A minap kedvesem, Zsuzsa vakhallevest főzött az édesanyjának.
Már a neve miatt is érdekelt. Ha valamiben benne van a hal szó, fölkapom a fejem: amerre jártam a világban, megkóstoltam a helyi halételeket, mert érdekelt, hogyan bánnak a hallal ott, ahol más a víz, az alapanyag és a hagyomány.
Így a jászkun világból érkező „halétel” különösen izgatott — főleg, mert Zsuzsa szigorú vegán, az édesanyja pedig még tojást sem kért bele. Hogyan lesz ebből halleves?
***
Zsuzsa répaféléket és néhány szem krumplit készített elő. Finoman szeletelt, előtte pedig feltűnő alapossággal tisztított meg mindent.
Én másként csinálom: ha egy fehérrépa vége már jóval nyolc milliméter alá vékonyodik, levágom, és a maradék megy a komposztra. Nem nagy veszteség, gondolom.
Zsuzsa nem így tett. Nyugodtan, időt nem sajnálva dolgozott tovább a répa legvégéig, az utolsó milliméterig. Apró mozdulatokkal tisztította és felszeletelte azt is, amit én már régen elengedtem volna. A krumplival is így bánt.
Közben összeállt előttem a vakhalleves titka: egyszerű zöldségleves készült.
A zöldségek kissé megpirultak a gyenge hagymás alapon. Zsuzsa olajat használt; valamelyik régi elődje alighanem zsírral készítette. Aztán víz, krumpli, jó sok babérlevél, végül pirospaprika került bele. Ennél egyszerűbb levest nehéz volna elképzelni.
Zsuzsa elmesélte: ha jobban ment nagyanyjánál, személyenként egy tojás is jutott a levesbe, úgy belefőzve, mint a buggyantott tojás. Az volt a hal szeme. Ettől lett a zöldséglevesből vakhalleves , mármint félvak— egy nagy család hétköznapi déli ebédje a Kunságban.
***
Történetként itt akár véget is érhetne a bejegyzés: kedves népi tréfa, furcsa ételnév, régi recept, amelyben hal sose úszott.
Engem azonban nem ez fogott meg igazán, hanem Zsuzsa keze: az a mozdulat, ahogy a répa legvégét tisztította. Hogy ez milyen érdekes blogtéma?!
Ezt a gondosságot a nagyanyjától látta Kunszentmártonban. Nem életvezetési elvként, fenntarthatósági programként vagy erkölcsi tanításként. Egyszerűen így csinálták. Amit meg lehetett enni, azt nem dobták el; ami étel volt, annak értéke volt.
Abban a mozdulatban valami nagyon régi vált láthatóvá: az ételhez való viszony sokkal többet elárul egy korról, mint maga a recept.
***
Eszembe jutott Oláh Géza bácsi, akiről korábban írtam ezen a blogon: az utolsó általam ismert velencei halász.
Halász volt. A hal számára nem egzotikus alapanyag, hanem a világ természetes része: amit a tó adott, amivel dolgozott, amiből étele készült.
Zsuzsa nagyanyjának világában a kert és a kamra adta a kézenfekvő alapanyagot: répát, krumplit, hagymát, paprikát. Más táj, más étel, más hagyomány — mégis ugyanaz a viszony ahhoz, amit a környezet adott.
A halász számára a hal nem eldobható áru volt; Zsuzsa nagyanyja számára a répa utolsó néhány millimétere sem volt fölösleg. Az alapanyag iránti tisztelet ugyanaz.
Ezért érzem úgy, hogy a régi népi ételekben nem elsősorban a recept az érdekes, hanem a figyelem. Kevés eszköz, egyszerű alapanyag, szerény körülmények — és annál több pontosság. Ha kevés van, nincs mit pazarolni.
Ha abból kell főzni, ami éppen van, az ember megtanulja tisztelni azt, ami a kezébe kerül. Talán ezt könnyű ma elveszíteni, amikor szinte mindenből bármikor lehet másikat venni. Régen a répa vége sem „fölösleg”, a hal sem egyszerűen „alapanyag” volt, hanem az, amit a föld vagy a víz adott.
Most is látom Zsuzsa kezét, ahogy a fehérrépa legvékonyabb végét tisztítja. Néhány milliméter: gazdaságilag nevetséges tétel, időben talán veszteséges művelet. Mégsem fölösleges.
Mert benne van több nemzedék tapasztalata: az étel iránti tisztelet, a pazarlástól való ösztönös idegenkedés, a türelem és valami, amit alázatnak neveznék. Nem pontosan ugyanaz a világ, mint Oláh Géza bácsié, de ugyanaz a figyelem. Talán ugyanaz az alázat. (Bánom, de nem kérdeztem Géza bácsit: szerette egyáltalán a halat?)
***
Nem tudom, kinek mennyi türelme lesz végigolvasni egy történetet egy zöldséglevesről és egy néhány milliméteres répavégről. Nekem fontos, mert életünk jelentős része éppen ilyen apró mozdulatokban öröklődik tovább.
Nem mondatokban, szabályokban vagy receptekben, hanem abban, ahogyan valaki megfog egy kést, megtisztít egy répát, és nem dob el valamit, amiből még étel lehet.
Talán ez a tradíció egyik legszebb formája: amikor már senki sem mondja meg, hogy valamit hogy kell csinálni. Egyszerűen így mozdul a kéz.
Köszönöm, Géza bácsi (Gyurka!) ! Köszönöm, kedves Ismeretlen Nagymama! Köszönöm Zsuzsanna (Napsugár)!
Magyar extrakt
A személyes hangvételű, publicisztikai blogbejegyzés a vakhalleves nevű, a jászkun világhoz és Kunszentmárton családi étkezési hagyományaihoz kötődő egyszerű zöldségleves történetét idézi fel. A leves elnevezése abból ered, hogy jobb időkben személyenként egy-egy belefőzött tojás jelképezte a hal szemét. A szerző figyelme azonban a receptről Zsuzsa kézmozdulatára irányul: arra a természetes gondosságra, amellyel a répa legvékonyabb részét is megtisztítja és felhasználja. Ezt a magatartást a szöveg a nagymamától örökölt tudásként, az étel, a munka és a rendelkezésre álló javak tiszteleteként értelmezi. A történet párhuzamot von Oláh Géza, az utolsóként ismert velencei halász szemléletével is. A bejegyzés fő állítása szerint a kulturális tradíció nemcsak receptekben, hanem nemzedékeken át továbbadott, magától értetődő mozdulatokban él.
English extract
This personal, reflective blog post recalls vakhalleves, a simple vegetable soup associated with the Jász-Kun region and family food traditions in Kunszentmárton. Its name, literally “blind fish soup,” refers to the occasional egg poached in each serving, imagined as the eye of a fish. The author’s central interest, however, is not the recipe but Zsuzsa’s habitual care as she cleans and uses even the thinnest end of a root vegetable. The gesture is interpreted as inherited knowledge: an unspoken respect for food, labour, and the limited resources available to earlier generations. The essay links this attitude to that of Géza Oláh, remembered by the author as the last fisherman he knew from Velence. Its main argument is that cultural tradition survives not only in recorded recipes or explicit rules, but also in ordinary gestures passed quietly from one generation to the next.
Kategóriák:Önblog, Emberek, Velence, XX. század
Hozzászólás