Kárpáti Miklós hívta fel a figyelmemet Igali Mészáros József horgász-író munkásságára.
Horgászelődünk az ország és a távolabbi vidékek jelentős pecás szakírója volt, aki több írásában megemlékezett a tóról. Itt most 1942-es könyve egy aktuális részletét közlöm.
Hetek óta keresgélem a szerző életrajzi adatait, fotóját, amiből másról és másokról ő maga számosat készített. Egyelőre nem jártam sikerrel.
Légy Társszerző! Ha Neked van adatod (fotód) Igali Mészáros Józsefről, (vagy arról van információd, kinek van) kérem, oszd meg velem és az olvasókkal! Mailcímem: arpad.feher1@gmail.com. Munkaidő után hívható telefonszámom: +3620 4395648. Előre is köszönöm!
***
Tehát a történet:
Igali Mészáros József: Télen a Velencei-tavon
(Magyar Vizeken -Lampel-Wodianer, 1942.; -138-146.o.)
„Előző nap még olyan meleget sugárzott a téli nap, hogy az ereszek szakadatlanul zörögtek-csörögtek a tetőről leolvadó piszkos hólétől. Hajnal felé azonban elcsendesedtek s reggelre csontkeményre fagyott a föld. Az éjszaka megindult gyenge hóesés nyomai látszottak a fagyott göröngyök között.
Még most is szállingóznak apró hópelyhek. Néha egészen eláll a hóesés, aztán újra megindul, de éppen csak annyi esik, hogy fehér lepel borít be mindent.
Tegnap még a Velencei-tóra ráboruló vékony hómezőből is nagy, szürke foltok ütköztek ki. Reggelre aztán ezek a széljárta helyek is eltűntek, a frissen esett hó betakarta teljesen a nagy vizet.
Ötfokos hidegben ballagunk a jégen a tegnap vágott lékek felé. A tó felett ugyancsak megérezzük a hideget. Jó annak, akinek van még valami felvenni valója hátizsákjában. Csak Szegő, a lékvágó emberünk bírja jól a hideget. Pedig már szelet kapunk, még hozzá északról. Nagy erővel száguld végig a tó felett.
Kegyetlenül hideg, mindenünket telehordja hóval. Mire a lékhez érünk, nemcsak nekem, hanem társamnak is alábbhagy horgászási kedve.
Pedig még várni kell a horgászattal, míg Szegő megszabadítja a lékeket az éjszakai jégtől. Akkor aztán gyorsan berakjuk a horgokat a lékbe s még gyorsabban zsebbe kerülnek a megdermedt kezek. Sok időbe kerül, míg ismét élet költözik beléjük.
De tűrjük a komisz időt.
Közben egyre hidegebb lesz. A szél is erősbödik s néha olyan lendülettel támad ránk, hogy akinek nincs jégpatkó a bakancsán, azt bizony kimozdítja helyéből a sikos jégre borult vékonyka havon.
Az egyik léknél Szegő nagyon buzgólkodik a kiemelővel. Egy termetes csukát emel ki a hóra a fagyos szákkal. Majd azon fáradozik, hogy kivegye szájából a megakadt horgot. Most aztán kiderül, hogy Szegő sem egészen közömbös a hideg iránt, mert néhány perc után olyan mozdulattal ejti a hóra a póruljárt ragadozót, mintha valami forró tárgytól akarna megszabadulni. Néhányszor megdörzsöli kérges kezét, s nem állja meg szó nélkül.
– Cudar egy idő — mondja mély meggyőződéssel. De azért tovább álljuk a hideget, meg a száguldozó északi szelet és várjuk a jószerencsét.
Néha megreccsen alattunk a jég. Rá sem figyelünk. Nem szakad az be. Elég vastagra hízott már meg, biztosan elbírja az embert.
A jégen való járás azonban nincs minden veszély nélkül. A Velencei-tavon találunk olyan vízrészeket, amelyek nem fagynak be. Hevesnek nevezi őket a halásznép. Ezt a jelenséget sokan meleg forrásnak tulajdonítják, pedig hát a Velencei-tó vizét a csapadék, a talajvíz és a patakok táplálják. Sem hideg, sem meleg forrása nincs a tónak. A be nem fagyott részek más úton-módon keletkeznek.
A tó vize itt-ott nádtörmeléket és egyéb szerves anyagokat hord össze. Ez az iszappal takart hulladék rothadásnak indul és hőt fejleszt. Természetes, hogy ezeken a helyeken a víz felmelegszik, tehát nem fagy be vagy csak vékony, kásás jégréteg keletkezik rajta. Veszélyes helyek ezek, különösen, ha a hó egészen elrejti a heveseket. Iparkodik is elkerülni őket a horgász, halász egyaránt.
Mert nem csak a horgászok keresik fel télen a tavat, hanem a halászok is rendületlenül folytatják ősi mesterségüket a téli hidegben. Ilyenkor is ízlik ám a pompás velencei-tavi hal a csarnokból, csemegéstől, vendéglői konyháról étkező városiaknak.
A halfogás azonban télen nem olyan egyszerű, mint meleg nyári napokon. A vastag jég nehéz feladat elé állítja a halászt. Szerencsére a magyar halásznép mindig tud segíteni magán.
Megkérdezem Szegőt, mikor szokták elkezdeni a jeges halászatot.
— Rendszerint csak akkortájt — magyarázza szívesen, — amikor már több hét óta vastag hóréteg fullasztja a vizet. Ilyenkor gyünnek elő a halak a búvóhelyükről. A sötétség miatt.
További kérdéseimre megtudom tőle, hogy amikor elérkezett a halfogásra alkalmas időpont, összeverődnek a halászok a víz partján s hegyes szögekkel kivert jégpatkókat kötnek fel csizmájukra. Ez a kis szerszám nem a sarokra kerül, hanem a talp és sarok közti mélyedésbe.
A jégpatkó nem csak a biztos járást segíti, hanem a háló húzásánál és egyéb munkálatoknál is növeli a halászok erejét.
Igy felszerelve elindul a kilenc-tíz emberből álló menet a jégre. A halászathoz szükséges szerszámokat rendszerint két szánkón szállítják ki a kiszemelt tanya helyére, vagyis oda, ahol majd a halászat végbemegy. Az egyik szánkón viszik a hálót, a másikon pedig a halak behordására való vizesedényt meg a különféle szerszámokat.
Amikor odaérnek a tanyához, kiosztják egymás közt a munkát. Előkerülnek a szánkóról a szerszámok és kezdődik a lékvágás. Pattog a jégpáncél, s mind több és több helyen tűnik elő a víz a jég alól.
Ha nem nagyon vastag a jég, akkor át tudják vágni az egyszerű lékvágó fejszével, a szakócával. Erős télben, mikor különösen meghízik a jég, ezekkel a szerszámokkal már nem sok eredményt lehet elérni. Ilyenkor csak a különleges hosszúnyakú lékelő segítségével tudják megközelíteni a vizet.
A lékek kivágásában természetesen rendszer van. A munka a kiszemelt tanya közepén kezdődik el, ott vágják ki a legnagyobb léket, az úgynevezett bedöntőt Ettől kissé előrébb, de jobbra-balra távolodva, egymástól bizonyos távolságra, a háló hosszúságának megfelelően, kivágják a sorlékeket ; azután egyenes irányban, mindkét oldalon, egymással párhuzamosan, elkészülnek a további sorlékek, majd a hálóval lehalászandó terület berekesztése végett ismét közelednek egymáshoz a lékek ; végül az ajtólékben találkoznak újra egymással.
Ezek az igen érdekes előkészítő munkálatok az előfeltételei a jeges halászatnak. Csak ezek után kerülhet sor a tulajdonképpeni halászatra.
A szánkóval kiszállított és gondosan sorbaszedett hálót odahúzzák az elsőnek kivágott lékhez, a bedöntőhöz, és azon át jég alá döntik az egész hálót. Két végére hosszú kötél van ráerősítve, ehhez kötik hozzá a fenyőfából készült tíz-tizenhárom méter hosszú rohonyt. Ez a szerszám igen fontos kelléke a jégalatti halászatnak, mert a háló vízbedöntése után az egyik rohonyt balra, a másikat jobbra a jég alá nyomják a következő lék irányába, hogy a halász ott csáklyájával megfoghassa és tovább irányíthassa a következő lék nyílásához. Amint a rohony egyik léktől a másikig halad, lassan kiterül a jég alatt a háló, s mire a saroklékhez ér a vége, már teljesen be is zárta a lehalászandó területet.
A sorlékek kivágásának helyét tehát a rohony hossza szabja meg; a lékek egymástól való távolságának jóval kisebbnek kell lennie, mint a rohony hosszúsága. Megtörténik, hogy a rohony eltéveszti az irányt és nem a következő lék felé halad, hanem attól eltérve eltűnik a jég alatt. A halász ilyenkor is megtalálja a módját, miként segítsen magán.
A második szánkóra felrakott sok szerszám között ott pihen a könnyű nyélre szerelt vaskampó, a germencs, a jegeshalászat ügyes kis készsége. Kézbe is kerül gyorsan, ha a rohony nem a helyes úton jár. Benyomják a léken át, megkeresik vele a jég alatt az eltévedt rohonyt és odahúzzák a lékhez, hogy a háló húzása rendben folytatódjék.
A tanyák lehalászásának időtartama mindig attól függ, mekkora a tanya nagysága. A Velencei-tavon rendszerint egy, másfél óra hosszat is eltart egy tanya bekerítése, vagyis maga a hálóhúzás. Természetesen a lékek kivágásával együtt jóval több idő kell a tanya lehalászásához.
Folyik a munka, a rohony lékről-lékre távolodik az elindulás helyétől és húzza a hálót maga után. Fordul a két rohony, egymásfelé tartanak, s az ajtólékben találkozva előbujnak a jég alól. Szárazra kerül a vontatókötél is, utána pedig a háló két vége tűnik elő a jéghideg vízből. Kíváncsi szemek merednek az ajtólék nyílására, érdeklődéssel várják, milyen a zsákmány, mennyi hal ficánkol a háló falai közt.
Ez már aztán szerencse dolga. Néha alig akad hal a hálóba, máskor viszont bőséges zsákmány nehezíti meg a háló kiemelését. A kifogott halakat a szánkón várja a nagy vizes-edény, de ha nincs nagy fagy, akkor kosarakba rakják őket, és úgy szállítják el a legközelebbi telepre, ahol bárkára kerülnek. Innen indul el a Velencei-tó ízletes hala az ország nagyobb városainak piacára.
A jeges halászatot a tél ereje szabja meg. Néha egyhuzamban sokáig alkalmas jég várja a szerencse fiait, máskor meg alig volt egy hálóhúzás, máris bent vagyunk a tavaszban ; olvad a jég, semmire sem jó, s a halásznép hálóit foltozgatva várja a víz teljes felszabadulását, hogy ismét megindulhassanak a nagy kerítő halászatok a Velencei-tó sík vizein.
Szegő sok mindent tud a jeges halászatról, hiszen már hosszú idő óta a Velencei-tó mellett éli csendes életét ; régebben halászattal, most pedig egyéb, természetéhez illő munkával keresi meg a mindennapit. Természetéhez illő munkának tartja a lék-kivágást is, ami számunkra nagy szerencse, ámbár a lékek ezúttal nem sok örömet szereztek nekünk. Mindössze ez az egy csuka került horogra. Még csak kapásunk sem volt több, mint ez az egy. Már pedig ha nincs fogás, még az egyfokos hideget is tíznek érzi a horgász. Hát még az olyat, mint ez a mai szeles idő! Abba is hagytuk a horgászatot hamarosan, de elhatároztuk, hogy másnap még ott maradunk a Velencei-tó mellett és meglátogatjuk a csukák otthonát.
Hiába no, a horgászkedvet csak ideig-óráig hűti le a hó, a szél, a fagy. Lefekvés előtt még megkérdeztem Szegőt, hogy mit gondol, milyen idő lesz másnap. Ő nagyon biztatott, hogy reggelre nyoma sem lesz szélnek és olyan horgászatot rendezünk, amilyen még nem volt a tavon.
Reggel Szegő hangjára ébredek. Éppen az ablakom alatt vitatkozik valakivel az időről. Azzal vet véget a már régóta húzódó vitának, hogy kereken kijelenti :
— Délre olyan napsütés lesz, hogy csakúgy folyik majd a hó.
Erre már kénytelen voltam kinézni az ablakon; hogy mi adhatot neki okot erre a határozott kijelentésre. Nem látok semmit. Olyan vastag köd zárja el a kilátást, hogy a pár méterre levő tárgyak körvonalait sem tudom kivenni. Pedig már tíz óra felé jár az idő, délig nem sok ideje van a napnak, hogy elűzze a ködöt, Nagyon elkeserítő volt az idő.
És bizony jóval elmúlt már dél, amikor a köd oszlani kezdett. Akkor azonban a nap sugarai egyre nagyobb erővel törtek elő. A tó képe már teljes egészében kibontakozott a ködből, csak a túlsó parton a hegyek voltak még láthatatlanok. Mire elindultunk a jégre, az ereszek már hangosak voltak. Olyan csodálatos idő volt, amilyet csak a téli verőfény tud az ember szeme elé varázsolni. Vakítóan ragyogott a hó a tiszta napsütésben. Mennyire más volt a hangulat most, mint tegnap abban az ítéletidőben.
A lékek az éjjel befagytak, de könnyen engedtek az ütés erejének. Kiszedtük az apró jégszilánkokat és hamarosan tiszta vizet vett körül a lék széle. A horgászat kitűnő hangulatban kezdődött, melyet csak fokozott az első órában zsákmányul ejtett kétkilós csuka. Utána nemsokára két másik, de jóval kisebb példány vesztett rajt a horgon. Sajnos, éppen akkor, amikor még további jó fogásban lehetett volna részünk, abba kellett hagyni a horgászatot.
A téli nap nagyon rövidre szabja a horgászat idejét, különösen akkor, ha az későn kezdődik.
Már erősen szürkült, amikor a jégről letérve a parton tapostuk a havat szállásunk felé.”
Kapcsolódó bejegyzés:
Kategóriák:1939-1945, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, Légy Társszerző!, Szerzők, források, történetek, Velencei tó, XX. század
Velenceblog 
Vélemény, hozzászólás?