Tegnap láttam meg a kápolnásnyéki faluhatárban a nagyra nőtt plakátot: „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat!”. Másutt azt olvasom: „…nem veheted el a magyarok munkáját”, vagy „… be kell tartanod a törvényeinket” és így tovább. Régen leszoktam már arról, hogy a politika aktuális ostobaságait kritizáljam, ez most mégis, megütött. Miért? –keresgéltem a választ fűnyírás közben.

A Miniszterelnök Úr azt találta mondani pár hete, Magyarország nem multikulturális ország, meg nem is volt az. Ez az állítása részben igaz. Magyarország ma elsősorban azért nem igazán multikulturális ország, mert 1848 és 1920 között nem tudott eléggé az maradni.

A történelmi Magyarország eredendően sokféle nemzetiségű, soknyelvű állam volt a kezdetek óta. Ezt a sokféleséget vették őseink birtokba-hódítóként, a tőlük éppen telhető bölcsességgel.

Ezen belül szűkebb környezetünk a törökök kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc elnéptelenedése után lett „multikulturális”. A megyei vezetés- nagyon helyesen- úgy akarta gyorsan növelni a megye munkára fogható népességét, hogy felvidéki magyarokat,szlovákokat, svábokat, németeket csábított ide, vagy éppen tolerálta (már akkor is volt “tűrt” kategória!) a rácok gyarapodási törekvéseit. Pázmánd sokáig őrizte-bizonyos mértékig máig megtartotta- szlávos gyökereit, Nadap svábjait pedig csak a kitelepítés pusztíthatta el innen.

Sok súlyos hibának kellett történnie ahhoz, hogy a miniszterelnök úr szavai mára legalább részben igazak legyenek.

Magyarország etnikai összetétele az 1850-51/-es osztrák népszámlálás adatai szerint, (ezer főben megadva)

A Szerb Vajdaság, Horvát-Szlavónia, Erdély és a Határőrvidék nélkül

(forrás: KSH NEDA)

1848-ban (meg előtte és utána) derék reformereink erőfeszítései a korszellemet követve a MAGYAR- nagyon magyar- nemzeti állam megteremtésére és másoké elfojtására  irányultak, miközben az országban a magyarok csak meghatározó kisebbségben voltak. Mindegyik nemzetiség értelmisége gyenge, szellemileg erőtlen volt ahhoz, hogy lássa és elfogadja a sokféleségben rejlő lehetőségeket, ezért erőszakkal igyekezett érvényesíteni a maga nemzeti érdekeit. Ebben Kossuth és követői és a többi nemzetiség képviselői sajnos, teljesen egy szinten voltak egymással. Jelacsics a horvát autonómia ígérete miatt harcolt ellenünk, és mi brutálisan elnyomtuk a nemzeti kisebbségek politikai törekvéseit.  Magyarország más nemzetiségeinek fiai egyénként harcolhattak, vérezhettek a magyar szabadságért. (Az akkori Magyarországon a magyar etnikum a népesség erős harmadát adta.)

Később javult a helyzet egy ideig, de megint csak nem eleget. A nemzeti liberalizmus idején volt vallási tolerancia, de a nemzetiségi nyelvi oktatás és jópár egyéb terület gyermekcipőben vagy sehogyan sem tartott. A konfrontatív nemzetiségi politika kitermelte a konfrontálódásra hajlamos kisebbségieket-különösen a századforduló után, a gyengülő birodalom árnyékában. (Ettől függetlenül a Monarchia reguláris hadseregében 10., a tartalékos alakulatokat is belevéve 14 hivatalos nyelvet használtak akkoriban. A kommunikációs minimum fenntartását 800 szavas német szótár szolgálta, ezt kellett megtanulniuk a bakáknak.)

A Monarchia Magyarországában- Horvát-Szalvóniát nem figyelembe véve a következő volt a nemzetiségi összetétel:

(forrás: OSZK)

Tehát: Az egyneműsítő törekvések ellenére a századfordulóig tartott, mire a magyar etnikum gyenge többségbe került Magyarországon. Cserébe kitermelődött a keményen nacionalista nemzetiségi értelmiség az elnyomott területeken.

A vesztett háború és a konfrontatív érdekérvényesítésben túlélő, ahhoz szokott, ellenünk szövetkező új kisnemzetek az Antant-tal összefogva erősebbek voltak nálunk, és a tőlünk, velünk megtanult módon szolgáltattak maguknak féloldalas igazságot. Siránkozhatunk a méltatlan területi veszteségeken, de azt a magyar korlátoltság legalább annyira okozta, mint a vesztett háború utáni ellenséges túlerő!

MAGYARORSZÁG EKKOR LETT HOMOGÉN, “NEM MULTIKULTURÁLIS” NEMZET! ÖRÜLNÜNK KÉNE NEKI?

Magyarország nemzetiségi összetétele 1920-ban

(forrás: KSH NEDA)

Magyarország nemzetiségileg egynemű lett tehát. Mindenek előtt azért, mert az akkori kormányzatok akkori politikusai és az akkori, őket támogató értelmiség az erő pozíciójából (mert mindig az erősebbnek kell bölcsebbnek lennie) nem tudott és nem akart olyan együttélési formákat építeni, ami az elnyomott kisebbségek számára előnyösebb lehetett volna a teljes önállóságnál. Az együttműködés-képtelenségnek mindenki a vesztese lett, de leginkább mi!

1945 után a világ fokozatosan léptéket váltott. A távolságok emberi léptéke lerövidült. Ma nem a  “galiciai vádorzsidó”, a “rác” a “tót” a lenézett idegen, hanem a szomáli  vagy indonéz menekült.  Száz éve elegánsan suba alá lehetett söpörni egy szolid gyarmati népirtást, ma egyenes adásban közvetíti a híradó. Minden gyökeresen megváltozott, akár tetszik, akár nem. Tudomásul kell venni.

***

Orbán Miniszterelnök plakátjaiban egyetlen örömteli van, ami egyben le is leplezi a mai hitványságot.

Az, hogy magyarul írták rá az üzenetet!

Így legalább az idelátogató turistáknak nem kell magyarázkodnunk a mucsai, a jobbot lihegve jobbról előzni igyekvő kormánypropagandán. (Horn Gyula ízléstelen politikai kampánya volt hasonló valaha régen, az idevándorló, milliós tömegű „román” munkaerőről.) Szégyellhetjük mindegyiket!

Ez a szövegelés sem az ilyen-olyan „bevándorlóknak” szól, mert ők aligha tudnak magyarul. Azoknak a magyaroknak inkább, akik nyomorúságuk okát elsősorban másokban keresik, és bajaik megoldásaként elhiszik, a politikai hatalomnak az a dolga, hogy elrettentse a derék magyar abroszba taknyát törlő idegent!

Itt Velencén, szükségünk volt, van és lesz a közelebbről vagy távolabbról érkezett idegenekre-akár Szent István idején. Tőlük, belőlük, a kimutatott vendégszeretetünkből lehet több munkája és jövedelme a helyieknek. Szükségünk van az idegenek pénzére, hogy fejleszthessünk. Gyermekeinket idegen nyelvekre taníttatjuk, hogy helyt tudjanak állni a ma már mindennapos nemzetközi versenyben, ami a magyar termékek és tudás számára Kínától az Egyesült Államokig tart, és a jövőben még inkább így lesz. A jövőnk, a boldogulni vágyásunk a világhoz, az idegenekhez köt minket.

Nem azon kell gondolkodni, hogy hol találunk mélyebb homokot a fejünknek, és keményebb botot az idegenekének! Az a valódi feladat, hogyan tudna minél több honfitársunk boldogulni ebben a nagyon kemény versenyben, amiben Magyarország egy gyenge porszem, még ha a szívünknek kedves is! Erre nem válasz az elzárkózás!

Frissítés 2015.06.17: Nyugat magyarországi olvasóm hívta fel a figyelmet az Osztrák Szabadságpárt lelkes kampányára a “bevándorló”, osztrák munkás kenyerét elvevő magyarokkal kapcsolatban, aminek új lendületet adott a magyar kormánypropaganda. Ha kormányunk egy percig is elhitte, hogy akciója a magyarok belügye maradhat, tévedett.

***

Az őseim legalább háromszáz éve élnek a mai Magyarország területén. A méhteleki kálvinista anyakönyvben 1711. óta ott a nevük. Ennek ellenére lengyel, német vér biztosan csörgedez az ereinkben, és a rokonságban előfordult zsidó, román, és ki tudja, milyen nemzetiség még. Ez azért van, mert magyar vagyok, itt éltek és házasodtak az őseim a velük évszázadok óta élő, más nyelven beszélő földikkel! Büszke vagyok arra, hogy itt élek, és hogy a magyar történelemben volt sokféleség, őseimben mások iránti tisztelet, vendégszeretet, szolidaritás. Remélem, lesz is!

Én biztosan erre szavazok!

Kategóriák:Habsburg Birodalom, Velence, XIX. század, XVIII. század

Címkék:Idegengyűlölet, mucsa