A könyv fekete-fehér erkölcsi rendje, a hibátlanul működő állami igazságszolgáltatás képe és a múlt „rossz embereinek” sablonos ábrázolása jól mutatja az ötvenes évek végének hivatalos politikai erkölcsét. A bejegyzés nem irodalomtörténeti rehabilitáció, inkább annak bemutatása, hogyan lett a Velencei-tó egy rendőrségi tanmese kelléktára.
Abstract
This article revisits Endre Várkonyi’s 1959 police novel Nem vagyunk Velencén! from an ironic local-history and cultural-history perspective. In the story, Lake Velence is not an autonomous protagonist but a telling backdrop: a holiday resort, reedbed, fishing landscape and crime scene at once. The novel’s stark moral contrasts, its image of flawlessly functioning state justice and its schematic portrayal of the “bad people” of the past reveal much about the official political morality of late-1950s Hungary. Rather than rehabilitating the book as literature, the article shows how Lake Velence became the scenic toolkit of a socialist-era police morality tale.
Kapcsolódó Velenceblog-bejegyzések
- Felejtés – megjegyzések a Velencei-tó vízszintje körül kialakult vitához – különösen a 1963-as hozzá kapcsolódó korabeli „termelési riport” hangütése miatt kapcsolódik ehhez a cikkhez.
Irodalom:
Várkonyi Endre: Nem vagyunk Velencén! Budapest, BM Országos Rendőrfőkapitányság Politikai (Nevelő) Osztálya, 1959. (Rendőrség Kiskönyvtára, 1959. évi 10. szám), 176 oldal.
Kategóriák:1945-1989, Velence, Velencei tó, XX. század
Velenceblog 
Hozzászólás