Kép a Darabanth Árverési Ház lapján. „…cca 1965 Velencei-tó partján épült nyaralók, Sinka Antal (?-?) fényképész és fotoriporter hagyatékából, 1 db modern nagyítás, jelzés nélkül, 15×21 cm.”
Nézem: a kép a tópartnál kicsit kíjebb készült, a nádas széle, a tó is látszik, viszonylag magasból a palacsintalapos vidéken. Túloldalt észak-keletebbre Sukoró, meg a Bence-hegy egy része. (A hegyről még hiányzik a kiszuperált olajfúró torony-az még pár hónap, november, ugye…) Nyaralók, sufnik innen… láttam én ilyennek régen! Ez Gárdony – valamerre… Korabeli légifotókat veszek elő, meg térképet. Fél óra alatt kiderül, hogy ez a Kárász meg Kecsege utca vidéke, meg hogy Sinka (?) úr a fotót a vasúti felüljáróról készítette, innen a perspektíva.
Ilyen volt tehát születésem évében a Tó.
Kárpáti Miklós barátom jóvoltából előkerült két, 1966. novemberi fotó, amiket Botos László bízott rá korábban. A felüljáró tehát mások számára is ismert fotósterep lehetett, akár Velencének a valamikori Nagyhíd.
Milyen ez most?
Ilyen.
A kis, boltíves tornácú házikó gazdája 1974-ben eladta a kertje elejét egy pesti úrnak. Lánya, akit megszólítottam később, ma nagymamakorú. Ház is épült a telken idővel. A szép tornácot teljesen eltakarja a köztük nevelt magas sövény. (Hogy jut oda napfény?)
A kissé odébb látható előkelőbb villa mai is szépen rendberakva. Kecsege utca 9. Egy kéménye odalett, de minden más jegye megvan. A két épület körüli vityilók egy része áll még.
Minden más változott.
A túlpart a felüljáró legmagasabb pontjáról is alig látszik az épületektől és fáktól. Ami látható, az annyi, majdnem a dombok csúcsáig beépült a táj. Nem látszik, de fontos, a tópart Gárdonynál jó kétszáz méterrel beljebb van már. Oda került a tóból kiszivattyúzott iszap valaha.
Mindez, meg sokminden más az elmúlt hatvan évben történt. Változás.
A változás sodra ott erősebb, ott a gyorsabb, ahol több az érdek, a vágy és a pénz, energia a megvalósításra. A tókörnyék olyan hely, amire ez mind igaz! Óriási népesség-növekedés, vele beáramló pénz változtatja nagyon gyorsan a mindennapi életet errefelé. Kinek javára, kinek kárára!
Na és?
***
Mi (én) emberi lények, nehezen boldogulunk a változás emberi élményével. Ma így gondolom, holnap úgy. Tapasztalok, változtatok. Holnap másra vágyom, mint ma. Most még érdekel valaki, valami, máskor már nem. (Jó-jó, de hogy ér össze mindez azzal, hogy magam vagyok a két lábon járó biztonság és stabilitás?)
Hogy a változásnak keretet adjak, kitalálom az Időt. Csiklandós dolog ez! Ott a bökkenő, hogy míg a változás mélyen személyes, az Idő külső tényezőnek, tőlem függetlennek látszik, vagy beállítható annak. (Nem az: az Idő éppen olyan egyezményes mérce, mint a méterrendszer.) Vele elidegenítem, dologgá távolítom a kézzelfoghatót, ám szeszélyesen változót. (Van persze haszna, nem vitatom. – A megállapodások, határidők világában.)
„-Elszállt felettünk az Idő, ugye? Negyven éve már…”-mondja a dáma a valamikori hódolónak, de meglehet, nem érdekli már az elpocakosodott vén lovag. (Idő, oh, hát persze’ somolyog amaz, és a hölgy ráncaira téved tekintete…)
Így van ezekkel a fotókkal is. Ha pusztán annyit teszek, hogy számolgatok, méregetek, elképzelem, mit is művelt valaha, születésem évében a derék Sinka (?) úr, az agárdi Agrokomplex valahavolt fotósa, az nem több, mint egyszerű fejtörő, szobatudomány.
Ha itt megállok, kimarad valami fontos. Hogy megérintsem azt a Nőt, és szeressem, elfogadjam a ráncaival, közönyével együtt. Aki az Idővel ágyaz össze, ezt nehezen élheti meg. Mert azt a másikat keresi, aki már nincs, vagy talán sose volt.
Attól lett több, színesebb, emberibb és izgalmasabb, hogy elmentem oda, hogy láttam a kis, gazzal temetett kőíves házat, hogy néztem a valamikor szebb állapotú romokat, meg azt a ma is szép otthont a Kecsege utcában, felismertem a tetőn az apró ívtörést, ami a változások mellett megmaradt. Hogy láttam azt a hölgyet, aki ott nőtt fel, a kortársamat, aki számára ez az egész ugyanolyan személyes, mint nekem Velence. Hogy felmásztam arra a vasúti hídra, és elképzeltem, Sinka úr lába alatt dübörög a deszka, miközben az akkor vadonatúj „Szergej”elhalad alatta. Dízelfüst, emlékszel még?
Nem érdemes kihagyni! Nem érdemes csak okoskodni a világról, ha meg is élhetem. Nem érdemes kitakarni, nem vállalni azt, ami tapasztalható, tapintható, személyes.
Ülj bicajra, aztán hajrá, ha teheted!
Kapcsolódó bejegyzés:
Biológus ágyúval I. rész– Woynarovicz Elek fotói
Kategóriák:1945-1989, 1989-től napjainkig, Önblog, Emberek, Falusi épületek, Fotók, Fotók, képek, történetek, Gárdony, képek, Sukoró, Település-szerkezet, Települések, Településszociológia, Velence, Velencei tó, XX. század
Velenceblog 
Hozzászólás