Velence –Tükröspuszta III: ahogy Malomvári Tiborné, Teréz látta Tükröspusztát 1955-1971 között

Szerző: Malomvári Tiborné, Teréz ( kézirat dátumai: 2008.-2014.)

 

A kézirat eredetijét a Velencei Helytörténeti Egyesülettől (Kedves Galambos Marika, ezúton is köszönöm) kaptam a Tükröspusztát leíró munkámhoz. Idő közben- édesanyám révén felvéve a családdal a kapcsolatot (kösz’ Écsanya) néhány kisebb kiegészítést kapott a 2008-as kézirat.

Korábbi terveimmel ellentétben – a Szerző szíves engedélyével- nemcsak forrásként használom fel, hanem közlöm Malomvári Tiborné visszaemlékezését tükrösi tanítói éveiről.

Nem elsősorban Tükrös leírása miatt. Sokkal inkább azért, amit az életről, az életükről írt. Emberi sorsokról van benne szó, amit a magam korában már közvetlenül nem tapasztaltam meg, és ami mára a szó szoros értelmében (kő)törmelékként maradt fenn, meg a hely gyermekeiben és történeteiben.

gyerekek

Akkor gyerekek Tükrösön-ma úgy 50-60 évesek. Ismered őket? (A Malomvári család gyűjteményéből)

Nincs iránta nosztalgiám, nem vágynék oda (bár a Tükrössy kastély képét örömmel leírnám egyszer), de a múltunk része, és mint ilyen, megörökítendő.

 

***

 

Malomvári Tiborné, Terézia:

TÜKRÖS TÜKRE

 

Velence-Tükröspuszta, a Pusztaszabolcs felé vezető főútvonal- amely 1955-ben igen rossz minőségű makadámút volt- a LIDÓ-tól számítva a 7-es km kőnél leágazott jobbra. Szép, széles fasorral beültetett bekötőút volt, ősztől-tavaszig vendégmarasztaló sárral. Télen méteres hófúvással mert az út mélyen feküdt. Március 15-től október 15-ig igen szép látványt nyújtott az egyenes út,a végén elterülő kastélyparkig, amely kb. 2 hold földterületet foglalt el, az emelkedő út végén lévő kastély épülettel. Díszfák, dísznövények, bokrok övezték három oldalról az épületet. A Bekötő út jobbra 15-20 m hosszúságban kikerülte a kastélyparkot. Szemben találtuk magunkat a régi gazdatiszi épülettel, amely ’45után iskola lett.

A parkon egy gyalogösvényen keresztül lehetett menni az élősövény gleditsia, keritést kikerülve, elénk tárult az épület, amelyet mindig megcsodáltunk. Magas, földszintes, alápincézett épület volt a kastély, középen egy kis balkonnal, amely a parkra nézett. A kb. 30 m széles épület lehetett a kastély épülete. Az iskolaépület előtt jobbra kanyarodott az út a Ferenc-tanya felé. A Dudás-tanya meg még néhány tanya vette körül az iskolát, onnan jártak be a gyerekek.

Iskola

A volt intézői ház, az ’50 -es években iskolaépület. Itt tanított a Malomvári házaspár (A Malomvári házaspár gyűjteményéből)

Az alápincézett, magasföldszinti épület kb 30 m hosszú s 10 méter széles lehetett, irodákkal, üzemegység-vezetői lakással, kultúrteremmel, üzemegységi konyhával, és ebédlővel a végén.

Az iskolaépület is kb. 2 hold föld közepén terült el, nagy udvarral, gesztenyefákkal, virágos kerttel az iskola ablaka alatt, oldalt gyümölcsfákkal és veteményes kerttel.

1963-ban a Velencei Tanácsházáról 1000 db lucfenyő palántát küldtek azzal, hogy felével ültessük be az iskola kertet, a másik felét osszuk el a lakosság között. A 7. 8. osztályos tanulók be is ültették, öntözték. Meg is eredtek szépen. Kapálgatták, és gyönyörködtünk a fejlődésükben, 1971-ig, az iskola körzetesítéséig.

1955-ben, mikor a pusztára kerültünk tanítani, három tanerős iskola volt, a tanulók létszáma miatt. Akkor 82 tanuló járt iskolába.

Tükrös-puszta az agárdi Győzelem Állami Gazdaság egyik üzemegysége volt. Zsoldos György volt az üzemegység vezetője, több agronómussal és több hivatali dolgozóval.

Mikor 1955 augusztus 8.-án este 7 óra körül megérkeztünk, karomban a 6 hónapos kislányommal, a Puszta lakosságának egy része már várt bennünket az iskola udvarán. Látva a három apró gyermekemet, akik közül a legidősebb is csak 3 éves volt, megszólalt „jóindulatúan” Luncz Mihályné: “Maguk sem esznek meg itt 1 kg sót”. Nem ijesztett meg bennünket az a szívélyesnek éppen nem mondható fogadtatás, mert tele voltunk világmegváltó tervekkel. Tudtuk, hogy nem csak az iskola gondja a mienk, hanem a puszta népét és a fiatalságot is a szárnyunk alá kellett venni, s nekik is segítségükre kellett lennünk.

Nem volt nehéz, mert ezek az emberek nyitottak voltak és befogadók minden szépre és jóra. Nem volt nehéz együttműködni velük. Hamar megismerkedtünk, mert keresték a kapcsolatot velünk, és mi is velük. Arra vártak, hogy valaki irányítsa, vezesse őket.

Cserny Erzsébet kolléganőnk, aki az Állami Gazdaság másik pusztájáról jött át tanítani, tapasztalatokkal rendelkezett, és segítségünkre volt abban, hogyan fogjunk a pusztai élet vezetéséhez. Abban az időben Zsoldos György agrármérnök volt az üzemegység vezetője, szigorú, rendszerető, precíz ember volt, igyekezett a kéréseket teljesíteni, és a pusztai ember segítségére lenni, de akinek munkáján meglátszott, hogy a párt utasítását maradéktalanul végre kellett hajtani, nem akarta, hogy a tanítók kivételt képezzenek a pusztai emberrel szemben. Ha nekünk be kellett jönni Velencére értekezletre az iskolába, szólt a kocsisnak; “rakja le a trágyát és vigye a tanítókat”. Előfordult, míg saját járművünk nem lett, bementünk szüleinkhez Anyák Napjára Fehérvárra. Vasárnap délelőtt be is vitt bennünket értük. Mikor a kocsis, akit megkértünk, jöjjön értünk, kérdezte az üzemegységvezetőt, mehet-e a tanítókért, azt felelte; “Tudják, merre van Tükrös!”.

Nagyon nehéz 6 esztendő volt a 3 gyerekkel. Szinte alig tudtuk elhagyni a pusztát, mert gyalog messze volt az állomás. Az egyik 7, a másik 9 kilométerre volt Tükröstől.

A puszta lakossága sem vette jó néven a vezető merevségét. 1956. őszén meg is történt a baj. A forradalom napjaiban az egyik munkás leszúrta őt, aki azonnal meghalt. Okulva a vezetők ezen tragédiáján, mintha könnyebbek lettek volna hétköznapjaink. Jobban odafigyeltek a puszta népének gondjaira. A vezetőség gondoskodott arról, hogy a kastély épülete melletti istállót átalakítsák, egyik felét ital-, másik felét fűszerbolttá. Lett boltvezető és gondoskodtak arról, hogy hetente kétszer friss kenyér legyen a boltban a lakosság számára, és liszt, cukor a főzéshez. Kedvezményes tejet is kaptak az 1 éven aluli gyerekek. Hetente egyszer, már a 60-as években húst is lehetett rendelni ezeken keresztül, és önköltséges áron kapta a lakosság. Tehát amit csak tudott az Állami Gazdaság Vezetősége, juttatott a dolgozók családjainak. Mi sem voltunk kivételek.

A 60-as évek közepén megjelentek a mezőgazdaság gépek, és az ügyesebb munkások már géppel szántottak, vetettek, arattak. Szükséges volt a gépek vezetéséhez a 8 általános iskolai végzettség. Akiknek nem volt meg a bizonyítványuk, férjem felkészítette, a 6. 7. 8. osztályos tananyagból, és itt Velencén a szaktanárok levizsgáztatták őket, (Eredményesen tették le a vizsgát.) Az 50-es évek végére elkészült a Pusztaszabolcs-Dunaújvárosi út, de a 2 km-es bevezető út földút maradt 1971-ig. Az iskola körzetesítésekor a köves út elkészült, mert az autóbusz nem tudta volna ki-, és beszállítani a gyerekeket.

Tehát amíg mi 16 évig ott tanítottunk, csak földút maradt a bekötő út, pedig azzal hitegettek bennünket 1955-ben, hogy hamarosan lesz bekötőút és buszjárat. Mikor rákérdeztünk erre a fontos hiányosságra, azt mondta az egyik üzemegység-vezető; “nem vagyunk olyan szegények, hogy ígérgetni ne tudnánk!”. A hetenkénti orvosi rendelés is komoly gondokat okozott. Hol Velencéhez, hol Pusztaszabolcshoz tartozott a puszta népe. Ha az útviszonyok engedték, hetente egy alkalommal jött az orvos a védőnővel, szekéren. A fogorvosi rendelés szintét megosztott volt Szabolcs és Velence között.

Az orvosi ellátás akkor állandósult, amikor Dr. Becze Judit lett a fogorvosnő, és Dr. Berényi Lídia lett a körzeti orvosnő. Addig a szekér ide-oda vitte a betegeket a rendelésre.

Elődeink egy, esetleg két évig maradtak a pusztán. Csak Duppainé Kolbe Sarolta volt hűséges a pusztához és Cserny Erzsébet tanítónő, akivel 5 évet együtt dolgoztunk. Mi 16 évig, a körzetesítésig maradtunk, mi bírtuk legtovább. Nem szerettem vándorolni, és rosszabb helyre már nem is kerülhettünk volna.

Viszont megvan az az elégtételem, hogy hasznosítottuk magunkat, s nem hiába dolgoztunk 16 évig egy helyben. A 16 év alatt szakmailag visszafejlődtünk, de volt mit pótolni Velencén. Viszont a Tükrösiek mind boldogultak az életben.

Az iskola életéből

1950. szeptemberében 3 tanerővel kezdődött a tanítás. Egy-három; kettő-négy osztály összevonásából az alsó tagozat. Az 5.-6.-7.-8. osztályok egy kézben négy osztály összevonásával tanultak. Férjem volt a felsőtagozatos nevelő. Akkor 83 tanuló volt a pusztán. Az alsósok voltak többen, Melnyikov-módszerrel (Nem találtam róla használható leírást. Úgy tűnik, valamilyen kollektív tanulási-oktatási módszer lehetett-FÁ)  dolgoztunk. Én vezettem az első-harmadik osztályt. Cserny Erzsébet kolléganőnk a második-negyedik osztályt. A nagyobbik teremben felváltva ment a tanítás. Egyik héten délelőtt ment az egyik csoport, a másik csoport délután. Hetenként váltottunk. Megfelelő szinten ment az oktatás, az írásbeli felmérők igazolták a tanulók tudásszintjét. A felmérőket 2 évig meg kellett őriznünk. Az írásbeli felmérők igazolták a haladást.

iskolai ünnepség

Iskolai műsor Tükrösön (A Malomvári család gyűjteményéből)

Természetesen az ünnepélyek megszervezése is a mi dolgunk volt, tanévnyitó, tanévzáró, ballagás, Anyák Napja, állami ünnepségek megrendezése. Igyekeztünk nagy gonddal megszervezni. Műsoros estekre, irodalmi estre is volt igény, főleg a betakarítás után, márciusig. Az ifjak, fiatal lányok, leszerelt katonák szívesen töltötték szabadidejüket az iskolában. Programokat szerveztünk és ők irányítással megvalósították. Egy kis fényt vittünk a puszta életébe. /Villany volt, minden család havi 40,- Ft-os átalányt fizetett, de teknőben mostunk és asztali tűzhelyen főztünk./

1957-ben a kastély kultúrtermében megjelent az első fekete-fehér TV. Amíg újdonság volt, a puszta apraja-nagyja ott ült előtte a padokon, és néztük a csodát.

Az 1960-as évek elején, amikor megépült a honvédség épülete Tükrös közelében, a kiskatonák társaságra vágytak, és esténként megjelentek az iskola nagytermében. Jó néhányukat beszerveztem néptánc-csoportba, az ügyesebbeket vegyes-páros táncba. Megtanultuk a Kapuvári-verbunkost, a Mikepércsi-csárdást, a Bagi-leánytáncot, orosz leánytáncot, és együtt örültünk a sikernek. És még jó néhány táncot tanultunk az évek során. A fiatal lányok és legények igényt tartottak a szereplésre. Színdarabokat adtak elő, az iskolások is ügyeskedtek néhány jelenettel, szavalókórussal jeleskedtek. /Fényképek is vannak róluk./ A néptáncokat több üzemegység ünnepén bemutattuk nagy sikerrel. Itt, Velencén is felléptek egyszer Május elsején. A honvédség vezetői beneveztek a dunántúli honvédségi táncversenyre /népi/. Dunántúli együttesek vetélkedtek. Mi a 3. helyezést értük el, a 23 benevező közül. Ügyesek, törekvők voltak, a szereplésre lelkesen készültek, bizonyították, hogy ők is megállják a helyüket. Ezért a munkámért ,elismerésként 2 db színházjegyet kaptam Székesfehérvárra.

1959-ben felkértek, hogy legyek könyvbizományos. Mivel könyvbarát voltam, rá is álltam erre a munkára, és terjesztettem, főleg az olcsó könyveket. Irodalmi est keretén belül felkeltettem az érdeklődést, főleg a magyar klasszikusok iránt. Jókai, Móricz, Móra, Gárdonyi iránt sikerült felkelteni az érdeklődést.

A külföldi írók regényes történeteit is ajánlgattam, sőt könyvbált is rendeztünk nagy sikerrel. Farsangi bálokat is rendeztünk, A nagy zsibongó alkalmas volt arra, hogy a rendezvényeket lebonyolítsuk.

Minden évben a 8. osztályosokat ünnepélyes keretek között elbúcsúztattuk. Este a szülők megvendégelték a gyerekeket, csirkepaprikással. Finom sütemények, üdítők kerültek a megterített /fehér abrosszal/ pingpongasztalra. A 12 év alatt 200.000,- Ft értékű könyvet adtam el, és olvasóvá neveltem a puszta lakosságát. A szülőkön is meglátszott az egymás segítése, odafigyeltek egymásra, segítették egymást. Együtt örültek, együtt búsultak.

A szülők szorgalmasan dolgoztak. Ki előbb, ki utóbb felépített egy kis házat, a Tükröshöz közel álló falukban; Pusztaszabolcson, Velencén, Agárdon, Zichyújfaluban, Gárdonyban. Beköltöztek, és egyre fogyott a gyerekek létszáma az iskolában. Az Állami Gazdaság vezetése is segítette őket az építkezésben. 1971-re , a körzetesítésig alig maradt néhány család a pusztán. Mikor minden család beköltözött a falvakba, megkezdődött Tükröspuszta felszámolása. Lebontották az iskolát, a kastélyt, a lakóépületeket, istállókat. Kő kövön nem maradt. Felszántották az egész területet. Itt talán meg kell említenem, hogy az üzemegység egy vezetőből, egy párttitkárból, néhány beosztott agrármérnökből, tisztviselőből állt, akik az adminisztrációs munkát végezték. Tejjegyet, ebédjegyet kezeltek. Dr. Bögi Károly a jogtanácsosi munkát végezte el.

Meg kell említenem, hogy aki dolgozni akart, mindenki kapott munkát, képességének megfelelően. Ha nem helyben, átszállították a másik üzemegységbe. A gyalogmunkásokat minden nap hozták-vitték, ahol éppen munka volt. Reggel 6-tól este 6-ig dolgoztak az emberek. Meg is fizették őket. Az iskolánkból több továbbtanuló diák lett. A gazdaság vezetősége gondoskodott a szakmai oktatásról: bentlakásos formában mezőgazdasági szakembereket képeztek.

Többen megtalálták a módját annak, hogy egyébként is tovább képezzék magukat. Leérettségiztek, főiskolára mentek, és beilleszkedtek a társadalomba. Több tanár, tanító, üzletvezető, tipográfus, tisztségviselő, közgazdász volt a pusztai iskola tanulói között. Jelszó volt: “Tanulj, hogy boldogulj! ” Érdeklődve elődeink iránt, kitudódott, hogy több fiatal tanítónő tanított itt előttünk, akik 1-2 évnél többet nem bírtak ki, ebben az áldatlan helyzetben. Közvetlen elődünk Duppai Lászlóné, szül. Kolbe Sarolta volt, aki nyugdíjazásáig volt az alsó 4. osztály nevelője. Ő annak a lengyel származású papnak volt az unokahúga, akit kb. 20 évvel ezelőtt szentté avattak Rómában. Meg is hívta az egész családját II. János Pál pápa Rómába a szentté avatásra. A tanítónéni 93 éves korában halt meg.

Tükröspuszta valóban a béke szigete volt, egy oázis a sivatagban. A nagyobbik tanteremben minden hónap 3. vasárnapján szentmise volt. A velencei atya jött ki vasárnap 3 órára. Az iskolaablak alatt lévő haranglábon egy 50-60 kg-os harang jelezte fél órával korábban a mise kezdetét. A szülők is, gyerekek is jöttek szép számmal. A tanév folyamán minden szerdán kijött a katolikus atya és a református tiszteletes úr is hittanórát tartottak tanítás után. Egy gyereknek sem jutott eszébe, hogy meglépjen az óra elől. Mind voltak is első áldozók, a szülők meg igényelték, hogy erkölcsi nevelésben legyen része a gyereknek.

Nem voltak fegyelmezési problémáink a tanórák alatt sem, tisztelték a szüleiket, tanítóikat és az elöljárókat, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ez az egyszerű pusztai ember tudta, mi az a tisztesség, az adott szó szentsége, a munkához való hozzáállás, annak becsületes, lelkiismeretes elvégzése és a gyerekétől is ezt akarta elvárni.

Még keményen neveltük 50 évvel ezelőtt a gyerekeket, de a szülőknél sem fordulhatott elő lazaság. Amint tapasztaltam, jóindulatúak voltak a pusztai emberek. /A hatalmaskodók kezdték éreztetni hatalmukat, de a nép nem vett róla tudomást./

Meghitt, belsőséges ünnepség volt az Anyák Napja. Minden tanulót szerepeltettünk, és személyesen is köszöntötték édesanyjukat, nagyanyjukat. A férjem megható beszédet mondott, amely növelte a belsőséges hangulatot. Énekeltek, verseltek a gyerekek, ahogy ez ilyenkor szokás. A gyermeknapot a szülők ünnepelték, egy alkalommal fagylaltot hozattunk a pusztai gyerekeknek az állami gazdaság vezetőinek segítségével. Az állami ünnepségeket az Állami Gazdaság vezetői vacsorával koronázták meg. De senki nem itta le magát az asztal alá, volt még tekintélytisztelet. Persze, utána táncmulatsággal zárult az ünnepség.

Farsangi bál is szerepelt az éves programban. Forró virsli, sör és italmérés is volt. Jó híre lehetett a rendezvényeinknek, mert több alkalommal átjöttek a többi üzemegység vezető dolgozói is.

Ki kell emelni olyan személyeket, akik említésre méltók: Bárándi bácsit, aki vitéz volt az I. Világháborúban. A legfiatalabb fiát még mi is tanítottuk. Miklós nevű fiának Vitéz Nagybányai Horthy Miklós volt a keresztapja, s ez alkalomból 1 házat és 10 hold földet adott ajándékba a családnak a kormányzó. Nem csak névleg volt vitéz, az egész magatartása, embersége vitéz volt. Itt megemlíthetném még Szórádi bácsit is, aki ha nem is rendelkezett vitézi címmel, de magatartásában, munkájában, családjában példaértékű volt az élete és a gyermekeit is hasonló szellemben nevelte.

Azzal kellett volna kezdenem a történetet, hogy ennek a pusztának a tulajdonosa Tükrösi Richárd volt, a kastélynak, a hozzá tartozó /tudomásom szerint/ 10.000 hold földdel. Bizonyára többet tud mondani erről az, aki 1945-1950. között ott élt, pl. a Hausel-család. Hausel bácsi elmondása alapján annyit tudtunk meg a kastély berendezéséről, hogy a bútorokat széthordták, a könyvtár könyveivel pedig a sáros utakat rakták ki. Az olajfestményekkel az ólak tetejét fedték be, hogy be ne ázzon.

A forradalom napjairól annyit még, hogy hiába mondta be a rádió, hogy nincs tanítás, mi minden nap tanítottunk, és leadtuk a napi tananyagot, mert a gyerekek is mind ott voltak az iskolában. Rendbontásnak ítéltem volna a tanítás megtagadását.

Egy nem éppen kellemes emlékünk is van a forradalom napjairól, Zsoldos György meggyilkolásán kívül. A forradalmat követő napokban egy teherautónyi szabadságharcos Budapestről megszállta Tükröst. Felkérték a férjemet, mint az iskola vezetőjét, hogy szóljon a lakossághoz. Ő mint történelmet jól ismerő ember, és igaz magyar hazafi, ezt meg is tette. Én biztattam, ne menjen el, mert ez egy pünkösdi királyság, és megtorlás lesz a vége. Férjem válasza: “Ha minden magyar így gondolkodna, hát soha nem lett volna Kossuth és szabadságharc!” Tizenkét napig fel is lélegeztünk volna, az öröm mámorában úszó ország népével együtt, de aztán jött a megtorlás. Mivel véletlenek nincsenek, az történt, hogy Zsoldos György halála után Nyakas Lajos vette át az üzemegység vezetését, aki ÁVH-s tiszt volt, és mint új ember, egyik este 11 óráig dolgozott a kastély épületében levő irodájában. Látva a világosságot, az ÁVH-sok bezörgettek az ablakon, és kérdezték, hogy hol lakik a Malomvári. Erre ő azt válaszolta, – mivel ismerte őket – ne keressetek semmiféle Malomvárit, menjetek haza Székesfehérvárra. Mikor napok múlva megtudtuk, mi történt a kastély irodájában, még a hideg veríték is kivert bennünket. Ha akkor elviszik, agyonverik, talán fel is akasztják, mert akkor nem volt szabad magyarnak és hazafinak lenni.

De hát isteni gondviselés, az volt. De hála Istennek ennek a rémuralomnak végre vége, és “vannak véletlenek”.

Velence, 2008. június 24.

Malomvári Tiborné

 

Tükrös tükre folytatás

 

Tükröspuszta élete nem 1955-ben kezdődött, amikor mi odaérkeztünk, hanem évekkel előbb. Hiszen a lakóépületek 1952-ben épültek, és tanítás már volt az 1950-51-es tanévben, tehát tanulók is voltak, de nagyon kezdetleges körülmények között. Volt iskolatársam, Kovács Ilona tanítónő, már az 1950-51-es tanévet ott kezdte, és mind a 8 osztályt ő tanította. Villany nem volt, petróleum lámpa volt a világítási eszköz. El sem tudom képzelni, hogy ilyen körülmények között milyen nagy feladat lehetett az oktatás. De volt oktatás, mert pl. Hausel Béla 1955-ben érettségizett, tehát az alapoktatást ott kapta. Csak annyit mondott Kovács Ilona tanítónő, hogy pokol volt az az egy év. Farkas Zsuzsa iskolatársam is tanított ott utána, de úgy tudom, 1 évig bírta az ottani körülményeket. Egy szobájuk volt, egy ágy szalmazsákkal, ez volt az összes berendezés.

Utánuk jött tanítani Duppainé tanítónő, aki 1955-ig tanított ott, és egy apáca, aki minden nap kijárt tanítani Tükrösbe- Gárdonyból.

Ő a felső tagozat 4 osztályát tanította, Duppainé pedig az alsó 4 osztályt.

Hogy mikor lett a gazdatiszti lakásból iskola 1945 útán, erre bizonyára Hausel Béla tudna választ adni, akinek az édesapja a háború előtt Tükrössy Richárd uraság főkertésze volt.

 

Tükröspuszta megszűnése

-szóbeli megjegyzés a Szerző lányától, Klárától, 2014-ben-

 

1970 őszén a felső tagozat bejött Velencére Malomvári Tiborral. Az alsó tagozat hozzávetőleg 1973 őszén került Velencére. Az iskola és a szolgálati lakás „magára maradt”, a helyiek és környékbeliek elbontották. Emlékei szerint tehát nem (vagy csak részben) állami elbontás lett a sorsa a háznak, később Tükrösnek. Akkori megítélés szerint kulturtörténeti érték nélküli volt.

 

 



Kategóriák:1945-1989, Agárd, Emberek, Fotók, képek, történetek, Gárdony, Pusztaszabolcs, Székesfehérvár, Tükröspuszta, Település-szerkezet, Településszociológia, Velence, XX. század, Zichyújfalu

Címkék:, , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

3 hozzászólás

  1. Koszonom szepen ezen erdekes leirast, a Barandi bacsi legkisebb unokaja vagyok.

  2. Teca néni januárban, 88 évesen eltávozott. Sok emlékét megosztotta velünk, sokat magával vitt. Isten nyugosztalja!

    • Nyugodjon békében Teca néni. Tükröspusztán születtem 59-ben , sok mindent nem tudtam a helyről , kevés ideig laktak ott a szüleim. Nagy érdeklődéssel olvastam a leírást. Köszönöm szépen.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: