Bernáth Gábor úr kiegészítéseivel
Ugyan, mi lehet izgalmas egy múlt századi, sem nem rokonszenves, sem híressé nem vált figurában?
Először talán az, hogy unokája jóvoltából fotókon tűnik fel az arca, azokon pedig itt-ott Tükröspuszta, és úgy, ahogy eddig nem.
Másodszor az, hogy Jancsó intézőként/gazdatisztként húsz éven keresztül meghatározója volt Tükröspuszta életének, sokkal inkább, mint a tulajdonos, Pick Richárd.
Harmadszor pedig, hogy személyében egy akkoriban még viszonylag új mezőgazdasági szakmai figurát lehet bemutatni, a képzett gazdatisztet.
Jancsó Mózesről többször írtam már. Ezekre talált rá unokája, Pinviczky Béla, és a család birtokában lévő képekből megosztott párat, velük pedig némi információt.
Tükrösi képek
Az alábbi képek 1921 és 1939 között készültek Tükröspusztán.
A családi legendák, titkok egyike, hogy Marchall Anna elvált asszonyként ment Jancsóhoz. Ismét csak a legenda szerint az első férje pilóta volt, aki Kun Bélát Moszkvába vitte. Komoly eséllyel kommunista. (Bernáth úr szerint ez a férfi Dobos István, a magyar repülés egyik remek alakja volt) Mindez annak fényében érdekes, hogy a Jancsó fivérek határozottan jobboldaliak voltak. Erre később térek vissza.
Tóth Zsuzsa néni rajzán nem tudtam azonosítani górékat, nem rajzolta fel. Annamajori gyermek-emlékeim szerint a górék álltak legkívül az építmények közül, a marhaistállók és a silók szomszédságában. Talán itt is így volt.
Összegezve: A fotóknak ez a köre egy viszonylag szűk időszakban keletkezett, hozzávetőleg 1921-24 között. Érdekesnek találom, hogy a kastély akkor már teljesen kész volt, tehát esetleg már a Petánovics-időszakban vagy még hamarabb, a századelőn megtörtént az átalakítás erre a stílusra.
Jancsó Mózes, a gazdatiszt és ember
Jancsó Mózes hivatalos forrásokból összeállított életrajzát korábban már megírtam. Ha érdekel, a linken elolvashatod. Nincs értelme ismételni.
Most azokat az elemeket írom, amik sokkal személyesebbek, és jórészt a familiát megíró Sztrányai György és Pinviczky Béla mondanivalójából fakadnak, esetleg azok összevetése a korábban már megismertekkel.
E szerint a XIX. század utolsó negyedében Jancsó Ferenc sepsimagyarósi bírónak hét fia született. A hatodik volt Mózes, 1887-ben. Egyike annak a négynek, akik a majdani „Kis Magyarországon” belül próbáltak szerencsét. Csak két idősebb maradt a szűkebben vett szülőföldjén.
A bíró legalább három fiát taníttatta a messzebbre menőkből. A legidősebbet, Kálmánt (1872-1959) jogásznak. Mózest (1887-1953) gazdatisztnek, Istvánt (1891-1968) orvosnak.
Kálmán és István a maguk korában befutott, jómódú emberek voltak. István Horthy belgyógyásza volt, befolyásosnak számított. E mellé mind a három férfit kemény, erős, (számomra: rideg-FÁ), érdekérvényesítő figurának írta le Pinviczky úr. Nagyapja például nagyon híján volt az intimitásnak. Híre szaladt, amikor egyszer, az ’50-es évek legelején felültette az unokáját az asztalra, és fejébe húzta nagyapai sapkáját. Aztán soha többet! Valami ilyenből indultak a szüleink!
Részben, bár megbocsáthatatlan, ezzel tudom magyarázni azt az embertelenséget is, amivel 1930-ban pl. egy engedetlen munkást (egyébként büntetlenül) megrágalmazott, majd miután nem sikerült súlyosabb csendőri erőszakot elérnie ellene, elbocsátott. Megint más jelentésekben Tükröspuszta úgy került elő akkoriban, mint lázongásra okot adó majorság, ahol az elfogadottnál is rosszabbul fizetik az aratómunkást és nagyon rosszak az elhelyezési körülmények. Nagyon jó eséllyel diktátora volt Tükrösnek Jancsó Mózes, akinek nem volt erőssége a mérlegelés, méltányosság. A humanizmus a Jancsó által bejárt úton úgy tűnik, nem volt tananyag. Egyebek mellett ez tehette őt és nagyon sokakat az agresszív jobboldal társutasává.
Gondolatait meg tudta fogalmazni. Frissen végzett gazdászként még Uzonyból írt cikket az OMGE lapjába a végzett gazdatisztek fontosságáról a mezőgazdaságban. Később is feltűnt OMGE szervezőként, előadóként. 1939-ben hozzászólt a Ferenc bátyja által szerkesztett „Országépítés Világnézettudományi Szemle” egy földbirtokpolitikai cikkéhez. Ennek a szellemi környezet miatt van jelentősége. Az antológia és őmaga ekkor már biztosan szélsőjobboldali volt.
Ott volt ő, a maga szélsőséges nacionalizmusával, meritokrata gőgjével egy olyan uradalom intézőjeként, amit egy világháborús szerencselovag vett magának a felemelkedése szimbólumául. Hogy ne „csak” Pick legyen, de Tükrössy Pick! Míg Jancsó elejétől végéig a háborúban szolgált, bőrét kockáztatta, Pick szorgalmasan gazdagodott. Meg aztán is, többek között mert Jancsó szorgalmasan és hozzáértően, kegyetlenül szolgálta ezt az embert, aki minden volt, csak nem ő!
És ez a Jancsó, mikor önállóan meg akarta valósítani a maga elméleteit, eltűnt a süllyesztőben. Mert a környezet, a történelmi helyzet, a saját képességei nem voltak megfelelők ehhez!
1939-ben a Pickkel való előzetes egyeztetés, tájékoztatás nélkül belépett a Nyilaskeresztes Pártba Kápolnásnyéken, és a gyűlésen azon melegében szónoklatot tartott a földtulajdonról. Ez azért is érdekes, mert a nyilas földbirtokpolitika (legalább szóban) kisbirtok-barát volt, a Jancsó által addig képviselt, OMGE által is járt út meg a professzionális vezetésű nagybirtoké.
Amikor erről az eseményről Tükröspuszta ura, a zsidó Pick értesült, megvált Jancsótól, aki 52 évesen Kápolnásnyéken kezdett új karrierbe a végkielégítéséből, mint mezőgazdasági kereskedő. Nem volt szerencséje. Pár hónapra tették közzé a 3750/1940 kormányrendeletet, mely központosította és megtiltotta a stratégiai élelmiszerek magán nagykereskedelmét. Innentől Jancsóra lassú elszegényedés várt 1953-ban bekövetkezett haláláig.
Elszegényedett, elkeseredett, befelé fordult, megmaradt öntörvényűnek. Lehet, hogy érzéketlen volt, de nem annyira, hogy a kápolnásnyéken üzletszerűen nyilaskodók között zsidókkal kegyetlenkedjen, fosztogasson. Éltette a nácizmust, de nem akart megélni belőle!
Mély nyomorban halt meg 1953-ban annak a háznak a korábbi kerti épületében, amit valaha birtokolt. Utolsó éveiben remeteként élt, és nyúltenyésztésből volt nagyon szerény jövedelme. A mai öregek, az akkori kor gyermekei egy öreg, kedvetlen, ártalmatlan árnyéknak látták „Mózsi bácsit”, ha észrevették.
A gazdatiszt
A gazdatiszt a történelembe mélyen gyökeret vert figura. Mióta a földtulajdon és a művelési szakértelem kettévált, létezett ez a szerep. A feudális keretek között tradicionálisan működő, személyes bizalmon, generációról generációra átörökített szervezési a tárgyismereti tudáson alapuló pozíció a kapitalizálódás során vált egyre professzionálisabbá. A gazdatiszt időnként teljesen maga vitte a nagygazdaságot, beleértve az eladást is, de van rá példa, hogy tevékenysége a mai fogalmak szerinti „műszaki vezetésre” korlátozódott, a tulajdonossal való megállapodás szerint.
Ennek a professzionalizálódási útnak az első hazai állomása volt a keszthelyi Georgikon megalapítása 1797-ben, amit számos további követett. Édesapám például Pallagon végezte. Hősünk Kolozsváron. Az ilyen helyeken végzettek a II. világháború előtt végzett gazdatisztnek minősültek, viszonylag jól szervezettek voltak. Ernyőszervezetük a korábban már említett OMGE volt. Ez képes volt kiharcolni az 1900 évi XXVII. törvényt, mely jogaikat rögzítette, benne a jövedelem, végkielégítés, kárfelelősség stb területeit, valamint hogy bizonyos közösségi vagy birodalmi birtokokat csak ilyen végzettségű ember vezethet. Ez messze több a kor alkalmazotti jogainál.
A XX. században ennek határait feszegette tovább az OMGE úgy, hogy e törvény módosításával egyre kisebb birtokmérethez legyen kötelező e végzettség. Az 1800-as évek utolsó negyede és az 1930-as évek között jelentős mértékben kiszorították a végzettséggel nem rendelkezőket a gazdatiszti-intézői szakmából.
Jancsó ennek a technokráciának a második hullámát képviselte. Az I. világháború után az elcsatolt területek gazdatisztjeit az új, más nemzetiségű birtokosok az elsők között zavarták el, s vándoroltak azok a megmaradt magyar területekre. Sorsuk politikai kérdés is volt, és a Horthy-rendszer így is állt hozzájuk.
A háború újbóli kitöréséig a földtulajdon kérdése kiemelt politikai kérdés volt. A közép és nagybirtok legalább annyira volt presztizstárgy, mint termelőerő. Ésszerű volt a szakértelem révén konszolidálni a tulajdon gyakori változásait.
Ennek a folyamatnak vetett részben véget az 1940-es központi gazdálkodás rendszere, leginkább a termény és az állatkereskedelem területén. Maga a termelés még egy évtizedig megmaradt e keretek között, hogy aztán Rákosiékkal gyökeresen változzon az is.
***
Ha azt a szót hallom, gazdatiszt, apám jut az eszembe, Annamajor, a tejével kevert marhatrágya-illat. Talán ugyanúgy, mint a kis Ilonának a fenti képeken.
Azoknak, akik régen élték meg a gazdatisztet, sokszor más jutott. Nyomorbér, puskatus, izzadás, mély alávetettség. Jobb esetben némi biztonságért szerény fizetség.
Eszembe sincs igazságot szolgáltatni se ennek, se annak. Megelégszem annyival, hogy amit tudok, leírom.
Kapcsolódó bejegyzések:
Irodalom:
Lábjegyzet:
[1] A XIX. században ez odáig ment, hogy a magát és marhanagy jószágát festményen föstette össze a büszke tulajdonos. Ebből születtek olyan képek, ahol az óriás állat és gazdája boldogan terül el a képen. A fentebbi kép ennek az élménynek szolid utóérzete.
Kategóriák:1900-1919, 1920-1939, Adatok, Emberek, Falusi épületek, Fotók, Fotók, képek, történetek, Gazdaság, I. Világháború, II. Világháború, Kápolnásnyék, képek, történetek, Tükröspuszta, Velence, XX. század
Velenceblog 
Hozzászólás