Önblog: Iwo Jima zászlaja

Merengés a fotózásról  erős idegzetűeknek.

Jópár éve fotózok már, meg gyűjtök fotókat, képeslapokat. Látványt.  Sokáig, részben még ma is, nem tudtam, miért. Itt az ideje, hogy írjak erről egy keveset.

 

Úgy kezdődött, hogy Máté fiam születésekor sokmindenre ügyeltünk Macskával, feleségemmel, de elsőre fel sem merült, hogy fotózzam a várandósságát, Máté születését. Aztán kezdő anyaként és apaként, egy hosszúra nyúlt,  gyötrelmes szülés során átestünk valamin, ami csodálatos és kegyetlen egyszerre. Megéltük.

 

Amikor Máté már biztonságban volt, és ott volt bennünk az emlék, felhorgadt bennem a félelem, hogy elfelejtem mindezt, hogy nem marad nyoma. Butaság volt, persze, de az lett a vége, hogy kis fényképezőgépet vettem a kezembe újra, tizenöt év után, és fotózni kezdtem az életem. Ekkor még csak azt.  Amikor szépet láttam, megjegyeztem, néha naplóztam, ha tehettem, visszamentem, lefotóztam. De legalábbis elkészült valami.

Így kezdődött újra húsz éve. Elnyűttem vagy tíz fényképezőgépet, és mára bő  négyszázezer képem maradt meg. Van közöttük jópár  jó is, de nem ez a lényeg. Hogy mi a fontos a szememben, arról szól ez a bejegyzés.

 

***

Minden a birtokvággyal kezdődött. Meg a félelemmel az elmúlástól, a felejtéstől! Hogy nem lesz már, amit megéltem, láttam egyszer.  Ezzel kezdtem kattintgatni, nem másért. Önző okból.

Marci fiam születésekor már „komoly” videokamerám  volt,  megörökítettem mindent, amit mertem.  Mégis, ott a szülőszobában, talpig boldogságban elkedvetlenített, amit tettem.  Akkor szembesültem először vele, hogy a kamera kettéválaszt engem attól az élménytől, amit meg akarok örökíteni. Hogy akkor nekem (még inkább) az  (lett volna) a dolgom, hogy segítsek Macskának és magamnak a békés születésben, és nem az, hogy dokumentáljak, hörcsögként gyűjtögessek emlékeket.

Azóta hullámokban jön rám a fotózhatnék. Megszoktam az ingadozásaimat. Már mindig van velem egy kis kamera a pillanatnak, és otthon egy komolyabb, ha terveim vannak. Egyre ritkábban.

Ki készíti el AZT a fotót?  Az, akinek valami príma, profi eszköze van? Vagy  az, aki jelen van, ott van, látja, és valamivel meg  tudja örökíteni? Mi a lényeg?

A birtokvágy után a távolságtartás ideje jött. Sokáig.  Egy időben annyira utáltam a távolságot, amit (az akkori hitem szerint) a közbeiktatott gép teremtett a világ, amit szemlélek, meg köztem, hogy  évekre abbahagytam a fotózást. Meg akartam élni a látványt, csak úgy, gép nélkül.  Közvetlenül.

A fotózásban ez a legbonyolultabb. Hogy legyek jelen, hogy lássam a megörökítésre méltót, és  ne „csak” lövöldözzek? Az adott pillanatot, benne pedig a maradandót? A lényeget, ahogy látom? A gyakorlati filozófia válasza erre a gyakorlás, nem az elmélet.

A világban, amit ténylegesen megélek, egyes mozzanatok előre láthatók. Tudom a gyalogló ember következő lépéseit, a napsütést, ami pár lépéssel később az arcára vetül,  boldog hunyorgását, rácsodálkozását a fényre, ott lehetek vele, megörökíthetem akkor vagy máskor.

És van az, ami az adott pillanat műve. Ami nem ismétlődik, vagy nagyon ritka. A fény és árnyék egyedi játéka  a víz felszínén, amit esetleg csak egyszer élek meg, és mire előbányászom a kamerát a kocsi kesztyűtartójából, már messze van, csak az agyam őrzi. És akkor azt el kell engedni! Békében.

 

***

Esztétika

A fotós harmadik fázisában a látás, meglátás megelőzi a kép rögzítését. Sokszor évekkel.  Tudatossá válik. Az érzékelés és mondanivaló hosszú idővel a fotó elkészülte előtt járhat. A látás képessége, minősége a fotós fejlődésén múlik. A rögzítés módja ezt követi. Messze mögötte.

Biztos van még sok, további lépés.

***

Iwo Jima zászlaja

Az ikonikus fotó nagyjából úgy készült, (a pontos történet itt található)  hogy a a II. világháborús, Csendes – óceáni harcok vége felé egy szakasz amerikai  katona meg a haditudósító Louis  Rowery  egy  hegy csúcsa körül harcolt és lapult, miközben még jócskán röpködött még a halál. Aztán a katonák egy antennarúdból  meg egy kis zászlóból összehozták az első lobogót, és a harcok közepette kitűzték.

Ilyen lett a fotó, így látta a tűzvonalban Rowery:

Az előhíváskor aztán egy másik fotós, név szerint Joe Rosenthal  úgy látta, egy ekkora zászló keveset mond a  6 821 amerikai halottról (és 18 000 körüli japánról), meg az egész pokolról.  A kompozíció nem tökéletes, nem látszik rajta a küszködés. Katonákkal  (nem  az előző napiakkal) visszament a csúcsra, és egy méretes új zászlóval újra elkészítette „a” képet, jobb expozícióval, árnyaltabban-ezúttal röpködő golyók nélkül.  Óriási siker lett, a világ legtöbbet nézett fotóinak egyike.

Ilyen lett a kép másnap:

Ha van kedved, morfondírozz azon, a fotós hazudott, lopott, vagy alkotott akkor!

Véleményem szerint a fotó nagyon ritkán tárgyi dokumentum. Nem tud az lenni. Még a műszaki fotózásba is kell lényeglátás, abba pedig benne van mindaz, amit eddig leírtam.

A fotó a valóság és a fotós gyermeke, akár feleségemé és az enyém, a történet elején.

 



Kategóriák:Önblog, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, történetek

Címkék:, ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: