Még nem voltam (ismét) velencei, amikor Faragó Robi barátom és a tág baráti kör úgy döntött, Újév első napján, dél felé összejönnek a velencei Tóbíró-közben, és megünneplik a halakat-meg egymást.

Ma havat kaptunk ajándékba a jég mellé

Aztán 2005. táján csatlakoztam a csapathoz.

Maga a kis szokás egyszerű. Reggel összetelefonálunk és kiderül, ki van itthon éppen, ki egészséges, milyen az idő és ki hoz pezsgőt. A létszám mindezektől függően változik. Van úgy, hogy csak ketten vagyunk, és van úgy, hogy jóval többen; ez az idő zordságától és a halaktól is függ, bár az is igaz, öregszünk, fogy a lendület.

A móló kövén és a friss jégen szépen szitált porhó maradt

Ha kell, léket vágunk, szerelünk, csalizunk.

Aztán előkerül egy pezsgő és poharak, koccintunk, megemlékezünk a múlt évről, beszélgetünk, ha morcosabb az idő fázunk egy kicsit.

Faragó Robi barátom megfogta a nap egyetlen ragadozóját… Jókedvünk, zörgésünk miatt nem sok hal marad a környéken. Talán rájöttél már, ez Újév napján nagyjából érdektelen.

A pezsgőből mindig bőven marad. Az a halaké, játszótársainké, akik egyébként aznap békében hibázhatnak, mérettől függetlenül nőhetnek tovább ezen a napon.

***

Hagyomány ez?

Családtagok, barátok jönnek ki néhány percre egymást köszönteni

Nem hiszem. És jó is így! Fullasztó lenne, ha minden szép történethez intézményt építenénk a kötelező eleganciával, meghívóval, beszédekkel. Olyan helyen jó élni, ahol e nélkül is megteremnek a szép szokások, amik születnek és elmúlnak, ahogy mi is. Ebből az élményből táplálkoznak a hagyományok-és az emberek.

Kedves Olvasó, Boldog Újévet kívánunk Neked mi, pecások, (és a halak)!

Kategóriák:Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, Tóbíró köz, Településszociológia, Velence, XIX. század

Címkék:hagyományok, helytörténet, szokások, Velence, Velencei tó